Boldog Karácsonyt !

Békés boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek:)




Írtam egykis novellát már ha ezt annak lehet nevezni,remélem tetszeni fog nektek.



Tégy csodát

A zene halk hangja alig törte meg a szoba magányát, mégis teljesen elütött a korházi szoba hangulatától. A sivár egyhangú falak csak úgy ontották magukból, az évek alatt megélt tragédiákat. Egy kisgyerek falfirkája, amit a legjobb festék se tudott eltüntetni, amott egy girbegurba szívecske a korházi ágyba vésve. Mind arról árulkodtak, hogy az ott lakók még reménykedtek valamiben, valami jobban. Nem várták türelmetlenül az elkerülhetetlenre, mind megették azt, amit meg kellett tenniük az életben. Mind áthágták a határokat. Végül is miért ne tehették volna meg? Nem volt mit veszteniük, a halálukon voltak. Ugyan ki vont volna felelősségre egy beteg embert? Senki.

Ő is átakarta hágni a határokat, megakarta mutatni, hogy van olyan jó, mint az elődei akik a szobát lakták.

Megteheti, meg akarta tenni, és meg is fogja tenni. A kép már összeállt is állt fejében. Ki kell jutnia innen, nem fog egy korházi ágyban megposhadni. Nincs annál rosszabb, ha korházban hal meg az ember, vagy de mégis csak van, akkor ha egyedül magányosan hal meg, az sokkalta rosszabb.

Emberek közé vágyott, élni akart csak még egy kicsit, érezni ahogy az arcába fúj a tavaszi szél, gyerekzsivajt akart és még annyi mindent amit egyszerre elképzelni is nehéz lehetet. Sok mindenre vágyott, de legjobban köztük az időre. Csak egy kicsivel több időre. Nem sokra, csak annyit amíg a terve megvalósul. Igazán nem kért sokat.

- Mit csinálsz? – már a ruhákat pakolta össze amikor az ő édes angyali fia megjelent mögötte. Le se tagadhatta volna, tiszta apja. Ugyanazok a lágy vonások felfedezhetőek voltak apa és fia arcán is, mintha csak tükröt raktak volna az egyik arcához, hogy a másikra vetülve megadja a kerek egészet. A mindig beszédes kék szemek most kérdőn tekintetek felé.
- Látod, pakolok. Elmegyek, egy percig se fogok tovább itt maradni.
- Miért, mi fontos dolgod akadt hirtelen? – legalább hangja különbőzne apjától, de nem. Ő ez az egyben megkapta őt, mint egy szép emléket attól a férfitól, akit a legjobban szeretett. Milyen kár hogy a dolgok végül nem úgy sültek el, ahogy kellett volna. Minden elromlott mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. Egy feltörekvő forma-1-es pilóta és ő, a nevesincs lány, aki később nagy sikereket ért el, mint meseíró. Még viccnek is rossz, pedig megtörtént.
- Már rég meg kellett volna tennem, csak féltem, de most elég erősnek érzem magam ahhoz megtegyem. Megkeresem az édesapádat. Nem hagyhatlak itt egyedül a nagyvilágban. Szűkséged van a segítségére, jobban is mint gondolnád.
- Az apámat? Miért? Már miért lenne rá szűkségem? Én nagyon jól meg vagyok veled.
- Tudom kicsim, de én nem élek örökké. – mellé sétáltam és két kezembe vettem azt az arcot, ami rengeteg mindent jutat eszembe a múltról - Szeretnék úgy elmenni, hogy mindent tisztázok, ami a múltban történt. Nem akarom, hogy később a féligazságokból tudj meg valamit. Azt akarom, hogy egy kerék egész álljon benned össze a múltról.
- Nem akarom megismerni. – a makacs kis gödröcskék arról árulkodtak, hogy gyerekes makacssága mögött több lakózik, mint az bárki is el tudná képzelni. – Elhagyott téged, elhagyott engem is, megtagadott mindkettőnket. Mi a fenének kellene rá pazarolni a maradék kis idődet? – felnőtt lett az én kicsikémből. Annyira büszke vagyok rá, amennyire csak édesanya a gyermekére lehet.
- Mert ő se tudta akkor a teljes igazságot, ahogy te se. Én is csak később tudtam meg, és akkor már mindegy volt. Tudtam hogy semmi értelme nem lenne küzdeni valami olyanért ami már rég nem az enyém.
- Anya muszáj rébuszokban beszélned? Semmit sem értek.
- Lényeg annyi hogy se az apád se én nem tehettünk arról, hogy most nem egy család vagyunk. Akkoriban nagyon sok rossz akarom volt , természetesen ezek mind hölgyek voltak akik szerettek volna egy kis szeletet kicsikarni apád életéből. És ha nem ment szép szóval akkor durvább eszközökhöz folyamodtak. Egy két elejetett rosszindulatú mondat és a legmagabiztosabb kapcsolat is illékony anyag módjára hull a porba. Az ármánykodás még a legszebb dolgokat is tönkre teheti. Érted már?
- Igen. Te egy magad álltál szemben egy egész tömeggel akik kiakartak túrni helyedből , és mint látszik sikerült is nekik. Sajnálom anyu, ha én nem lettem volna, akkor lehet talán minden máshogy alakult volna az éltedben.
- Biztos vagyok benne hogy nem. Legfeljebb csak szegényebb lennék, mert nem ismerkedhettem volna meg veled. Minden kudarc, és sérelem ellenére soha nem bántam meg azt hogy megszültelek téged, és ez akkor se lenne másképp ha újra kellene kezdenem mindent a legelejéről.
- Biztos nem tudlak eltéríteni a tervedtől? Hülye kérdés volt, vedd úgy, hogy meg se kérdeztem.
- Ez a beszéd, megyünk és megkeressük az apádat. Húsz év után már tényleg itt az ideje hogy megismerkedjetek.
- Ja nagyon. – nem tudja, de ilyenkor hasonlít a legjobban az apjára. A morcosság és a gyerekes báj mindkettőjükben maradéktanul meg van.
- Igenis örülni fogsz ha találkozol vele.
- És ő örülni fog nekünk? Mert azt kötve hiszem.
- Hallottál már az improvizálásról? Mert csak úgy mondom hogy egy írónő az anyád, ha elfelejteted volna.
- Lehet azt elfelejteni?! – most úgy ölelt magához, hogy éreztem a legvégsőkig ki tart mellettem. Mindegy mi lesz a kis túránk vége, ő akkor is azt a feltétlen szeretetet fogja irántam érezni, amit a megszületésétől fogva vetít felém.
- Akkor kalandra fel.

Úgy vettem bele magam az új keletű szabadságomba, ahogy az ember egy nagy üres medencébe szokta. Testestül lelkestül. Minden percét ki akartam élvezni az életemnek, nem akartam úgy meghalni, hogy azt kelljen mondanom az utolsó percben ezt meg ezt nem tettem meg. A fiam először azt hitte teljesen megörültem, de a végén amikor látta hogy úgyse tud változtatni ugyancsak mellém állt, és együtt csináltunk végig mindent amit emberig meglehet csinálni. Az apja keresését nem hagytuk abba, de ameddig nem jutottunk el hozzá, valamivel el kellett ütnünk az időt. Így éltük át közösen a vadvízi raftingolást, a cápák közt való búvárkodást, és a bandzsi dzsampingolást , amire aztán tényleg nem gondoltam, hogy emberfia rá tud engem beszélni , és most mégis magamtól önként mentem. Sőt többször is. Alex több képet is csinált még együtt voltunk, minden pillantott megakart magának örökíteni, hiába mondtam neki, hogy az igazi emlékek nem a fényképeken köszönnek vissza hanem az emlékezetünkben emlékek formájában, ő ragaszkodott a saját igazához, és szorgalmasan kattintgatott.

Hiába érzetem viszont a lelkemet szabadnak a testem folyamatosan visszahúzott, bebizonyítva hogy nincs sok hátra. Sokkalta kevesebb időm volt most kint, mint a korházban valaha is lehetet volna. Tudtam ezt jól már a legelején, tudta ezt a fiam is mégis hajtott minket a vágy hogy mindent kipróbáljunk amit eddig még nem tettünk meg. Ezek közé tartozott az utolsó nagy vágyam hogy a fiam találkozzon az édesapjával.

- Anyu, meg van megtaláltam. – fiam habár nem volt boldog a felfedezés miatt, miattam mégis megemberelte magát és ennek semmi jelét nem mutatta – Svájcba költözött, ezért nem találtuk eddig.
- Örülök neki. – nagyon fáradt voltam. Teljesen kimerített az agydaganat, ami idővel egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Fáradt vagy. Ugye? – arcomat simogatva guggolt le az ágy mellé.
- Uhum. – az agyi tevékenységem annyira romlott az utóbbi időben hogy volt, amikor már őt se ismertem meg. Gyakran elfelejtettem dolgokat, remegett a kezem és a lábam. Mindenem leépült, már tényleg érzem, hogy csak napjaim vannak hátra.
- Elmegyek, és beszélek vele.
- Csak akkor menj el, ha komolyan gondolod, nem akarom, hogy csak miattam tedd meg. – semmi értelme nem lenne az egésznek, ha kényszerből tenné. Nekem a gesztus lenne fontos , hogy végre kibékültek egymással, hogy ismerik egymást és hogy bármikor bárhol hozzá fordulhat segítségért.
- Elmegyek, mert el kell mennem. Szeretném megismerni azt az embert akiről te még ennyi év után se tudsz semmi rosszat mondani. Holott lett volna rá elég indokod.

*****
Nem olyan nagy dolog, oda megyek, kopogok és bemutatkozok, a legrosszabb ami történhet hogy nemet mond. Ami ugyebár nem történhet meg, hiszen ha kell, a két puszta kezemmel rángatom el anyuig. Nemleges választ nem fogadok el. Most nagyon örülök neki, hogy anyu annak idején beíratott egy birkózó klubba ahol levezethettem a fölösleges energiát, mert így most képes vagyok felvenni a harcot az apámmal, akit eddig még soha nem láttam. Komolyan mondtam, ha kell erőszakkal is, de elviszem anyuhoz.

- Kop, kop. – gyorsan bekopogtam mielőtt még meggondoltam volna magam. Anyu miatt még erre is képes vagyok.
- Jó ... –hát jól indul a bemutatkozás. Előttem áll a nyeszlett és vékonyabb verzióm.
- Hello. Sebastian Vettelt keresem úgy tudom itt lakik. – fura egy fazon, még mindig nem csinál semmit csak bámul kitágult szemekkel.
- Mi, ja, hogy apu?
- Ha ő az apád akkor igen őt keresem. – a gyerek szépen lassan kezdi felfogni a dolgokat.
- Ki keresi?
- Domokos Alex.
- És milyen ügyben? –mi ez a gyerek? Valami komornyik?
- Azt inkább vele szeretném megbeszélni, magánjellegű. – olyan gyilkos pillantást vettek felé, amitől még a tatamin lévő ellenfeleim is nadrágúkba húgyozva menekülnek el.
- O..ké. Gyere beljebb. –gyorsan elsprintel mellettem.
- Kösz. – a nagyszoba egyik foteljébe dobom le magam. Igazán szép puccos helyen él az apám és annak családja. Nem mintha irigyelném. Nekem és az anyámnak sose kellett nélkülöznünk. Persze az első kezdeti szakaszban, mi is nehezen boldogultunk, de mivel anyu és az ő bohókás mese könyvei hatalmas nagy sikert arattak, nem kellett sokáig nyomorognunk.
- Úgy hallottam a fiamtól, hogy engem keres. – ahogy meghallottam a hangját a hátam mögül egyből felpattantam. Nem is rossz. Meg kell állapítani hogy nem hiába lett anyám annak idején ennek pasinak az áldozata. Lehet hogy fia egy nyikhaj, de ő határozottan nem. Igazából kíváncsiságból láttam már róla képeket, szigorúan anyu tudta nélkül, és meg kell állapítanom, hogy rengeteget változott apám az eltelt évek alatt. Sokkalta karizmatikusabb erősebb lett szerintem kívül is belül is, ez teljesen látszott rajta.

Hiába van most nagy háza, puccos pereputtyal elég volt csak egy pillantás, elég volt csak a szemünknek találkoznia és láttam rajta hogy ez csak álca. Felvett egy életmódot ami megfelel másoknak, de neki nem, és ő nem volt képes változtatni az ezen az eltelt húsz év alatt. Szánalomra méltó, hogy képes volt megrekedni ezen a szinten. Másrészt most omlik össze előttem teljesen, mert most tudatosult benne mit veszített. Lehullott a hályog a szeméről, kár hogy ez nem történt meg hamarabb, de legalább annyi elégtételem van az eltelt húsz évért, hogy láthattam ahogy atomjaira esik szét. Ez a pillanat bőven kárpótolt az eltelt húsz évért. Teljesen úgy éreztem magam mint Bibliai David aki egy szem parittyával legyőzte Góliátot, ez az érzés leírhatatlan, fenomenális. Annyira örülőknek neki hogy fájdalmat láttok a szemében, hogy csak egy kicsit is, de összefacsaródik a szíve. Gonosz vagyok, tudom, de van is miért úgy érzem. Én tudom hogy mit szenvedett végig anyu értem és miatta, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Anyu végig ki tartott mellette, húsz éven keresztül rá se bírt nézni senkire, amikor meg meglátta az arcát egy újságban vagy éppen az elragadó családjával hirtelen és azonnal eltört nála a mécses. Előttem természetesen soha nem sírt, de nem volt nehéz kitalálni miért menekül egyből a szobájába.

- Igen én kerestem. Gondolom a nevem alapján tudja ki vagyok, kinek a fia. – ököl nélkül is lehet mély ütéseket bevinni, ezt itt és most megtanultam. Még az igazi névleges fia sem hasonlít rá annyira mint én. Ez szívás, régebben még arra sem vette a fáradtságot hogy utána járjon tényleg az ő fia vagyok-e sem, de most , hát sajnos az én káromra ezt nehéz lenne letagadni.
- Igen tudom. – már most kellemetlen a helyzet holott az ideérkezésem okára még csak rá se tértem.
- Nos nem akarok köntörfalazni, az édesanyám miatt vagyok itt. – nagyon elképedt fejet vág –Nem, nem az miatt amit maga gondol nem pénzért jöttem kuncsorogni, igazából ha rajtam múlott volna mi soha nem találkozunk, de anyám utolsó kívánsága miatt kénytelen voltam eljönni magához. – letaglózta a hír, kár is lenne tagadni, bár én már annak is örültem, hogy egyáltalán emlékezet anyu nevére.
- Utolsó kívánság? – ha lehet még jobban meglepődőt mint előtte.
- Igen. Anyámnak agydaganata van, és számomra is érthetetlen okok miatt azaz utolsó kívánsága hogy magával találkozhasson, mielőtt még meghal.
- Meg fog halni? – miért kell mindenre rákérdeznie?
- Igen, csak napjai vannak hátra, az utolsó hónapokban sokat romlott az állapota. Sok mindent elfelejtett volt hogy engem se ismert fel, ám egy valamit soha nem tudott elfelejteni. Tudni szeretné , hogy mi volt azaz egy egyetlen egy dolog ami soha egyetlen egy percre se ment a ki a fejéből?- direkt ellenséges a hangom.
- Mi?
- Maga. Még a legrosszabb pillanatában se tudott magáról megfeledkezni. –többek közt ezért is utálom ennyire ezt az alakot. Ő a nagy macsó Forma-1-es pilóta, akire mindenki áhítattal néz. Kíváncsi lennék mit szólnának a rajongói ha kiderülne a létezésem, azt hiszem kicsit elpártolnának tőle. Én a magam részéről nem mondom el senkinek, már csak anyu miatt sem tenném meg.
- Elmegyek veled. – sokat öregedet ez alatt a beszélgetés alatt, de engem nem tudott még így se meghatni, a világ összes kiskutya szeme is kevés lenne ahhoz hogy én megbocsássak neki.
- Akkor ha összepakolta az utazáshoz szükséges kellékeket indulhatnánk is. – remélem nem várt tőlem semmiféle köszöntet, nem fogom neki megköszöni azt , hogy vette a fáradtságot és meglátogatja a halálán lévő anyámat. –már fordultam meg amikor karon ragadott és valami olyat mondott amit csak egyetlen egy ember szájából fogadok el.
- Fiam...
- Maga nem az apám, soha nem is volt az, és soha nem is lesz. Az egyedüli ok, hogy most itt lát azaz anyám. Ne képzeljen többet a dolgok mögé, mint amik. Elmegyünk az anyámhoz, maga beszél vele én addig úgy teszek mintha kibékültünk volna, de semmi több. Köztünk soha nem lesz apa fia kapcsolat. – olyan erősen ragadtam meg a kezét, hogy egy kicsit kellet volna még erősebben szorítanom és simán eltöröm.

***
Alex hívott hogy nem sokára megérkeznek, ezért gyorsan kicsíptem magam. Felvettem egy új divatos farmert és egy szép selyem felsőt, ez az összeállítás tűnt még a legkényelmesebbnek és a leg elfogadhatónak ennyi év találkozás után. Próbáltam arra törekedni hogy ne legyek kihívó, de olyan se mint aki halálán van és csak órái maximum napjai vannak hátra.
Kis kézi tükrömben gyorsan leellenőriztem a sminket és a frizurámat. Minden a legnagyobb rendben lesz, nem lehet semmi baj, nyugtatgattam magam. Elvégre nem fog semmi nagy dolog történi, csak leülünk és megbeszéljük az eltelt húsz évet, rendbe teszünk azt amit még elkell intéznem mielőtt még meghalnék. Ez csak egy egyszerű beszélgetés lesz,- hajtogattam egyfolytában, mint ha ettől bármi is megváltozna - vagy nem is, inkább tárgyalás. Sebastiannak családja van akiket nagyon szeret. Nekem meg már úgyis mindegy, úgyhogy nem kell fantáziálgatnom, nem tehetem meg. Most az első és legfontosabb hogy Alex jövőjét biztosítsam.

**
Alex látogatása nem ért váratlanul, tudat alatt mindig is számítottam rá, azonban az idejövetele okára egyáltalán nem voltam felkészülve. Gabit már nagyon mélyen eltemettem magamban. Nem akartam emlékezni rá, se a vele eltöltött időre. Gabi a fiatalságomat szimbolizálta azt az időszakot amikor még volt merszem szembe szállni bárkivel, amikor még nem hajlottam meg mások akarata előtt. Ezért is nem akartam vele többet beszélni, túl sok mindent szakított volna fel bennem amiknek már úgyse lett volna semmi értelme. Én már más ember lettem, ahogy ő is.

- Megérkeztünk. – fiam hangja ébreszt fel a gondolataimból. – Akkor ha lehet mindent csináljunk úgy ahogy megbeszéltük. – fájt hogy csak a látszat kedvéért kell vele lennem de elfogadtam. Én választottam ezt az életet.
- Nem...
- Nem, nem lehetne. – lett dühös a hangja, az idevezető úton kétszer próbálkoztam meg a béküléssel, de amint látszik nem jött össze. – Menjünk, anyu már biztos nagyon vár minket. – még most se tudta elfogadni, hogy én vagyok az apja. Túl késő változtatni bármin is, túl idős és túl makacs ahhoz hogy megértsen és meghallgasson.
- Menjünk. – nem akartam vele ellenkezni, nem akartam még jobban felbőszíteni.
Ahogy kiszálltam az autóból egy szép virágokkal gazdagon díszített kertes házat pillantottam meg. A ház ontotta magából a melegséget amit egy igazi családháztól elvárnak az emberek. A miénk nem ilyen volt a feleségemmel, hiába próbáltunk meg mindent, idő előtt elhidegültünk egymástól végül csak a gyerekek miatt maradtunk együtt. Egy megszokott kényszerhelyzet alakult ki közöttünk, de ez még mindig jobb volt, mint még egyszer megbukni. Nem akartam megint csalódni és mindent az elejéről kezdeni, jobb volt ez így.
- Anya. – az ajtóban ott áll ő. Mintha csak egy délibáb lenne, amit a szomjazó lát az oázisban. De ő nem csak egy álomkép volt, hanem egy igenis valóságos személy. Előttem áll, és még mindig úgy tud mosolyogni az embere mint a legelső pillanatban. – Neked ágyban lenne a helyed, csak egy pillanatra teszem ki a lábam és már meg is szeged a szabályokat. – legalább nem csak velem ilyen zsörtölődő ezt jó tudni.
- Judy kikergetett az ágyból, nem tehetek róla. – vég szóra megjelent egy fekete szőrű dobermann aki gazdája körül ugrált körbe körbe játékosan ugatva. –Látod mondtam, biztosan megérezte hogy jöttök. De gyertek be gyorsan, nincs olyan jó idő, még a végén megfáztok. – közvetlen nem nézett a szemembe, mintha félne tőlem, pedig erre semmi oka sincs. Sőt kettőnk közül nekem kellene szégyenkezve fejet hajtanom előtte.

**

Nem hittem hogy zavarba fogok jönni, de megtörtént. Húsz éve nem volt lámpalázam semmi miatt, és most tessék, olyan vagyok mint serdülőkorú tinédzser aki az első randijára készül. Elképesztő hogy egykori szerelmem még most húsz év elteltével is képes zavarba hozni.

- Alexa mi lenne ha készítenél a vendégünknek és nekem egy jó erős kávét?- nem akartam hogy végig hallgassa a beszélgetésünket.
- Te csak ásványvizet ihatsz, de a vendégnek készítek egy méreg erős kávét. –olyan műmosolyt villantott elő amitől Halloweeni cukorkát kéregető gyerekek is sírva rohantak volna haza. Ergo ebből arra következhettek hogy nem békültek ki.
- Nem sikerült kibékülnetek. – nem kérdeztem csak egyszerűen megállapítottam. – Valahogy éreztem, hogy Alex nem fog ilyen könnyen megbocsátani. De ettől még neked sem kell feladnod, ha valamivel le tudod nyűgözni, akkor az a kitartásod, most még morcos, de előbb utóbb beadja a derekát. Tudod kiskora óta várt rád, sose adta fel, aztán egy idő után rájött hogy hiába vár te nem jössz el. Ez persze az én hibám is volt nem szóltam neked.
- Nem, ebben nincs igazad. Te elmondtad már az elején, én nem hittem neked. Sajnálom.
- Nem kell, jól megvoltunk. – ez most nagyon sablonosan hangzott pedig így volt.
- Nem tudsz jól hazudni. Egy család nem csak anyából áll.
- Mit tehettem volna? – nagyon felháborítottak a szavai - Azt talán jobb lett volna ha befurakodok a házasságodba? Nem hiszem, én nem vagyok ilyen, és nem is voltam. Én nem akartam mások kárán megszerezni a saját boldogságomat. Nem tudtam volna így együtt élni veled, másrészt mi nem illettünk össze, és ez jó hogy még a kapcsolatunk elején derült ki. – ezeket a szavakat teljesen komolyan gondoltam. Lehet valakit szeretni szerelemmel de van amikor már a szerelem is kevés.
- Ezt te se gondolod komolyan? – nagyon meglepődött.
- De. Volt időm ezen gondolkozni, és arra jutottam hogy ha összeházasodtunk volna, se maradtunk volna együtt sokáig. Seb mi nem ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról. Te neked csak az autók voltak fontosak, és azok az emberek akik az autókat szponzorálták. Idő közben elveszítetted azt, amiért az egészbe belevágtál és ezzel együtt elveszítetted saját magadat is. – és engem de ezt már csak magamban tettem hozzá. – A gyerekeiddel mennyit törődtél? Ismered őket, tudod mit szeretnek csinálni? El szoktál menni a versenyeikre? – hallottam hogy a lánya versenytáncos lett a fia meg jogásznak tanul, de olyan képeket nem láttam ahol ők, mint egy egész család szerepeltek volna. A gyerekek vagy együtt, vagy külön külön voltak lefényképezve a szüleikkel, együtt szinte sose. – Próbáltál a családodra úgy nézni, hogy nem nyűgnek tekintesz rájuk, hanem szeretni való emberekre, akikkel szívesen osztod meg az életed utolsó napjait. Ennek csak így van értelme, máshogy nem megy. – ha nem megy, kénytelen vagyok én ráébreszteni őt, mennyi minden fontos dolgot kihagyott az életéből. – Te nem a családoddal nem vagy megelégedve hanem saját magaddal. Azzal amivé váltál ugye? – döbbentem néz rám, pedig nincs min meglepődnie, ha egy kicsit magába néz, akkor látja ezeket a dolgokat ő is. – Azt szeretném ha boldog lennél, és úgy érzem hogy ehhez a boldogsághoz nem kellene sok minden csak az hogy te megváltozz.
- Ha csak kioktatni ...
- Nem félre értettél, csak azt szeretném , hogy jó apja legyél Alexnek, de ehhez az kell, hogy te is felnőj végre. Nem hadakozhatsz minden ellen, ha eleve negatívan állsz a dolgokhoz akkor nem is fogsz örülni semminek. Azt akarom hogy rájöjj a család többől áll mint fizetni a gyerekek iskoláját vagy kiadásait, azt akarom hogy a fiamnak a felelősség teljes apja légy. Ha meghalok szeretném ha egy olyan ember lehetne mellette akire felnéz, és aki támogatni tudja őt a céljai elérésében. – annyira kiborított hogy eleredt az orrom vére.
- Mit csinált vele? – Alex persze a legjobb pillanatban toppant be a szobába. –Anya most azonnal lefekszel, maga pedig jobb ha most elmegy. – nagyon mérges volt az apjára.
- Csak gondold át amit mondtam, és kérlek ezúttal ne hagyj cserben. – fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk , de én próbáltam mindent beleadni , és tudom , hogy Seb ha most még nem is, de a halálom után rájön, milyen fontos is amiről beszéltünk.

**

Ropog a hó a talpam alatt, de én nem álok meg. Minden évben eljövök ide, mert tudom hogy ő vár rám.
- Apu gyere már. – kislányom pajkos mosolya édesanyámra emlékeztet. – A nagyi már vár minket.
- Igazad van. – egymás kezét fogva ballagunk tovább a csöndes temetőben.
- Apu, nézd ott van a nagypapi. – Gabi gyorsan odarohan az idős ősz hajú férfihoz, majd egy szál fehér rózsát tesz le a márvány sírköre.
Apámmal végül kibékültünk anyám halála rádöbbentett hogy nem haragudhatok rá egy életen át, mert nem érdemes. Az élet túl rövid hogy folyamatos csatározással teljen.
- Eljöttél? – néz rám bánatos szemeivel a férfi.
- El.– szorosan megöleljük egymást –Apám.

17. fejezet

17. fejezet
Hanna szemszöge


Iszonyatosan fáradt voltam reggel amikor felébredtem, bár egy ilyen éjszaka után ki nem lett volna az. Krisz minden tekintettben fölülmúlta a várakozásaimat. Nagyon vigyázott rám, teljesen úgy éreztem magam a kezei között, mint egy drága porcelánbaba, amit a gazdája csak óvatosan mer megérinteni nehogy egy erősebb mozdulattól véletlenül összetörjön. Ami egy részről jól esett, más részről meg nem. Az előzményeket tekintve jó volt végre egy kis kényeztetés, de másrészt viszont úgy éreztem, hogy Krisz valamit tud. Valamit nem árul el nekem, és ez kicsit bosszantott. Én nem árultam el neki ez biztos, és soha nem is fogom. Mindenki életében vannak sötét foltok, és vannak olyan titkok, amit nem szívesen vagy egyáltalán nem oszt meg senkivel. Hát ez nekem pont ilyen titok. Imádom Kriszt nagyon szeretem, de ezt akkor se akarom vele megosztani. Nem azért mert nem bízok meg benne, szó sincs erről, egyszerűen csak nem akarom, hogy ez közénk álljon, hogy bármin is változtasson. Pont elég hogy kiderült a betegségem, nem akarom még egy titokról lerántani a leplet.

BRRRRRRRRRRRRRRRR.- nagyon jó nem tudom ki hasalt rá a csengőre de nem bánnám ha megmozdulna.

- Megyek már. – úgy nézek ki mint valami madár ijesztő, nagyszerű. - Mit a... – a döbbenet csak a legegyszerűbb szó ami leírhatja az állapotomat. Olyan szinten sokkolt a látvány hogy nem jutottam szóhoz. Az ajtó túloldalán a genetikai hasonmásom várt rám. Komolyam mondom ijesztő volt a hasonlóság, mintha csak tükörbe néztem volna, eszméletlen. Eddig nem hittem klónozásban, sem a filmekből jól ismert szövegekben hogy mindenkinek meg van a maga alteregója a világban, de most hogy élőben is megesett velem ez a csoda, kezdek szép lassan hinni benne. Az eltérések csak minimálisak voltak, legalábbis az arcát tekintve a vonások már mind ismerősek voltak , hiszen én is ezzel az ábrázattal tekintek magamra ha a tükörbe nézek, talán a szeme volt egy kicsit másabb mint az enyém. Olyan fura volt, túl metsző és rideg, én soha nem néznék soha így senkire, mintha fel akarna nyársalni. A másik ami viszont egyből feltűnt, az a hatalmas pocakja, amit takargathatott akárhogy, az minden hogy látszott. A mérete alapján én olyan öt – hat hónaposra saccolnám, bár az is lehet hogy teljesen mellé trafáltam. – Öhm segíthetek valamiben – ennél többet ha akartam volna se tudtam volna kinyögni.

- Ami azt illeti igen. – még ilyen lekezelő hangon nem beszéltek velem, sőt nagyon nem is bántak velem. A nő se szó se beszéd belibbent az ajtón és sikerült szépen gyomorszájon találni az ötkilós táskájával, majd mintha mi se történt volna fogta magát és leült a nappali egyik foteljébe. – Mire vár? Kerítse elő Kriszt, beszédem van vele. – nem hiszem el, hogy ő nem lepődött meg egy kicsit se a hasonlóságon vagy tényleg ennyire hülye liba lenne, hogy még ezt se vette észre? A másik meg a viselkedése a hideg futkos a hátamon tőle. Ez a kioktató, megalázó stílus nekem nagyon nem jött be. Lehet hogy mások megszokták már ezt tőle, de én nem. Én nem a palotapincsije vagyok, engem nem ugráltathat kénye kedve szerint. Ezt a viselkedést még én se engedem meg magamnak hercegnőként, akkor szerintem úgy fer, hogy másoktól se fogom eltűrni, ha az felém irányul.

- Nézze csak azért nem dobom ki most helyben a házból , mert terhes, de jó lesz ha nem feszegeti a határokat. Nem vagyok senki csicskása főleg nem a magáé, ezt jól vésse az eszébe. – nem kicsit paprikázódott fel kettőnk között a hangulat, de azért azt nagyon reméltem hogy nem gondolta hogy komolyan egy szó nélkül tűröm a leereszkedő cicababás viselkedését, mert akkor azonnal bebizonyítja hogy van egy hatalmas nagy különbség kettőnk között, mégpedig az hogy nekem van agyam amit még használni is tudok, neki meg ezek szerint csak a légüres tér tátong a semmi közepén.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? –úgy néz rám, mint a legutolsó kis csótányra ami bemerte rondítani a cipője orrát, és már csak arra vár hogy eltaposhasson.

- Úgy ahogy maga, vagy talán magának több joga van megsérteni engem, mint nekem magát? – ha serpenyővel teljes erővel fejbe verem se lenne fancsalibb arca, mint most jelenállapotban - Csak nem fáj a valóság? Biztos kellemetlen ha valaki az ember arcába mondja az igazságot. Gondolom sokan megmondták volna a magukét, csak nem merték. Nos én nem állok sorba senki mögé, engem nem tud megfélemlíteni ezzel a végzet asszonya stílussal, úgyhogy ne is erőlködjön vele. – egy ilyen kis repedtsarkú senki ne vonjon engem kérdőre. Minden mozdulata árulkodó, azt hiszi magáról hogy valami dáma holott messziről süt róla hogy honnan való. A luxuskurvák mind azt hiszik magukról hogy a gazdag ajándékokkal, és a magukra erőltet ékszerektől már lettek valakik, pedig ez egyáltalán nem igaz. Öltöztethetnék egy majmot is selyem ingbe, attól ő még mindig csak majom maradt, egy fokkal sem lett jobb, csak nevetségesebb lett tőle az összkép. Ugyanezt érzem nála is, olyan mint egy karikatúra amit túlságosan is eltúlzott az alkotója.

- Most azonnal hívja ide Kriszt! Beszélni akarok vele. Eszméletlen hogy mit meg nem engednek maguknak a cselédei. – nem akartam neki mondani hogy erre a rikácsolásra amit ő le vágott még a holtak is felébrednek a sírjaikból.

- Mi a fene történt? – Krisz dühösen trappol le egy szál köntösben az emeletről, ám amikor meglátja a vendégünket hírtelen megtorpan. Ahogy én se, úgy ő se bír hinni a szemeinek, pedig ez a valóság. A nappali két sarkában úgy állunk a nővel, mint valami mágnes negatív és pozitív pólusa, látszólag hasonlítunk, de aki csak egy percet eltölt, velünk az tudja, hogy itt igazi hasonlóságról szó sincs. Ami bennem hiányzik az benne maradéktalanul meg van, és fordítva, én ha akarnék se tudnék úgy viselkedni mint ő, valahogy hiányzik belőlem ez a leereszkedő stílus, benne meg az emberek iránti empátia.

- Te meg mit keresel itt? Azonnal menj el. – Kriszt még soha nem láttam így viselkedni egy „hölgy” társaságában. Szabályosan fölrángatta a nőt a kanapéból, és erőszakkal vonszolta az ajtóig. – Szakítottam veled, elég érthetően elmondtam, hogy nem akarok veled találkozni többé, de ha akkor nem értetted meg akkor elismétlem neked újra, érthetően hogy az a csökött agyad is felfogja: HAGYJ BÉKÉN, SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI. – a mondat végére azért sikerült szépen és elegánsan kipenderíteni a házból.

- Krisz beszélnünk kell! – a nőt ugyan kizárhattuk , de a hangját nem vehettük el – A baba miatt,ő nem csak az én felelőségem hanem a tiéd is. – A baba és a tiéd szó után, úgy éreztem hogy egy gyors vonat száguldott el mellettem, a füleim süvítettek, a torkom iszonyatosan éget a szemeimnek pedig hiába parancsoltam meg hogy ne könnyezzenek, a reflexes inger csak magától jött. Próbáltam megállítani őket de nem ment, ez most sok volt egyszerre , nagyon sok. Volt már egypár törés életemben, ejtettek már jó párszor pofára, de ennyire még soha senki nem vert át. A teljes idegösszeomlás szélén álltam. Mind testileg, mind lelkileg most összeroppantam, alig jutottam szóhoz az elakadozó légvételektől. Most éreztem csak igazán, hogy most egy sokkalta rosszabb roham jön , mint amit ezelőtt valaha is átéltem, eddig volt kiér küzdenem de most úgy éreztem hogy elértem a szakadék szélére ahol nem vár semmi csak a sötétség. Még hallottam ahogy Krisz szólongat, de a fuldokló fájdalmas görcsök nem akartak elmúlni, annyira fájt a mellkasom hogy a könyörgő szavak végül elvesztek úgy ahogy Krisz maga is elveszett számomra.