17. fejezet

17. fejezet
Hanna szemszöge


Iszonyatosan fáradt voltam reggel amikor felébredtem, bár egy ilyen éjszaka után ki nem lett volna az. Krisz minden tekintettben fölülmúlta a várakozásaimat. Nagyon vigyázott rám, teljesen úgy éreztem magam a kezei között, mint egy drága porcelánbaba, amit a gazdája csak óvatosan mer megérinteni nehogy egy erősebb mozdulattól véletlenül összetörjön. Ami egy részről jól esett, más részről meg nem. Az előzményeket tekintve jó volt végre egy kis kényeztetés, de másrészt viszont úgy éreztem, hogy Krisz valamit tud. Valamit nem árul el nekem, és ez kicsit bosszantott. Én nem árultam el neki ez biztos, és soha nem is fogom. Mindenki életében vannak sötét foltok, és vannak olyan titkok, amit nem szívesen vagy egyáltalán nem oszt meg senkivel. Hát ez nekem pont ilyen titok. Imádom Kriszt nagyon szeretem, de ezt akkor se akarom vele megosztani. Nem azért mert nem bízok meg benne, szó sincs erről, egyszerűen csak nem akarom, hogy ez közénk álljon, hogy bármin is változtasson. Pont elég hogy kiderült a betegségem, nem akarom még egy titokról lerántani a leplet.

BRRRRRRRRRRRRRRRR.- nagyon jó nem tudom ki hasalt rá a csengőre de nem bánnám ha megmozdulna.

- Megyek már. – úgy nézek ki mint valami madár ijesztő, nagyszerű. - Mit a... – a döbbenet csak a legegyszerűbb szó ami leírhatja az állapotomat. Olyan szinten sokkolt a látvány hogy nem jutottam szóhoz. Az ajtó túloldalán a genetikai hasonmásom várt rám. Komolyam mondom ijesztő volt a hasonlóság, mintha csak tükörbe néztem volna, eszméletlen. Eddig nem hittem klónozásban, sem a filmekből jól ismert szövegekben hogy mindenkinek meg van a maga alteregója a világban, de most hogy élőben is megesett velem ez a csoda, kezdek szép lassan hinni benne. Az eltérések csak minimálisak voltak, legalábbis az arcát tekintve a vonások már mind ismerősek voltak , hiszen én is ezzel az ábrázattal tekintek magamra ha a tükörbe nézek, talán a szeme volt egy kicsit másabb mint az enyém. Olyan fura volt, túl metsző és rideg, én soha nem néznék soha így senkire, mintha fel akarna nyársalni. A másik ami viszont egyből feltűnt, az a hatalmas pocakja, amit takargathatott akárhogy, az minden hogy látszott. A mérete alapján én olyan öt – hat hónaposra saccolnám, bár az is lehet hogy teljesen mellé trafáltam. – Öhm segíthetek valamiben – ennél többet ha akartam volna se tudtam volna kinyögni.

- Ami azt illeti igen. – még ilyen lekezelő hangon nem beszéltek velem, sőt nagyon nem is bántak velem. A nő se szó se beszéd belibbent az ajtón és sikerült szépen gyomorszájon találni az ötkilós táskájával, majd mintha mi se történt volna fogta magát és leült a nappali egyik foteljébe. – Mire vár? Kerítse elő Kriszt, beszédem van vele. – nem hiszem el, hogy ő nem lepődött meg egy kicsit se a hasonlóságon vagy tényleg ennyire hülye liba lenne, hogy még ezt se vette észre? A másik meg a viselkedése a hideg futkos a hátamon tőle. Ez a kioktató, megalázó stílus nekem nagyon nem jött be. Lehet hogy mások megszokták már ezt tőle, de én nem. Én nem a palotapincsije vagyok, engem nem ugráltathat kénye kedve szerint. Ezt a viselkedést még én se engedem meg magamnak hercegnőként, akkor szerintem úgy fer, hogy másoktól se fogom eltűrni, ha az felém irányul.

- Nézze csak azért nem dobom ki most helyben a házból , mert terhes, de jó lesz ha nem feszegeti a határokat. Nem vagyok senki csicskása főleg nem a magáé, ezt jól vésse az eszébe. – nem kicsit paprikázódott fel kettőnk között a hangulat, de azért azt nagyon reméltem hogy nem gondolta hogy komolyan egy szó nélkül tűröm a leereszkedő cicababás viselkedését, mert akkor azonnal bebizonyítja hogy van egy hatalmas nagy különbség kettőnk között, mégpedig az hogy nekem van agyam amit még használni is tudok, neki meg ezek szerint csak a légüres tér tátong a semmi közepén.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? –úgy néz rám, mint a legutolsó kis csótányra ami bemerte rondítani a cipője orrát, és már csak arra vár hogy eltaposhasson.

- Úgy ahogy maga, vagy talán magának több joga van megsérteni engem, mint nekem magát? – ha serpenyővel teljes erővel fejbe verem se lenne fancsalibb arca, mint most jelenállapotban - Csak nem fáj a valóság? Biztos kellemetlen ha valaki az ember arcába mondja az igazságot. Gondolom sokan megmondták volna a magukét, csak nem merték. Nos én nem állok sorba senki mögé, engem nem tud megfélemlíteni ezzel a végzet asszonya stílussal, úgyhogy ne is erőlködjön vele. – egy ilyen kis repedtsarkú senki ne vonjon engem kérdőre. Minden mozdulata árulkodó, azt hiszi magáról hogy valami dáma holott messziről süt róla hogy honnan való. A luxuskurvák mind azt hiszik magukról hogy a gazdag ajándékokkal, és a magukra erőltet ékszerektől már lettek valakik, pedig ez egyáltalán nem igaz. Öltöztethetnék egy majmot is selyem ingbe, attól ő még mindig csak majom maradt, egy fokkal sem lett jobb, csak nevetségesebb lett tőle az összkép. Ugyanezt érzem nála is, olyan mint egy karikatúra amit túlságosan is eltúlzott az alkotója.

- Most azonnal hívja ide Kriszt! Beszélni akarok vele. Eszméletlen hogy mit meg nem engednek maguknak a cselédei. – nem akartam neki mondani hogy erre a rikácsolásra amit ő le vágott még a holtak is felébrednek a sírjaikból.

- Mi a fene történt? – Krisz dühösen trappol le egy szál köntösben az emeletről, ám amikor meglátja a vendégünket hírtelen megtorpan. Ahogy én se, úgy ő se bír hinni a szemeinek, pedig ez a valóság. A nappali két sarkában úgy állunk a nővel, mint valami mágnes negatív és pozitív pólusa, látszólag hasonlítunk, de aki csak egy percet eltölt, velünk az tudja, hogy itt igazi hasonlóságról szó sincs. Ami bennem hiányzik az benne maradéktalanul meg van, és fordítva, én ha akarnék se tudnék úgy viselkedni mint ő, valahogy hiányzik belőlem ez a leereszkedő stílus, benne meg az emberek iránti empátia.

- Te meg mit keresel itt? Azonnal menj el. – Kriszt még soha nem láttam így viselkedni egy „hölgy” társaságában. Szabályosan fölrángatta a nőt a kanapéból, és erőszakkal vonszolta az ajtóig. – Szakítottam veled, elég érthetően elmondtam, hogy nem akarok veled találkozni többé, de ha akkor nem értetted meg akkor elismétlem neked újra, érthetően hogy az a csökött agyad is felfogja: HAGYJ BÉKÉN, SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI. – a mondat végére azért sikerült szépen és elegánsan kipenderíteni a házból.

- Krisz beszélnünk kell! – a nőt ugyan kizárhattuk , de a hangját nem vehettük el – A baba miatt,ő nem csak az én felelőségem hanem a tiéd is. – A baba és a tiéd szó után, úgy éreztem hogy egy gyors vonat száguldott el mellettem, a füleim süvítettek, a torkom iszonyatosan éget a szemeimnek pedig hiába parancsoltam meg hogy ne könnyezzenek, a reflexes inger csak magától jött. Próbáltam megállítani őket de nem ment, ez most sok volt egyszerre , nagyon sok. Volt már egypár törés életemben, ejtettek már jó párszor pofára, de ennyire még soha senki nem vert át. A teljes idegösszeomlás szélén álltam. Mind testileg, mind lelkileg most összeroppantam, alig jutottam szóhoz az elakadozó légvételektől. Most éreztem csak igazán, hogy most egy sokkalta rosszabb roham jön , mint amit ezelőtt valaha is átéltem, eddig volt kiér küzdenem de most úgy éreztem hogy elértem a szakadék szélére ahol nem vár semmi csak a sötétség. Még hallottam ahogy Krisz szólongat, de a fuldokló fájdalmas görcsök nem akartak elmúlni, annyira fájt a mellkasom hogy a könyörgő szavak végül elvesztek úgy ahogy Krisz maga is elveszett számomra.