25. fejezet

25. fejezet

Hanna szemszöge

- Remélem időben jöttem. – Ben levakarhatatlan vigyorral közeledett felénk, kezében a pisztolyokat tartva. – Tudom közellenségé vagyok nyilvánítva, de még mindig jobb vagyok mint az ott. – bök a háta mögé. Alig akartam hinni a szemeimnek. Ben a nagydumás mindenkit egy perc alatt elcsábítók Ben, leütött egy közveszélyes bűnözőt. Eszméletlen mostantól kezdve másképp fogok rá nézni.

- Hogy kerülsz te ide? – még mindig alig térek magamhoz a döbbenettől.

- Mindenre válaszolok, csak előbb vigyük a haverodat biztonságos helyre. – két oldalról támogatva sikerült elhurcolnunk egy boksz hátuljához, ahol Ben azonnal értesítette a megfelelő embereket.

- Most már válaszolnál? – nyakig véresen elég érdekes lehettem az embereknek, de a legkevésbé sem érdekeltek, most csak az igazság érdekelt. –Egyáltalán miért te jöttél? Hol van Krisz?

- Miután a hegyomlás megfenyegette Kriszt, egyből utánatok akart menni, amit természetesen nem hagyhattam. – egyből ráakartam vágni hogy kicsit több tisztelettel beszélhetne Macről , de a mondat vége belém rekesztette a szót.

- Mit tettél vele? – nagyon mérgesen nézhettem rá, mert egyből maga elé emelte a kezeit.

- Hé semmit, nyugi. Egyébként is milyen hangnem ez- húzza fel az állát dacosan - ha jól emlékszem nekem köszönheted az életedet. – ha tudtam volna hogy ezt életem végig felrója nekem inkább meghalok.

- Nem kérdezem még egyszer. Mit tettél vele?

- Mit érdekel? Nem szereted akkor meg nem teljesen mindegy. Vagy talán mégis? – most szórakozik velem, mit képzel ez magáról.

- Lehet elfelejtetted, de én egy hercegnő vagyok, úgyhogy ne szórakozz velem.

- Hagyjuk a mellé beszélést. Válaszolok a kérdésedre ha te is az enyémre. Szereted őt? –miért érdekli őt ez ennyire, nem mindegy neki hogy mi van köztem és Krisz között.

- Ez nem tartozik rád, és a kérdésemre a választ más is megmondhatja. Nem fogok neked könyörögni. – hátat fordítanék neki de a könyökömnél fogva ragad meg.

- Nem kell válaszolnod semmit a viselkedésed mindent elárul. Ha nem szeretnéd, nem ő lett volna az első, aki iránt érdeklődtél volna, hanem a családod. Krisz miatt meg ne aggódj, elég keményfejű tud lenni, ez tapasztalatból mondom, egy olyan kis ”legyintés” mint amit kapott nem sokat árthatott neki.

- Legyintés? Te behúztál neki? Ne is válaszolj, nem akarok róla tudni. Inkább csak vezess oda hozzá még a verseny előtt. – hiába tartanék neki kis előadást arról hogy bánjunk a barátainkkal, egy szavamat se venné komolyan. Ismerem az ilyeneket kicsit léhák, kicsit balhésak de azért ha kell képesek tűzbe menni a másikért.

Krisz szemszöge

Csak álljon meg minden a szemem előtt és esküszöm hogy két kézzel fogom kitekerni Ben csinos kis nyakát. Mit képzelt magáról? Hogy avatkozhatott közbe? Ez az ügy egyáltalán nem tartozott rá. Gondolom időközben hozta a formáját, és megmentett minden bajba jutott hölgyet, közte az enyémet is. Néha nem tudom, mit képzel magáról, azt hiszi, hogy ő valami modernkori Casanova akinek mindent lehet. Íme emlegetett szamár, kellett nekem egyáltalán rá gondolnom.

- Amint egy fejed lesz, beverek neked egyet. – csakhogy tudja mi vár rá. Csoda lesz ha fel tudom majd húzni a bukósisakot akkora pukli nőt a fejemen.

- Lehetnél egy kicsit hálásabb, elvégre épségben leszállítottam neked a hercegnődet. A nap hőse vagyok vagy mi a szösz, erre mit kapok? Tudjátok mit, ti tényleg összeilletek, mindketten egyformán hálátlanok és szadisták vagytok. – Ben sápítozva, és minket szapulva hagy minket magunkra gondolom megy és átöltözik a versenyre.

- Saj...

- Kez... –teljesen egyszerre kezdünk el beszélni –Kezd te. –mégis csak jobb lenne tudni hogy ő mit gondol. Ha egyáltalán nem érdeklem akkor nem fogom zaklatni.

- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled az előbb. Mérges voltam rád. – egyikünk se néz a másik szemébe. Mindketten követünk el hibákat de talán még van esély hogy közösen megoldjuk ezeket.

- Joggal.–teszem hozzá. Minden oka meg van rá, hogy dühös legyen rám. Ott hagytam erre nincs semmi mentségem.

- A tegnapi napig bizonytalan voltam – látszott rajta szó szerint leüvöltötte volna a fejemet de ezt nagyközönség előtt nem igazán tehette meg- nem tudtam mit kellene tennem és ez csak tovább erősödött amikor egy miniatürizált Vettelt láttam a kezedben. – na itt kanyarodott a beszélgetés olyan részhez, ami szerintem tisztázásra szorul- Ne, ne szólj közbe Ben elmondta hogy mi a helyzet,- esküszöm lecsapom, ez az én dolgom lett volna ma már másodszorra cseszi el az esélyeimet - sikerült út közben kifaggatnom, de tudnod kell hogy ez hír sem változtatott semmin – mi az hogy nem változtat semmit, ezt egyszerűen nem értem - mert én még mindig ugyanúgy szeretlek. – erre az egy mondatra vártam három honapja, hogy minden ugyanolyan legyen mint régen - Rájöttem mindketten követünk el elég nagy hibákat. Azért hogy idáig jutottunk, nem csak te vagy egyedül a hibás, én is sok mindent eltitkoltam, te akkor mégis meg tudtál nekem bocsátani, úgy lenne illő, hogyha most én is megadnám neked ezt az esélyt. Vagy te már mással... – szegénynek annyira kétségbeesett lett a hangja hogy muszáj volt a tudtára adnom, hogy nekem soha nem volt más csak ő. Azonnal magamhoz ragadtam és olyan hevesen csókoltam, hogy tudja senki nem volt az eltelt három hónapban rajta kívül.

- Ez elég meggyőző volt? – szakadok el tőle.

- Pofa be. –most ő ragadta magához a kezdeményezést.

Hanna szemszöge

Ha egy tornádó emel fel a magasba, akkor se érezhettem volna ennyire szabadnak magam, mint most Krisz karjaiban. Végre minden a helyére került megtaláltam a mozaik képem utolsó régen hiányzó darabját. Nem számított hogy ki kicsoda sem a rangok sem a múltunk csak az volt a lényeges hogy most ebben a pillanatba itt vagyunk együtt. Ahogy az erős karjai a derekamat öleli, minden egyes agysejtemmel koncentrálnom kellet, hogy a lábaim megtartsanak a helyükön. Ez a csók ha lehet jobb volt mint az eddigi összes, lehet hogy csak azért mert ez valaminek a jövőjét jelentette, nem tudom , csak egy valami volt teljesen biztos, hogy mindketten ugyanúgy akartuk a másikat mint a kapcsolatunk legelején.

- Krisz igazán folytatnám ez veled a végtelenségig, de nem lehet menned kell. – toltam el egy kicsit magamtól , mert az ölelése egy perce se gyengült, olyan erősen fogott közre, mintha attól félt volna hogy az erős kezei nélkül eltűnnék.

- Nem akarok menni. – ez az egy mondat mindennél többet elmondott, Kriszt még a playstastion játék elől sem lehet elrángatni ha forma-1-ről volt szó, hát még ha a valóságban is a volán mellé ülhetett be. Ő tényleg a munkájának élt, ez volt az élete olyannyira hogy eddig mindent ez alárendelt, soha semmi nem előzhette meg a dobon első helyet elfoglaló Forma-1-et. Igazából ez engem soha nem érdekelt, elfogadtam, de az hogy most engem választott az imádott munkája helyett sokat többet elárult róla. Ezek a láthatatlan valómások mindennél többet érnek, mert érzem, hogy ezek önzetlenül és szívből jönnek.

- Muszáj, hogy nézne ki a jövendőbeli férjem nem nyerne itt a hazámban, életem végig ezt hallgathatnám a családomtól. – próbáltam lazára venni a figurát, de azért a szívem eszeveszett dobogásba kezdett. Soha nem mertem kezdeményezni egyetlen férfinél sem, nem hogy házassági ajánlattal csábítgassam őket. Ez nem én voltam, de Krisz miatt kénytelen vagyok kézbe venni a dolgokat.

- Te most? – Krisz hitetlenkedve néz rám, de a vigyorgását képtelen eltűntetni.

- Igen. Pontosan három hónapom volt végig gondolni a dolgokat, de mai nap végleg rájöttem hogy nekem csak egy valaki kell, mégpedig te. Hiába van ezer egy rossz tulajdonságod , mint például hogy rém lusta vagy és semmit sem tudsz tisztán tartani, hogy ártatlan lányokat lesel meg fürdés közben, akik végül fürdősóval támadnak meg, nekem akkor is te vagy a tökéletes. Ezért megkérdem Krisztián Vettel lennél-e a társam egy életen át, mellettem lennél-e ha idegbajt kapok a családomtól, mert elviselhetetlenek, vagy amikor majd éjjelnappal rosszul leszek az kis Vettelektől? – még soha nem beszéltem ilyen komolyan, nagyon féltem Krisz válaszától, de egy kis hang a bensőmben azt suttogta hogy nem kell félnem Krisz nem hagy még egyszer cserben.

- Még jó hogy, akarom mondani IGEN. – tonnás súlyok gördültek le a szívemről a válasz hallatán, lehet hogy hihetetlen helyzetben találkoztunk az én Kriszti...ánommal, és a folytatás sem volt teljesen meglepetésektől menetes, de a végszó mégiscsak álomszépre sikeredett.

Utószó

A sportkommentátor hangja szinte visszhangot vert a kis magán klinika falai között. Krisztián Vettel ismételten világbajnoki címnek örülhet, hangzott az örömtől rekedtes hang. A szobában mindenki együtt örült a hírnek, hiszen mindenki lelkes Vettel rajongónak számított. A legkisebb családtagtól kezdve a legidősebbig mindenki egyöntetűen csak neki rajongott ,ami nem kis szó egy ilyen kiterjedt famíliától mint az övék, persze nem is tehettek mást, mert volt valaki családban akinek a drukker láza ragályosan átterjedt az egyik családtagról a másikra így fertőzve meg mindenkit a Vettel lázzal.

- Megint sikerült neki, látod ott van apa. – kislányom elragadottan bámulta az apukáját a tévén keresztül. Lehet hogy csak egy hetes de beépített mini radarral tudja megkülönböztetni az apukájának az arcát a többi emberétől.

- Csak voltam. – Krisz a repüléstől kócosan halálfáradtan robog be az ajtón.

- Krisz bácsi. – Leo, Anna,Cassie és a kicsi David(aki időközben teljes értékű családtag lett) örömujjongásban törnek ki, ellenben a testvéreimmel akik csak vállon veregetik Kriszt, míg végül csak ide jut hozzánk is.

- Hiányoztam?- a szerénység kis minta szobra feszít előttem, de mi tagadás van is neki mire fel büszkének lenni.

- Talán...egy kicsit. – hiába akartam ugratni nem ment, elővette a kiskutya szemeit amivel általában mindent eltud nálam érni. – Még jó hogy hiányoztál. – húztam magamhoz, hiába voltunk két éve házasok a kapcsolatunk mozgatórugója még mindig én maradtam. Néha ugyan Krisz is előrukkolt olyan dolgokkal amiktől a föld fölött röpködtem, de igazi az áttörést kapcsolatunkba a kislányunk hozta.

- Hogy van az én hercegnőm? – a kérdés elég kétértelmű volt, a mi családunkban, ennek ellenére mindenki tudta, hogy kinek szól ez a megszólítás.

- Jól, most ép azt mondja baba nyelven hogy nálad szeretne lenni. – óvatosan odanyújtom neki a kicsit. Krisz óvatosan öleli magához Krisztinát, aki a megszokott hangtól és illattól azonnal álomba merül.

Őket nézve már csak egy valamit várok az élettől, hogy a kislányom is átélje azt a boldogságot amit én , mert tudom hogy minden lánynak, legyen az hercegnő vagy egy teljesen hétköznapi a tömegből, meg van a maga párja aki csak rá vár az életben.

24.fejezet

24. fejezet

Hanna szemszöge

A két megdöbbent arcot nézve nem is tudom eldönteni melyik lepődött meg jobban. Krisz arcára nagy betűkkel rá van írva, hogy nem pont így tervezte a találkozásunkat. Webber arca meg önmagában egy nagy karikatúra. Ő úgy látszik még mindig nem fogta fel a dolgokat.

- Te leszólítottad őt? – Krisz szemei szikrát szórnak úgy néz az állítólagos nagy haverjára.

- Miért? Nem volt rá írva hogy foglalt. – tárta szét karjait bosszankodva Ben. – Egyébként ti ismeritek egymást? – nézett kettőnkre értetlenül.

- Igen. –vágta rá azonnal.

- Nem. – naná hogy nekem más a véleményem erről.

- De igen. – ne hogy már véletlenül nekem adjon igazat?!

- De nem! – csattanok fel, hercegnőhöz méltatlanul. Nagyon felhúzott, pedig megfogadtam magamnak mielőtt elindultunk, hogy nem hagyom magam kihozni a sodromból, erre tessék, Krisz két perc alatt elintézte a nyugodtságomat. - Egyáltalán nem ismerlek, régebben ismertem valakit – révednek szemeim a távolba mintha csak magam elé tudnám képzelni a régi Kriszt –akit nagyon szeretem. Aki képes volt megnyitni nekem azokat a dimenziókat amiket eddig nem ismertem, ő olyan dolgokat mutatott meg nekem amiktől először érezhettem azt hogy ember vagyok, nem pedig valami robot amit a népe érdekében programoztak be. – a hangom olyan gyorsan változik melankóliásból, éberré hogy még én magam is meglepődök - De ő már a múlté. Elillant. Rá jöttem a nagy igazságra hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát. Naivságból hála neki dicséretesre diplomáztam, de mindennek meg van a maga előnye. Tanultam a hibáimból, kétszer nem követem el ugyanazokat. – vágtam bele a képébe könyörtelenül. Átkozottul nem érdekelt hogy mennyien vesznek körül, most az egész box utca állhatott volna a hátam mögött akkor is elmondtam volna neki a véleményemet.

- Nem csak én viseltem álarcokat. – az arca tükör sima egyáltalán nem tudok leolvasni róla semmit. – Te se játszottál túl tisztességesen. – te hát így? A saját a fegyveremet fordítja ellenem.

- Én legalább időben megmutattam az igazi arcomat, te még most se vagy erre képes. – szemeit összevonva néz végig rajtam, mintha valaki teljesen más látna, és igaza van. Más lettem, már nem az vagyok, akit ő megismert. Ha az élet folyamatosan elbánik az emberrel, akkor megtanul keménynek lenni, nem lehet gyenge, mert akkor előbb utóbb megtörik. Márpedig én megfogadtam magamnak, hogy sose jutok, olyan mélyre hogy bárki is megtörtnek lásson. Ahhoz pont elég pofont kaptam az élettől, hogy egyszer csak azt mondhassam hogy elég. Végre változtatni akarok, nem csak vergődni az árral. Nem hagyom többé, hogy kihasználjanak vagy elnyomjanak, egyszerűen nem hagyhatom.

- Megváltoztál. – nem úgy mondja, mint akinek ellenére lenne a változás, de nem is úgy, mint aki a plafonon ugrál a hírtől.

- Kénytelen voltam, valahogy nekem is meg kell védenem magamat a szélhámosokkal szemben. – most direkt mindkettőjükre néztem. Végül is egyik se különb a másiknál. Attól hogy híresek és sikeresek azt hiszik, nyugodtan játszadozhatnak az emberrel, anélkül hogy a másiknak bántódása esne. Fogalmuk sincs, mit éreznek azok, akiket magukra hagynak. Mennyire megbántják őket, ezzel a nemtörődömséggel.

- Öhm. Felség nem akarok zavarni de mennünk kell. – Mecről szinte meg is feledkeztem olyan csöndben állt a hátam mögött. – Nem maradhatunk sokáig egyhelyben mennünk kell Crystalért. – A Crystal szóra felkaptam a fejemet. Minden családtagnak meg van a maga rejtett neve, amit vészhelyzet estén használni tud, ha bajba kerül, az én fedőnevem a Crystal lett.

- Nem mehetsz csak úgy el. Meg kell beszélnünk a dolgokat. – ragadta meg kicsit nagyobb hévvel a karomat Krisz, amit Mec félreérthetetlen támadásnak minősítet.

- Még egy ilyen megmozdulás, és nem érdekel milyen nagy sztár, egy golyó repítek a fejébe, remélem elég világosan fogalmaztam. – olyan gyorsan történt minden hogy alig fogtam fel a dolgokat az egyik pillanatban Krisz még előttem állt a másikban meg már Mec egyik keze tartja gúzsba a másikkal meg fegyvert szegezett a fejéhez. – A hercegnő és én elmegyünk, nincs időnk a maga nyavalygására. Ha követni mernek azt automatikus támadási szándéknak minősítem és nem fogok gondolkozni ha lőni kell. – azt eddig is tudtam, hogy Mec komolyan veszi a feladatát, de azt nem hogy ennyire, a vér is meghűlt az ereimben.

- Mec Krisz nem akart semmit, nehogy lelőd. – megpróbáltam hárítani a fennálló helyzetet, mert az a fegyver még mindig ott lifeget Krisz homlokától két centire.

- Te is jól tudod, ha meg kapjuk a kódot mindenki gyanús nincs kivétel. – végre valahára elengedte , hiába vagyunk a box hátuljában azért egy ketten elég érdekesen tekingetnek ide- Most pedig gyere mennünk kell, nem maradhatunk itt. – kezemet megragadva húz maga után, még csak elköszönni se tudok Mec olyan erővel ránt magával.

Krisz szemszöge

- Apám... jól vagy? – Ben aggódva néz rám - Az csávó majdnem kiszakította a kezdett a helyéről, a fegyveréről nem is beszélve. Komolyan mondom kezdtem tőle megijedni. – tényleg nagyon megijedt – Te meg mi a francnak rángatsz egy hercegnőt?! – rázza meg a karomat idegesen- Örülj hogy nem puffantott le azonnal nyomban. Mi a francot mondtam volna anyádnak? – határozottan besokallt. – Azt hogy egy behemót lepuffantott, mert hozzá mertél érni az imádott hercegnőjükhöz? Ha?! Mi a fenébe keveredtél bele? Válaszolj már ha hozzád beszélek. – farkasszemet nézünk, de mintha nem is az ő szemei lennének.

- Most mennem kell.

- Mi? Ugye nem utánuk? – Ben könyörgő szemei sem hatnak meg, mennem kell. – Ezt nem engedhetem, ne kényszeríts olyanra amit te se akarnál.

- Ha megteszed ki zárnak a versenyről.

- A te életed többet ér, mint ez a nyavalyás verseny. – most először láttam Bent valamiért igazán aggódni. – Úgyhogy bocsi.

- Mi..- Ben nem hagyott sok időt arra mit kellene neki meg bocsátanom, mert azonnal leterített egy jobb egyenessel. A fejemet beverhettem valamibe, mert hiába küzdöttem az álmosság ellen sehogy se sikerült legyőzni a sötétséget.

- Egyszer majd megköszönöd nekem, vagy ha te nem is majd az unokáid megteszik helyetted.

Hanna szemszöge

Óriási volt a tömeg, amit most szerencsére a javunkra tudtunk fordítani. Folyamatosan mozogtunk és próbáltunk kerülni a feltűnő helyeket. Nem állhatunk meg, azonnal ki kellett jutnunk, az általános kiírt kijáratokat viszont nem használhattuk, azok túl feltűnőek lettek volna.

- Gyere Hanna erre. – terelt egy árnyékosabb hely felé Mec.

- Még is ki elől menekülünk? –kezd elegem lenni menekülésből.

- Előlem. – hiába állt az árnyékban, ezt a hangot ezer közül is felismerem. Ez a hang visszhangzott a legrosszabb rémálmimban. – Jobb helyet is választhattatok volna. – a félelem annyira megdermesztett , hogyha Mac nem lök arrébb az első golyó azonnal fejbe talál.

- Hanna fuss menekülj. – először nem értettem miért kér erre, utána vettem csak észre a vérző lábát. – Menj! – hiába kiáltott rám Mec nem tudtam elfutni, nem ment. Ez elől az ember elől menekültem mindig, ha nappal nem is, de rémálmaimban mindig megtalált és most itt van előttem. Mit tegyek? Nem menekülhetek öröké.

- Nem tudsz elmenni ugye kicsi Hanna? Hiába telet el több mint egy év te se tudtad elfelejtetni el azt az éjszakát. – olyan kéjesen beszél róla, hogy felfordul a gyomrom.

- Veled ellentétben nekem nem az volt életem legjobb éjszakája. – óvatosan kivettem Mac kezéből a pisztolyt és árnyékba húzódó alakhoz lépkedtem. Tudtam óriási ostobaságot csinálok, de belül valami azt súgta, hogy most kell ennek vége lennie. Nem kerülhetem el többet a végzetem. Ha így kell vége lennie akkor legyen, de soha többé nem menekülök senki elől. – Csak hogy tud már rég nem emlékszek rád, nem tudtál megtörni sem engem se a családomat. Te csak egy szánalmas ki se senki vagy, aki mindig mást hibáztat a saját hibaírt.

- Te kis senkiházi!- a cselt bevált ahogy megszólalt nem teketóriáztam azonnal lőttem, a baj csak az volt hogy ő sem tétlenkedett.

- Hannaaaaaaa! Hanna mi van veled? – hiába hívogatott Mac nem válaszolhattam neki, nem akartam magam lebuktatni, azaz idióta nem tudott lelőni, de a fényre se akart kijönni, ha halottnak tettem magam, akkor talán meg tudom lőni.

- Ennyit a hercegi családról, azt hiszik magukról hogy ők sérthetetlenek, erre tessék egy golyó képes leteríteni őket. – hallottam ahogy felém közeledik. A szívem dobbanásait a fülemben éreztem annyira izgultam. Tudtam ha most eltévesztem akkor őrökre elbaltázok mindent. Lehet hülyén hangzik nem is igazán magam miatt aggódtam, hanem Kriszért. Emlékszek egyedül még egy pirítóst se tudott megcsinálni, akkor még is hogy tudnám őt csak úgy itt hagyni? A végén még kénytelen lenne egy újabb házvezetőnőt felvenni, akibe tuti beleszerelmesedne, és azt már nem engedhetem, Krisz az enyém szőröstől bőröstül. És ha ebbe a csomagba egy extra tartozék is illeszkedik, ám legyen. Mert időközben rájöttem, hogy gyermeke bárkinek lehet Krisztián Vetteltől, de a szívét csak egyetlen egy ember tudja teljesen birtokolni, és a személy nem lehet más csak én.

A léptek időközben elhaltak, az a rohadék itt állt felettem. A cipőorra a derekamnak ütközik, azzal fordít át a másik oldalamra. Ahogy átfordít, a hátamra még utoljára látom ahogy az örömittas mosolyt felváltja az érthetetlen döbbenet. A szemei egyenesen a pisztoly csövébe néznek, de már ez se képes megállítani az ujjaimat a ravaszon. Reflexszerűen sül el a puska, még csak a fejemet se fordítom el, úgy nézem végig annak a szörnyetegnek a halál tusáját. A lövés a mellkasát érte.

- Han... Hanna. – Ó te jó ég Mac róla teljesen megfeledkeztem.

- Itt vagyok. – huha mit is tanítottak a túlélő táborban? Meg van elkell szorítani a sebet. Gyorsan rátettem a kezeimet a combjára.

- A fe...gyve ..rt – nem igazán tudtam Macre figyelni, mert próbáltam valahogy megfékezni a vérzését – el..vet..ted tőle?

- Mac maradj csöndben. Nem tudok kétfelé figyelni. – egyszerre próbáltam a vérzést elállítani és a vadkapálózását megszűntetni.

- Fegy... ver!- mutatott a háta mögé, miközben karjaival arrébb lökött. Egy golyó éppen csak súrolta a karomat. Nem értem rá azon gondolkozni, hogy él még mindig az a szemét, mert újra tüzelni kezdett ránk. Maccel éppen hogy csak arrébb tudtunk gurulni a gólzápor elől. Amikor egy hatalmas nagy csattanást hallottunk, mintha valakit jó alaposan fejbe vertek volna, és utána nem maradt más csak a csönd.

- Remélem időben jöttem. – Ben levakarhatatlan vigyorral közeledett felénk, kezében a pisztolyokat tartva. – Tudom közellenségé vagyok nyilvánítva, de még mindig jobb vagyok mint az ott. – bök a háta mögé.

23.fejezet

23. fejezet

Hanna szemszöge

Hiába akartam elmenekülni a problémák elől, azok mágnesként követtek akárhova mentem. Azt hittem hogy a mai napra már nem lesz több meglepetés számomra, hát nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ugyanis ahogy beléptem a kastélyba a karomban már szundikáló és lenyugodott Leóval , édesapám fogadott hogy a következő napi programom egy kicsit változott.

- Szia szívem. – apu üdvözlésképpen megpuszilt , és átvette a kis só zsákot – Tudom hogy így is nagyon el fogalt vagy, de történt egy kis gikszer.
- Mi? – nem értem mi történhetett.
- Gabriella ( Hanna apukájának a testvére) nem tud eljönni az ikrek bárányhimlősek lettek.
- Nagyszerű – húzom el a számat, mert valahogy az a érzésem támadt hogy most Gabi munkája is az én nyakamba szakad. – Mit kellene most tennem?
- Nem sokat ígérem, csak át kellene adnod a díjakat a nyerteseknek és...
- És mi? – nem fogok magamból bazári majmot csinálni.
- Néhány pilótával kellene beszélgetned, csak a népszerűségünk növelése érdekében. Ha a tévések felvesznek azt fogják gondolni az emberek hogy közülük valók vagyunk , nem valami felfuvalkodott nép pénzét költő léhűtők.
- Szerintem most se gondolják ezt rólunk- nagyon nem akartam ezt a munkát elvállalni- Nem lehetne hogy ezt most más valaki vállalja el, én nem vagyok jó a médiás dolgokban.
- Sajnos nem, de tudom hogy ügyes leszel és megoldod. – ez volt a záró mondata apunak mielőtt otthagyott a rémhírrel.

Ügyes leszek, hát kösz, ez a nagy tanács. Meg vagyok én áldva ezzel a családdal. Mindig úgy alakítják a dolgokat, hogy nekem kicsit se legyen jó. Most még is a fenét kellene csinálnom, talán álcáznom kellene magamat vagy mi, hogy Krisz ne ismerjen fel? Mert az kicsit hülyén venné ki magát, ha mindenkihez oda mennék csak hozzá nem. Mondjuk ahogy Kriszt ismerem képes lenne az egész pályán keresztül üldözni csakhogy egy szót váltsunk egymással, akkor már inkább megelőzöm a média botrányt és beszélek vele is, de csak mint Cordina hercegnője. Kifejezetten csak hivatalosan olyan tessék-lássék módon mintha nem is ismerném őt. Ez a módszer úgy is jobban szíven fogja őt ütni mintha egyáltalán szóba se állnék vele.

Másnap a legnagyobb problémámat nem is Krisz alkotta hanem az átlagosság. Mennyire legyek átlagos ahhoz hogy ne nézek ki prolinak , vagy egyáltalán hogyan kellene viselkednem? Erre a hercegnő képzőben ahogy én viccesen hívtam nem készítettek fel. Nem akartam második Diana hercegnő lenni, de undok uralkodónak sem akartam tűnni. Valahogy a kettő közti arany közép utat akartam megtalálni.

Ezért is döntöttem el hogy az ezer darabos ruhásszekrényemből egy egyszerű de a célnak megfelelő de trendi egyberuhát válasszak. A ruha tört fehér színű volt enyhe redőkkel feldobva az egyszerűséget és egy övvel derék részen szűkítve. Tipikus az a ruha volt, amiben az ember bárhol kellemesen érzi magát. Kiegészítőkön már nem töprengetem sokat, gyorsan felkaptam az első színben passzoló darabokat. Így esett meg, hogy füleimre egy gyöngyös gyémántokkal szegélyezet klipszeket csíptettem, míg lábamra Calvin Klein fehér magassarkú szandált húztam fel, míg bal csuklómról nem hiányozhatott a Vivienne Westwood által tervezett egyedi fehér arany sportóra. Táskát nem vittem magammal, ez ugyan eltérő az etikettől de úgy éreztem nem fogok magammal fölösleges cuccokat cipelni, ugyanígy nem raktam fel kalapot, se harisnyát. Minek legyek fölösleges karácsonyfa? Ha majd húsz fok lesz a negyven helyett, akkor felveszem az összes kiegészítőt. A divat majmok meg nem érdekelnek, nyugodtan megszólhatnak , úgyse tudnak jobbat csak kritizálni.

- Kop.kop.- ó ez a kísérőm lesz, vagyis a személyi testöröm. Meccel már nagyon régi ismerősök vagyunk kis korom óta ő vigyáz rám akárhova megyek hivatalos ügyeket intézni. Ő maga diszkréciójával mindig is a cinkos társam volt. Ha valaha egy kis szabadságra vágytam mindig biztosított nekem kis személyes teret. Sose kellett neki semmiért könyörögnöm talán ezért is mondhatom azt, hogy egy ütő páros vagyunk.
- Gyere be. – szólok ki neki.
- Hu kislány nagyon csini vagy. – füttyent egyet, ami azért jól esett , mert ha neki így bejövök akkor az átlag embernek is befogok, köztük talán Krisznek is tetszeni fog a külsőm.
- Te se panaszkodhatsz. – ő se nagyon öltözött ki, gondolom apu neki is megmondta, hogy vegyülni megyünk a köznéppel, ezért ő egy farmer sötét póló együttes mellett döntött, ami alatt jól álcázott golyóálló mellény lapult, valamint hátul hogy senki lássa az övébe csúsztatva egy hangtompítós fegyver. Mint mindig minden eshetőségre felkészült , sose lehet tudni mikor akarnak minket megtámadni, és egy ilyen nagyszabású rendezvényen adja magát a helyzet. Nagyon védtelenek vagyunk a külső támadásokkal szemben, szinte élő céltáblákká válunk, és ha nem akarunk úgy járni, mint Kennedy amerikai elnök akkor jobban tesszük, ha elővigyázatosak leszünk.
- Indulhatunk hölgyem? – kérdezi meg viccesen maga elé invitálva az ajtó előtt.
- Persze, menjünk.

Krisz szemszöge

Mindenhol az vízhangzott, hogy az egyik Cordinai hercegnő beszélget a pilótákkal egy hegyomlás nagyságú testőrrel. Én még nem találkoztam a hercegnővel de a leírás alapján találkozni akarok vele, mert ha igazak a leírások akkor csak Hannáról lehet szó.
- Te találkoztál már vele? – kérdezte egyhangúan unalmat tettetve Ben, holott tudtam majd meg eszi a fene hogy személyesen találkozhasson egy élő legendával.
- Nem, ha jól tudom először a kisebb újabb csapatokat látogatja meg, még az is lehet hogy hozzánk nem jön el. – komolyan olyan az egész, mint amikor kicsi voltam az iskolában és azt vártam mikor lép be az ajtón az ajándékokat osztogató mikulásnak öltözött balek.
- Ne már, azt tiszta szívás lenne. – Ben férfihoz nem méltón kezd el nyafogni.
- Lehet előre megírt programja van, amibe mi nem férünk bele. – kit álltatok ugyan már? Ha ő tényleg Hanna, akkor is eljönne, ha nem lenne ideje.
- Na persze a luzerekre van ideje, de a profikra amik valamit oda is tesznek arra meg nem?! Ha ennyire nem ért a Forma-1-hez, akkor jobb ha nem is látom csak felbosszantana hogy egy tudatlan csitrinek próbálnék magyarázkodni.

Hanna szemszöge

Ki hitte volna, hogy ilyen mókás lehet ennyi műszaki végzettségű férfi, aki overálban mászkál? Mert én nem, nagyon jól elbeszélgettem velük, annak ellenére hogy őszintén bevallottam nem sokat konyítok az adott sport ághoz amit megszerveztem. Sok pilótával beszélgettem esélyeket latolgatva, vagy csak egyszerűen a családokról, ki mennyire volt nyitott az adott témában.

- És most merre? – kérdezte meg Mec.
- A Red Bull boxához megyünk. – mondtam letörve, mert most már tényleg nem hallogathatom a találkozást.
- Nem tűnsz valami a lelkesnek eddig minden csapathoz úgy mentél oda, hogy őrülsz annak hogy új emberekkel találkozhatsz. Ez a csapat mivel más, mint a többi?
- Semmivel. – rántottam vállat. – Gyere menjünk. Egykedvűen indultunk tovább a box ajtajához ahol a piár menedzser várt fülig érő szájjal.
- Felség jó napot – pukedlizett egyet – már nagyon vártunk önt. – azt elhiszem ma már huszadjára hallgatom ezt végig.
- Csak Hanna, nem szeretem a rangokat, és számomra megtiszteltetés hogy vendégül láthatjuk önöket kis hazánkban. Remélem mindennel meg vannak elégedve. – a nő kistányér szemeket mereszt rám, mintha annyira fura lenne hogy nem rabszolgaként tekintek rá, hanem érző emberi lényre.
- Ig...igen, minden első rangú. Nagyon ügyes lehetet aki ezt a sok mindent ilyen rövid idő alatt megszervezte.
- Köszönöm a dicséretet. – nevettek fel, mert szegény megint úgy néz rám, mint aki olyat mondott amit nem kellett volna- Tényleg a pilótákat merre találom, mert a maga társasága is mulatató , de a fő lényeg a velük való találkozás.
- Persze ott vannak. – mutatott elénk. Tényleg ott álltak nekünk háttal.
- Innen már kézbe veszem a dolgokat. Egyedül mennék oda hozzájuk , személyesebb a légkör ha magunkban vagyunk , remélem megérti.
- Természetesen fel..- felhúzott szemöldökkel nézzek rá figyelmeztetés képen. – Hanna.
- Na azért egyből jobban hangzik. –mosolygok rá biztatólag, hogy ne vegye hibának vagy túl nagy jelentőségűnek a beszélgetésünket. – Akkor mi Mecekkel megyünk is. – a nő pukedlizett még egyet búcsúzáskép és tovább állt gondolom a verseny előtt még rengeteg dolga van.

Ahogy a fiuk felé közeledtünk egyre jobban lehetet hallani hogy miről vagy jobban mondva kiről beszélgetnek.

- Lehet előre megírt programja van, amibe mi nem férünk bele. – a rég nem halott hang olyan mélyen zubog végig a testemen betöltve minden egyes érzékszervemet, hogy hiába is tagadnám az érzéseimet a szívem mélyén összegyülemlett melegség minden más tényt megcáfol.
- Na persze a luzerekre van ideje, de a profikra amik valamit oda is tesznek arra meg nem?! Ha ennyire nem ért a Forma-1-hez akkor jobb, ha nem is látom csak felbosszantana hogy egy tudatlan csitrinek próbálnék magyarázkodni. – mellettem Mec a tudatlan csitrire megfeszül, és legszívesebben neki menne a pilótának de én kezemmel és szemeimmel üzentem neki hogy nem vagyok én annyira pehelysúlyú küzdő mint amennyire kinézek.
- Tegnap még valamivel szimpatikusabb tűnt, amikor megpróbált felcsípni. – olyan hangot sikerült megütnöm, aminek köszönhetően mindketten behúzzák a nyakukat - Teszem hozzá teljesen esélytelenül, mert a buta csitri fejemmel egyből rájöttem mi a szándéka. – Mec mellettem több-kevesebb sikerrel próbálta visszatartani a nevetését, de amikor a két pilóta a döbbenettől leszakadó állal fordult felénk már nem bírta tovább és hasát fogva kezdett el nevetni, majd egy pacsit adva nekem nyerte vissza a marcona kemény fiú imidzsét.

Sziasztok :)

Sziasztok lenne egy másik oldalam is, ami eladó könyvekkel foglalkozik ha valakit érdekel a dolog erre a linkre menjen rá , mert it részeltesen leírtam az oldalnak a lényegét :

http://noriko-eladokonyvek.blogspot.com/

22.fejezet

Így képzeltem el Leót, szerintem aranyos:)

22. fejezet

Hanna szemszöge

Egy teljes hetet töltöttem azzal, hogy valami kiutat keressek az ördögi körből, amibe kerültem a felelőtlen ígéretemnek hála, de a rengeteg időnek köszönhetően sem találtam semmi elfogadható indokot. Tudom mennyire megbántanám Leót, ha nem vinném el vagy ha nem mennék el vele, ezért ezt a lehetőséget azon nyomban ki is zártam, viszont ennek köszönhetően minden más megoldás is egyből törölve lett a listámon. Egyszerűen nincs semmi megoldás, és ez a legrosszabb az egészben, hogyha egy kicsit magamba nézek, nem is nagyon akarok kiutat találni a megoldásra.

- Hanna, Han ugye kész vagy? Ma van a nagy nap, ugye nem felejtetted el? – Leo olyan aranyos ahogy lelkesedik a mai napért , már csak ezért sem nézhetem a saját érdekeimet. Van amikor félelmet háttérbe kell szorítani azért hogy másoknak boldogságot okozzunk és ez helyzet most az. Nem fogom megbántani Leót , csak azért hogy nekem könnyebb legyen.

- Persze hogy nem. – hajolok le, hogy egy magasságba kerüljünk.

- És a maminak meg a papinak se mondtál semmit ugye? – még jó hogy elmondtam, ezt nem kerülhettem volna ki sehogy. Alexander szívrohamot kapott volna, ha az első szülött fiának csak úgy szőrén szálán lába kelt volna, és még így is félórán át könyörögtem hogy elengedjék velem, mindenféle őrizet nélkül, amit persze nem hiszek hogy betartanak, de legalább az őrző védő kutyák nem lesznek szem előtt és így Leónak sem fog feltűnni semmi.

- Nem, mégis hogy képzeled? Ez a kettőnk kis titka. Most pedig kérem a kezed –amit azonnal az enyémbe is helyez - egyetlen egy szabály van, soha ne enged el a kezemet. Sokan lesznek kint, nem akarlak elveszíteni. – hiába néz rondán akkor is muszáj neki elmondanom.

- Nem vagyok kicsi, és tudom a szabályokat. – néz rám morcosan.

- Tudom te nagy fiú vagy de nekem mindig is az én kis unokaöccsim maradsz akit kedvemre kényeztethetek. – a végén jó alaposan megcsikiztem az oldalát.

Krisz szemszöge

Négy héttel ezelőttiig csak álmodni mertem arról, hogy újra találkozhatok Hannával és tessék szinte az ölembe hullót a megoldás.

- Kicsim, tudom hogy nemsokára időmérőd lesz de egy picit tudnál Annára vigyázni, Danit tisztába kell tennem az apád meg eltűnt valahová és másra nem merem rábízni. – anyu szavai kicsit váratlanul értek, de a legkevésbé zavart. A legtöbb pilóta szeret egyedül lenni az időmérő előtt mondván kell egy bizonyos idő, míg ráhangolódnak a pályára, én a magam részéről jobban szeretek a családommal lenni ameddig csak lehet. A pályára amennyire lehetet már felkészültünk, nem ezen az egy órán fog múlni a helyezésem.

- Persze ad csak ide. – a kicsi lány egyből ficánkolni kezdett a karjaimban, olyan aranyos volt a kisrugdalózójában.

- Ígérem, sietni fogunk. – anyu fogadott öcsikémmel gyorsan elviharzott, úgy látszik nagyon sietős volt az pelenka csere.

- Remélem neked nincsenek ilyen nemű gondjaid. – néztem le rá, amire csak hangos gőgicséléseket kaptam. –Én is így gondoltam.

- Meg áll az eszem, itt már mindenki kezében van egy baba? – Ben nyűgös hangjára kénytelen vagyok megfordulni – Fer kezében is Cassi volt, de ne tud meg mennyi csajt vonzott mégy így is magához. Az ember azt hinné, hogy egy kisbaba taszítja a nőket, erre tessék, kiderül hogy pont az ellenkezője igaz. Lehet nem ártana nekem is egyet beszereznem. – úgy beszél, mintha csak egy új kocsit kellene megvennie – Tényleg nem adod ide egy kicsit nekem Annt? Hátha ha akkor az én népszerűségi indexem is megnőne egy kicsit.

- Ne is álmodj róla, még csak az kéne, hogy a te kéjsóvár kezeidbe adjam az ártatlan húgomat. – nevetve mondtam, de azért volt valami igazság is benne, nem igazán adtam volna oda a húgomat egy olyan léha alaknak, mint Ben. Hiába volt a barátom ezer éve azt el kellet nekem is ismernem, hogy egy gyerek ráadásul egy olyan pici és törékeny baba mint a húgom nem illet Benhez.

- Ugyan már, mit csinálnék vele? Egyébként ha te elbírsz vele akkor én mért ne tudnék?- Bennek leesett hogy nem vicceltem és tényleg komolyan gondoltam amit mondtam.

- Na jó legyen de vigyázz a fejére, tartsd óvatosan. – el se hiszem de tényleg oda adtam a kezébe.

- Látod nincs semmi baja. – próbált lezser lenni, de azért engem nem ver át, pontosan jól tudom nagyon figyelt nehogy valami baja legyen a picinek. – Ugye Anny baba jobb nálam, mint a morcos mindig anyáskodó nagy tesónál? – vág idióta képet, ami persze hogy megnevetteti kishúgomat.

- Inkább ad vissza, anyu nem sokára vissza jön, jobb ha az én kezemben látja mint a tiédben. – Ben óvatosan átadja a kicsit.

- Nem is rossz egy ilyen kis poronty. Bár ha belegondolok, lehet jobban járnék egy nagyobbal, főleg ha ilyen bombázó az anyukája. Te mit gondolsz? – nem igazán tudtam oda figyelni Benre, sem az újabb kiszemeteltjére, mert Anny valamiért nyűgös lett, és ilyenkor iszonyat nehéz lenyugtatni.

- Tudod mit, én inkább bemegyek a boxba, mert Anny nagyon nyűgös, biztos a nagy zaj miatt, ha összefutnál anyuval mond meg neki hogy bent vagyunk és nem tűntünk el.

- Persze menj csak legalább egy vetélytárssal kevesebb. – mintha csak a falnak beszélnék borzalmas- Én meg megyek, mielőtt még valaki lecsapná a kezemről azt a csajt akit az előbb láttam.

Hanna szemszöge

Külső szemlélő számára Leoval mi tökéletes anya fia párost alakítottunk, ami számomra most teljes mértékben megfelelt, habár sokan felismertek a pályamunkások és a szervezők közül mégsem kezdtek el kellemetlenül udvariasan viselkedni, így mi is nyugodtan élvezhettük a Forma-1 varázsát.

- Hanna nézd, ott van. – mutatott Leo a Red Bull boxára. Mit tehettem volna oda néztem, de bár ne tettem volna. A családi idill teljes képe tárült a szemem elé olyan élesen és félre érthetetlenül, ami semmi mással nem lehetet összetéveszteni. Krisz a karjában egy csodálatos kislánnyal, aki kiköpött úgy néz ki, mint ő. Vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre a köztük lévő családi kapcsolatot. Nem kellett ide se DNS teszt se semmi más, a hasonlóság szemmel látható volt, és a kötödés is. Krisz úgy tartotta a kezébe a törékeny kisbabát, mint valami drágakincset. Hol volt ő ehhez az idillhez képest? Sehol. Képes lenne ő elvenni egy kislányt az apukájától, a családjától? A válasz bármennyire is fájt, de ordítozva tört utat magának a fejében. Nem. Nem lenne képes erre. Egyszerűen sehogy sem tudott azonosulni a fennálló helyzettel, addig minden könnyű volt, míg azzal győzködte magát, hogy nem Krisz az apja annak a gyereknek, aminek a létezéséről most legszívesebben tudomást se venne. Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt, úgy érezte magát, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. Erre egyszerűen nem volt felkészülve.

- Ó ne, ez nem ér, elmegy. – Leó csalódott hangja ébreszt fel gondolatimból. – Pont most nem tudunk vele találkozni, amikor már csak egy hajszálnyira voltunk tőle. – bármennyire is nem mutatom külsőre, de megkönnyebbültem. Más se hiányzott volna, mint egy kínos találkozás vele. Most pont elég volt túltennie magát azon a tényen, hogy egy életre el lettek szakítva egymástól, hála annak az aranyhajú kis porontynak, akit Krisz még pillanatokkal ezelőtt dédelgetett.

- Öhm, segíthetek valamiben? – egy overálos pasas állt meg előttünk. – Csak mert olyan elveszetnek tűnt. – még hogy én elveszett? A saját hazámban, egy olyan komplexumban, aminek én vagyok a szülőanyja? Ez az ember vagy vaksi vagy csak gyengén akar bepróbálkozni.

- Nem. Nincs semmi gond, de azért köszönjük a segítőkészségét. – már rángattam volna tovább Leót, de ő szinte lecövekelt a betonon és úgy nézett föl az idegenre, mint valami mindenhatóra. – Leó kicsim induljunk, haza kell mennünk.

- Na de...Hanna... egy kicsit még hagyj maradjunk. – néz rám könyörgőn. – Csak egy picit.

- Na jó de csak negyedórát többet nem. – miért vagyok én ilyen jó szívű, egyenesen haza kellett volna vinnem. Ráadásul az idegen férfi végig itt álldogált előttünk le se véve a szemeit rólam.

- Szuper. – öklözik egy nagyot örömében Leó a levegőbe, majd villám gyorsan megfordulva az idegen felé fordul kis jegyzet füzetével, amit a zsebéből halászott elő egy Szupermenes filctollal együtt – Kérhetnék egy autogramot, te vagy a második nagy kedvencem persze csak Vettel után. – most nem tudom miért, de úgy érzem magam, mint egy idióta.

- És kinek a nevére szóljon? – guggol le Leóhoz a férfi.

- Leónak. – és tényleg aláírta neki. – Nézd Hanna kaptam egy aláírást Benneth Webbertől a Ferrari pilótájától. – az előbb ha minden igaz jól beégettem magam, egy Forma-1-es pilóta előtt , aki sok valószínűséggel jól ismeri Kriszt.

- Szuper. Akkor talán mehetnénk is tovább? – de mintha falnak beszélnék, Leó egyáltalán nem figyel rám, csak egyetlen egy embert tűntet ki a figyelmével Mr. Webbert.

- Te ugye ismered Krisztián Vettelt? – már most tudom mire megy ki a játék.

- Leó ne légy udvariatlan ne tukmáld rá magad Mr. Webbere, biztos sok dolga van. Ha jól tudom nem sokára elkezdődik az időmérő. – nézek föl Webbere úgyhogy tudja semmi kedvem nincs vele egy légtért szívni.

- A legkevésbé sem tart fel. Sőt időm, mint a tenger, maga kicsit üdítőbb látvány mint a zsarnokoskodó mérnökeim, vagy a kisgyermekes csapattársaim, akiket körberajonganak az aggódó anyukák a tinédzser lányokról nem is beszélve.

- Tehát ha ló nincs jó a szamár is. – igazi kis móka mester ez a Webber.

- Maga kiforgatja a szavaimat. – úgy nézz rám, mint valami ellenfélre amit le kell győznie.

- Ha maga hagyja, akkor könnyű. – vonok vállat merészen. Végül is miért ne flörtölhetnék egy másik férfival, ha egyszer szabad ember vagyok.

- Hannával szemben nem könnyű a szellemi párbajt vívni képes mindenkit legyőzni. Elvégre...- gyorsan közbevágtam mielőtt még Leó bármit is kikotyogna.

- Leó gyere ketyeg az óra és ha jól gondolom még sok mindent megakarsz nézni. – Leónak végre leesik, hogy nem sokára haza kell mennünk és minden bája ellenére sem fogunk még itt maradni órahosszakat.

- Na jó. – egyezik bele dacosan. – De csak akkor, ha még egyszer megpróbáljuk megnézni Krisztián Vettelt. – na nem, még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába,főleg nem most hogy megtudtam az igazat.

- Leó nem alkudozok, egyszer eljöttem veled, de többet nem. Most pedig gyere, nem mondom még egyszer. – Leó szája lefelé görbül de nem érdekel, nagyon felhúztam magam Krisz árulásán a legkevésbé hiányzott Leó hisztije.

- Köszönjük a beszélgetést és az autogramot, de most szépen haza megyünk. – gyorsan ölbe kaptam a pityergő Leót és hátam mögött hagytam a döbbent Webbert. Nem kellett nekem mára több Forma-1 –es nagyágyú, se senki akinek csak egy kicsit is köze van ehhez az egész cirkuszhoz. Csak magányra vágytam egyetlen egy perc magányra, hogy átgondoljam még is hogy folytassam tovább az életemet.

21. fejezet

21. fejezet

Krisz szemszöge

- Igen itt vagyok David. Mi lett az eredmény az enyém vagy sem a gyerek? – még soha nem éreztem a másodperceket ilyen hosszúnak, és még soha nem voltam ilyen kutyaszorítóba. Most átérzem azoknak a nagyvadaknak a kínját, amik a vadász csapdájába kerülnek. Hiába szabadulnának minden erejükkel, egyszerűen nem megy nekik, minden egyes mozdulattal csak egyre jobban belegabalyodnak a csapdába. Ha egy kicsit is szerencsém van, akkor én még megszabadulhatok, nem akarom az egész életemre egy olyan nő árnyékába élni, aki a gyermekemmel tart sakkban.

- Az eredmények szerint 99.9%-os hogy nem te vagy az apa. – a többiek üdrivalgásától alig jutott el minden szó a tudatomig. Nem én vagyok az apa! Alig bírom felfogni, ez tényleg lehetséges?!

- Ez biztos? Nem akarom hogy valami keveredés legyen, sem hogy később Vanessa a nyakamra járjon és perelgessen. – fő a biztonság, száz százalékosan biztos akarok lenni mindenben.

- Igen, papírokkal is alá tudjuk ezt támasztani, másrészt öhm. hogy is mondjam ezt – mintha keresné a szót, amire a többiek is visszavesznek a jó kedvből- a kisfiú bőre kicsit kreolos. – nyögi ki végül. – próbálom összerakni a dolgokat de a hetek óta tartó megpróbáltatások miatt lassan jár az agyam.

- Vagyis néger? – vág közbe anyu, hitetlenkedne.

- A gyerek egyik felmenője között biztos volt afrikai, és mint tudjuk ebben az estben ez csak apuka lehetet , ami kizárja azt hogy te legyél az. Genetikailag kizárható az apaság ténye.

- És mi lesz most a kicsivel? – akármennyire is nem az enyém, azért csak egy kisbabáról van szó, és amennyire én ismerem az édesanyját, a füle botját se fogja mozdítani a saját gyermeke érdekében, főleg most nem amikor kiderült, hogy nem az enyém a gyerek.

- Amikor Vanessa először meglátta, idegrohamot kapott alig lehet lefogni, ne tegyen kárt magába, úgyhogy rá nem lehet bízni a picit, egy ideig még itt maradhat nálunk, de utána valószínűleg nem. Sajnos kell a hely az új babáknak. A gyámhatóság fogja magával vinni, és ők választanak ki számára egy alkalmas gyermekotthont.

- Árvaházba viszik? –ajaj láttam már anyunak ezt az arcát, és az semmi jót nem ígért. Csak nem azt fontolgatja amire gondolok.

- Attól tartok, hogy igen. – Örültem hogy David nem akart minket rábeszélni semmire, de anyunak szerintem ennyi is elég volt ahhoz hogy a sajátjának érezze azt a kisbabát.

- És nem lehetne ezt máshogy megoldani? –apunak csak most esett mire utalgat anyu.

- Nem, nem lehetne. - szögezi le apu anyu szemeibe nézve.

- Nem téged kérdeztelek. – anyut még soha nem láttam ennyire határozottnak, mint most. Sőt még azt se tapasztaltam az elmúlt huszonöt évben, hogy anyu egyszer is ellent mondott volna apunak, most pedig határozottan a sarkára állt. A többiek arcán is meglepettség látszik ilyen fordulatra még ők se számítottak. A végén a fiamnak hitt kisbabából, a saját testvérem lesz.

- Elméletileg lehetséges az örökbefogadás, mivel az édesanya jelenleg nincs olyan állapotban hogy döntőképes legyen, az apukáról pedig nem tudunk semmit, a kicsinek pedig szülök kellenek, de erről végső soron a gyámügyesek döntenek. – anyu szemei könyörgő kiskutyákká vállnak pillanatok alatt és úgy néznek apura.

- Szívem mi lenne, ha mi kicsi Annánk lenne annak a kisbabának a helyében? Te hagynád őt árvaházba vitetni? – ez teli találat volt, ha valamivel, akkor Annával lehet a legjobban aput befolyásolni.

- Ez nem ugyanaz. És nem, nem akarok egy olyan gyereket, aki egy örült nőtől és egy vadidegen férfitől származik. Szívem nekünk semmi közünk ehhez a kisbabához. – apu is kezd egyre idegseb lenni, pedig pontosan jól tudja milyen anyu, ha valamire rááll, akkor hat lóval se lehet onnan eltántorítani, ez a veszekedés már a kezdett kezdetén eldönttet, mégpedig anyu javára.

- Pont az ilyen felfogás miatt nem lehetek nekem se szüleim. – a csöndet vágni lehetet erre a kijelentésre, mindenki megdöbbenve mered anyura. A mindig vidám álarc tehát ezért volt, ezért ragaszkodott anyu az emberekhez annyira. Régebben ha a szüleiről kérdezgettem csak annyi mondott hogy régen meghaltak és ne kérdezősködjek róla mert nem szeret róla beszélni. – Pont olyan árvaházban nőttem fel, mint ahova ezt a kisbabát akarják vinni, és ha egy kicsi esély is van arra hogy egy gyereket megmentsek attól a sorstól, akkor igenis megteszem. – anyu apa kezeibe adta át Annát, majd mindenkihez intézve szavait folytatta - Azt a kisbabát mi fogjuk örökbe fogadni, és kész! Ő a mi kisbabánk, és ha most megengeditek, akkor megyek és megnézem a fiamat.

Hanna szemszöge (Vanessa szülése után 3 héttel)

Lassan de biztosan minden készen áll a nagy futamra, én amennyire csak tudtam oda tettem magam. A pálya már teljesen ki van építve és a kordonok kialakítása is könnyebben ment azt gondoltam. A lakosok se hőbörögtek a nagy bejelentésre, biztos elfogadták, hogy ez ugyanúgy az ő érdeküket szolgálja, mint az országét.

A nagycirkusz rengeteg bevételt hoz, másrészt azok akik eddig nem tudták hol található Cordina a térképen ennek köszönhetően mind megtudták. Ezért is vagyok nagyon büszke, mert ennek az áttörésnek én is a részese lehettem, sőt jelentős részét kivettem a munka részének. A nagy bejelentést múlt héten tettük közé, melynek köszönhetően mindenki értesült a nagy hírről, hogy a következő futamot, már bizony itt fogják nálunk megtartani. Sokaknak biztos meglepetés lehettünk, hiszen diszkréten titokban intéztünk mindent, de az utcai pályákra jellemzően nálunk se kellett sok idő a pálya kialakítására, szó szerint minden adva volt.

- Hannnnnnnaaa. – hátam mögül kedvenc unokaöcsém hangját hallom meg.

- Leo hát te mit keresel ide kint? Késő van és a szüleid nem hiszem hogy megengedték hogy egyedül kóricálj az utcán. – kézen ragadva igyekszek vissza a kastélyba. –Hogy sikerült megszöknöd testőröktől?

- A titkos alagutakon keresztül. – vallja be minden szégyenérzet nélkül, szerintem tisztában van vele, hogy nem tudok rá haragudni, az igazi baj csak ott kezdődik, hogy hozzám hasonlóan más se tud rá haragudni, még a saját szülei se.

- Több ilyen szökési kísérletet ne csinálj!Mi lett volna ha nem futunk össze? Bárki elrabolhatott volna vagy még sokkalta rosszabbakat is tehetek volna veled.

- Tudom, de hozzád jöttem, látni akartam hogy áll a pálya.

- A pálya készen van és azt fényes nappal is megnézhetted volna. – róttam meg.

- Hana segítenél valamiben? – fogalmam sincs mire megy ki a játék, de türelmesen végig hallgattam, a monológját - Tudod ezért is akartam veled ilyenkor találkozni, apának vagy anyának nem mernék ilyet mondani mert tudom milyenek. Egy jövendőbeli uralkodó viselkedjen rendesen. – utánozta elég hatásosan édesapja hangját – Szóval csak arra akarlak kérni hogy segíts abban hogy személyesen találkozzak a kedvenc Forma-1-es pilótámmal, de úgy hogy ne legyenek mellettem a testőrök, azt szeretném ha ő olyanak látna amilyen vagyok egy kis srácnak a sok közül. – Nem kivitelezhetetlen, de elég nehéz lesz ezt megoldani.

- Jól van, valahogy majd csak megoldjuk – kaptam ölbe, mert álmos szemei már-már lecsukódnak. – És mond csak, ki az a szuper jó pilóta, akiért még a szüleid haragját is bevállalod? – és amiért minimum az én fejemet is leveszik, ha észreveszik, hogy megléptem a következő nagyherceggel.

- Krisztián Vettel. – suttogja félálomban a fülembe.

20.fejezet

20. fejezet

Krisz szemszöge

- Akkor nagyot fogsz csalódni, amikor kiderül hogy mégis. – a gúnyos arca csúf torzba csap át amikor hirtelen gömbölyű hasához kap. –Áh , au, jaj, jön a baba.

- Biztos vagy benne vagy ez is csak valamilyen trükk hogy megsajnáljalak? – az elmúlt héten számtalanszor próbált csőbe húzni, az álfájdalmaival, ezért nem csoda nem pattanok azonnal a segítségére.

- Igen te tökelütött, most nem tettek, iszonyatosan fáj! – megtehetném hogy az elmúlt három hónapért hagyom egy kicsit szenvedni, de nem teszem, az a kis baba nem tehet róla hogy milyen egy pénzsóvár édesanyja lett.

- Jó akkor te menj az autóhoz én meg összeszedem azokat a dolgokat amik kelhetnek. – a legkevésbé se izgatom magam, elvégre az a baba nem az enyém, és még csak nem is egy olyan nőnek segítek, aki megérdemelné. Ha kedves lett volna, vagy ha nem úgy tör ránk annak idején mint egy őstulok, akkor most én is segítőkészebb lennék, de így nem érzem úgy a mintaférjek szerepét kelljen játszanom, akik a vajúdó feleségük kezét fogva rimánkodnak hogy minden rendben menjen. Lesz majd olyan pillanat amikor majd ezt is nagyobb intenzitással fogom átélni de az biztos nem most lesz, nem ezzel a nővel és nem is ezzel a kisbabával.

- Mi a fene tartott ennyi ideig? Ha nem sietsz a végén még itt születik meg az első gyermekünk. – a kocsiba beszállva a jól megszokott rikácsolás fogad.

- Inkább koncentrálj a légzési gyakorlatokra amiket a terhes tornán tanultál. – magam tettem csak hozzá hogy legalább addig se jár fölöslegesen a szád.

- Áuuuuu, ez iszonyatosan fáj. – szépen kerülgettem a kocsikat , különös képen nem siettem a magzatvíz nem folyt el addig pedig semmi gond nem lehet. Az első gyermekek pedig nem szoktak sietni, legalábbis az orvos ezt mondta.

- Senki se mondta még neked hogy a szülés nem egy leányálom? – olyan szemeket mereszt rám amitől minden jóérzésű ember összehúgyozná magát a félelmében, de rám már nincsenek hatással a kitörései – Vagy talán azt képzelted, hogy minden fájdalom nélkül sikerül megszülnöd azt a gyereket? Mert ha igen, akkor nagyobb bolond vagy mint amilyenek eddig tartottalak. – szabályosan rám támadt, csak a szerencsén múlott hogy nem végeztük az útszéli árokban , és nem mentünk neki senkinek. – Állj már le! Mi a fene bajod van? Normális vagy te egyáltalán? Ha most azonnal nem hagyod abba ezt eszelős viselkedésedet ott hagylak az első közkórházban egyedül, ahol azt csinálhatnak veled amit csak akarnak! Nagyon elegem van már belőled. Befurakodtál az életemben, és tönkre tettél mindent, ami eddig csak egy kicsit is jó volt az életemben! Úgyhogy istenemre mondom ha tovább folytatod ezt a kiállhatatlan hisztériás viselkedését úgy ott hagylak az első korházban hogy azt se fogod tudni ki volt az a Krisztián Vettel. – fakadok ki üvöltve, most értem el ahhoz amit a sportolóknál a tűrőképesség határának szoktak nevezni. Az idegbaj kerülget, de végre mindketten csöndben maradunk, a biztonságos nyugalmat, csak a Vanessa felől érkező halk sóhajok és fájdalmas nyögések zavarják meg.

- Végre megérkeztünk. – a magán korház ajtaja előtt már várnak minket, Vannessát egyből egy tolókocsiba ültetik és azonnal elviszik a szemeim elől. Én a szülészeti osztály előtti falnak támasztott székek egyikébe dőlök le fáradtan. Végre vége lehet mindenek, végre talán megszabadulok ettől a rémálomtól, ami három hónapja kísért, és nem hagy nyugtot egy másodpercre se. – olyan dolgot tettem amiben eddig sose hittem, de most kénytelen voltam meg tenni már csak ebben bíztam a kezeimet néma imára kulcsoltam és úgy imádkoztam magamban ahogy eddig még sose tettem- Kérlek Istenem ha csak egy kicsit is szeretsz akkor nem hagyod az a gyerek az enyém legyen, kérlek ne tedd tönkre az egész életemet. Már épp eleget vezekeltem.

Hanna szemszöge

Valami fura bizsergető érzést érzek a szívem tájékán, olyan ez, mint amikor az ember megérzi hogy az eső előtt megváltozik a levegő, hírtelen hűvös lesz és a levegő illata is megváltozik ahogy permet szerű vízcseppek elkezdnek lassan esni. Valami változni fog és ez biztos,már csak azt kellene tudnom hogy a végkifejlet az eső után egy gyönyörű szivárvány lesz, ami prizmaként mutat utat az eső elől menekülőknek, vagy csak romok maradnak amik áldozatul estek a veszedelmes viharnak. Vajon melyik végkifejlett várható?

Fejemet a nedves ablak peremének döntöm és onnan figyelem ahogy a kutyák a kisgyerekekkel játszanak a szemerkélő esőben a kertben. Régebben még én is ott voltam a rózsák közt forogtam és gondtalanul táncoltam a harmatos virágok között, akkor még fogalmam sem volt arról mi a fájdalom mi az, ha nagyon szeretsz valakit, és aki képtelen erre.

Krisz szemszöge

Anyuék is megérkeztek kis húgommal Annával, míg Ferrék is befutottak a kicsi keresztlányommal Cassandra Alonsoval. A kicsi Cassi most egy hónapos, de azt már most ellehet róla mondani, hogy minden hímneműt az ujja köré csavart. A kis pufi arcával amit a szülök egyeztetése alapján az apukától örökölt és az édes szöszke kunkori hajával amit az anyukásától örökölt nem is lehetne szebb. Persze kishúgom se marad le szépségben, ő a mi kis hercegnőnk , apával ahogy csak tehetjük kényeztetjük, amit anyu sose nézz jó szemmel, de eddig még egy szóval sem ellenezte túlzott rajongásunkat.
Most is relaxálás céljából tartom karjaimban Annát. A kicsi puha kis teste és rózsa illata nyugtatóként hat fáradt idegeimre. Ha valami akkor ez most eltudja terelni a gondolataimat Vanessáról.

- Mr. Vettel itt van önök között? – azonnal megfordultam a tengelyem körül és a picit édesanyám kezébe csúsztattam.

- Igen itt vagyok David. Mi lett az eredmény az enyém vagy sem a gyerek?