22.fejezet

Így képzeltem el Leót, szerintem aranyos:)

22. fejezet

Hanna szemszöge

Egy teljes hetet töltöttem azzal, hogy valami kiutat keressek az ördögi körből, amibe kerültem a felelőtlen ígéretemnek hála, de a rengeteg időnek köszönhetően sem találtam semmi elfogadható indokot. Tudom mennyire megbántanám Leót, ha nem vinném el vagy ha nem mennék el vele, ezért ezt a lehetőséget azon nyomban ki is zártam, viszont ennek köszönhetően minden más megoldás is egyből törölve lett a listámon. Egyszerűen nincs semmi megoldás, és ez a legrosszabb az egészben, hogyha egy kicsit magamba nézek, nem is nagyon akarok kiutat találni a megoldásra.

- Hanna, Han ugye kész vagy? Ma van a nagy nap, ugye nem felejtetted el? – Leo olyan aranyos ahogy lelkesedik a mai napért , már csak ezért sem nézhetem a saját érdekeimet. Van amikor félelmet háttérbe kell szorítani azért hogy másoknak boldogságot okozzunk és ez helyzet most az. Nem fogom megbántani Leót , csak azért hogy nekem könnyebb legyen.

- Persze hogy nem. – hajolok le, hogy egy magasságba kerüljünk.

- És a maminak meg a papinak se mondtál semmit ugye? – még jó hogy elmondtam, ezt nem kerülhettem volna ki sehogy. Alexander szívrohamot kapott volna, ha az első szülött fiának csak úgy szőrén szálán lába kelt volna, és még így is félórán át könyörögtem hogy elengedjék velem, mindenféle őrizet nélkül, amit persze nem hiszek hogy betartanak, de legalább az őrző védő kutyák nem lesznek szem előtt és így Leónak sem fog feltűnni semmi.

- Nem, mégis hogy képzeled? Ez a kettőnk kis titka. Most pedig kérem a kezed –amit azonnal az enyémbe is helyez - egyetlen egy szabály van, soha ne enged el a kezemet. Sokan lesznek kint, nem akarlak elveszíteni. – hiába néz rondán akkor is muszáj neki elmondanom.

- Nem vagyok kicsi, és tudom a szabályokat. – néz rám morcosan.

- Tudom te nagy fiú vagy de nekem mindig is az én kis unokaöccsim maradsz akit kedvemre kényeztethetek. – a végén jó alaposan megcsikiztem az oldalát.

Krisz szemszöge

Négy héttel ezelőttiig csak álmodni mertem arról, hogy újra találkozhatok Hannával és tessék szinte az ölembe hullót a megoldás.

- Kicsim, tudom hogy nemsokára időmérőd lesz de egy picit tudnál Annára vigyázni, Danit tisztába kell tennem az apád meg eltűnt valahová és másra nem merem rábízni. – anyu szavai kicsit váratlanul értek, de a legkevésbé zavart. A legtöbb pilóta szeret egyedül lenni az időmérő előtt mondván kell egy bizonyos idő, míg ráhangolódnak a pályára, én a magam részéről jobban szeretek a családommal lenni ameddig csak lehet. A pályára amennyire lehetet már felkészültünk, nem ezen az egy órán fog múlni a helyezésem.

- Persze ad csak ide. – a kicsi lány egyből ficánkolni kezdett a karjaimban, olyan aranyos volt a kisrugdalózójában.

- Ígérem, sietni fogunk. – anyu fogadott öcsikémmel gyorsan elviharzott, úgy látszik nagyon sietős volt az pelenka csere.

- Remélem neked nincsenek ilyen nemű gondjaid. – néztem le rá, amire csak hangos gőgicséléseket kaptam. –Én is így gondoltam.

- Meg áll az eszem, itt már mindenki kezében van egy baba? – Ben nyűgös hangjára kénytelen vagyok megfordulni – Fer kezében is Cassi volt, de ne tud meg mennyi csajt vonzott mégy így is magához. Az ember azt hinné, hogy egy kisbaba taszítja a nőket, erre tessék, kiderül hogy pont az ellenkezője igaz. Lehet nem ártana nekem is egyet beszereznem. – úgy beszél, mintha csak egy új kocsit kellene megvennie – Tényleg nem adod ide egy kicsit nekem Annt? Hátha ha akkor az én népszerűségi indexem is megnőne egy kicsit.

- Ne is álmodj róla, még csak az kéne, hogy a te kéjsóvár kezeidbe adjam az ártatlan húgomat. – nevetve mondtam, de azért volt valami igazság is benne, nem igazán adtam volna oda a húgomat egy olyan léha alaknak, mint Ben. Hiába volt a barátom ezer éve azt el kellet nekem is ismernem, hogy egy gyerek ráadásul egy olyan pici és törékeny baba mint a húgom nem illet Benhez.

- Ugyan már, mit csinálnék vele? Egyébként ha te elbírsz vele akkor én mért ne tudnék?- Bennek leesett hogy nem vicceltem és tényleg komolyan gondoltam amit mondtam.

- Na jó legyen de vigyázz a fejére, tartsd óvatosan. – el se hiszem de tényleg oda adtam a kezébe.

- Látod nincs semmi baja. – próbált lezser lenni, de azért engem nem ver át, pontosan jól tudom nagyon figyelt nehogy valami baja legyen a picinek. – Ugye Anny baba jobb nálam, mint a morcos mindig anyáskodó nagy tesónál? – vág idióta képet, ami persze hogy megnevetteti kishúgomat.

- Inkább ad vissza, anyu nem sokára vissza jön, jobb ha az én kezemben látja mint a tiédben. – Ben óvatosan átadja a kicsit.

- Nem is rossz egy ilyen kis poronty. Bár ha belegondolok, lehet jobban járnék egy nagyobbal, főleg ha ilyen bombázó az anyukája. Te mit gondolsz? – nem igazán tudtam oda figyelni Benre, sem az újabb kiszemeteltjére, mert Anny valamiért nyűgös lett, és ilyenkor iszonyat nehéz lenyugtatni.

- Tudod mit, én inkább bemegyek a boxba, mert Anny nagyon nyűgös, biztos a nagy zaj miatt, ha összefutnál anyuval mond meg neki hogy bent vagyunk és nem tűntünk el.

- Persze menj csak legalább egy vetélytárssal kevesebb. – mintha csak a falnak beszélnék borzalmas- Én meg megyek, mielőtt még valaki lecsapná a kezemről azt a csajt akit az előbb láttam.

Hanna szemszöge

Külső szemlélő számára Leoval mi tökéletes anya fia párost alakítottunk, ami számomra most teljes mértékben megfelelt, habár sokan felismertek a pályamunkások és a szervezők közül mégsem kezdtek el kellemetlenül udvariasan viselkedni, így mi is nyugodtan élvezhettük a Forma-1 varázsát.

- Hanna nézd, ott van. – mutatott Leo a Red Bull boxára. Mit tehettem volna oda néztem, de bár ne tettem volna. A családi idill teljes képe tárült a szemem elé olyan élesen és félre érthetetlenül, ami semmi mással nem lehetet összetéveszteni. Krisz a karjában egy csodálatos kislánnyal, aki kiköpött úgy néz ki, mint ő. Vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre a köztük lévő családi kapcsolatot. Nem kellett ide se DNS teszt se semmi más, a hasonlóság szemmel látható volt, és a kötödés is. Krisz úgy tartotta a kezébe a törékeny kisbabát, mint valami drágakincset. Hol volt ő ehhez az idillhez képest? Sehol. Képes lenne ő elvenni egy kislányt az apukájától, a családjától? A válasz bármennyire is fájt, de ordítozva tört utat magának a fejében. Nem. Nem lenne képes erre. Egyszerűen sehogy sem tudott azonosulni a fennálló helyzettel, addig minden könnyű volt, míg azzal győzködte magát, hogy nem Krisz az apja annak a gyereknek, aminek a létezéséről most legszívesebben tudomást se venne. Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt, úgy érezte magát, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt. Erre egyszerűen nem volt felkészülve.

- Ó ne, ez nem ér, elmegy. – Leó csalódott hangja ébreszt fel gondolatimból. – Pont most nem tudunk vele találkozni, amikor már csak egy hajszálnyira voltunk tőle. – bármennyire is nem mutatom külsőre, de megkönnyebbültem. Más se hiányzott volna, mint egy kínos találkozás vele. Most pont elég volt túltennie magát azon a tényen, hogy egy életre el lettek szakítva egymástól, hála annak az aranyhajú kis porontynak, akit Krisz még pillanatokkal ezelőtt dédelgetett.

- Öhm, segíthetek valamiben? – egy overálos pasas állt meg előttünk. – Csak mert olyan elveszetnek tűnt. – még hogy én elveszett? A saját hazámban, egy olyan komplexumban, aminek én vagyok a szülőanyja? Ez az ember vagy vaksi vagy csak gyengén akar bepróbálkozni.

- Nem. Nincs semmi gond, de azért köszönjük a segítőkészségét. – már rángattam volna tovább Leót, de ő szinte lecövekelt a betonon és úgy nézett föl az idegenre, mint valami mindenhatóra. – Leó kicsim induljunk, haza kell mennünk.

- Na de...Hanna... egy kicsit még hagyj maradjunk. – néz rám könyörgőn. – Csak egy picit.

- Na jó de csak negyedórát többet nem. – miért vagyok én ilyen jó szívű, egyenesen haza kellett volna vinnem. Ráadásul az idegen férfi végig itt álldogált előttünk le se véve a szemeit rólam.

- Szuper. – öklözik egy nagyot örömében Leó a levegőbe, majd villám gyorsan megfordulva az idegen felé fordul kis jegyzet füzetével, amit a zsebéből halászott elő egy Szupermenes filctollal együtt – Kérhetnék egy autogramot, te vagy a második nagy kedvencem persze csak Vettel után. – most nem tudom miért, de úgy érzem magam, mint egy idióta.

- És kinek a nevére szóljon? – guggol le Leóhoz a férfi.

- Leónak. – és tényleg aláírta neki. – Nézd Hanna kaptam egy aláírást Benneth Webbertől a Ferrari pilótájától. – az előbb ha minden igaz jól beégettem magam, egy Forma-1-es pilóta előtt , aki sok valószínűséggel jól ismeri Kriszt.

- Szuper. Akkor talán mehetnénk is tovább? – de mintha falnak beszélnék, Leó egyáltalán nem figyel rám, csak egyetlen egy embert tűntet ki a figyelmével Mr. Webbert.

- Te ugye ismered Krisztián Vettelt? – már most tudom mire megy ki a játék.

- Leó ne légy udvariatlan ne tukmáld rá magad Mr. Webbere, biztos sok dolga van. Ha jól tudom nem sokára elkezdődik az időmérő. – nézek föl Webbere úgyhogy tudja semmi kedvem nincs vele egy légtért szívni.

- A legkevésbé sem tart fel. Sőt időm, mint a tenger, maga kicsit üdítőbb látvány mint a zsarnokoskodó mérnökeim, vagy a kisgyermekes csapattársaim, akiket körberajonganak az aggódó anyukák a tinédzser lányokról nem is beszélve.

- Tehát ha ló nincs jó a szamár is. – igazi kis móka mester ez a Webber.

- Maga kiforgatja a szavaimat. – úgy nézz rám, mint valami ellenfélre amit le kell győznie.

- Ha maga hagyja, akkor könnyű. – vonok vállat merészen. Végül is miért ne flörtölhetnék egy másik férfival, ha egyszer szabad ember vagyok.

- Hannával szemben nem könnyű a szellemi párbajt vívni képes mindenkit legyőzni. Elvégre...- gyorsan közbevágtam mielőtt még Leó bármit is kikotyogna.

- Leó gyere ketyeg az óra és ha jól gondolom még sok mindent megakarsz nézni. – Leónak végre leesik, hogy nem sokára haza kell mennünk és minden bája ellenére sem fogunk még itt maradni órahosszakat.

- Na jó. – egyezik bele dacosan. – De csak akkor, ha még egyszer megpróbáljuk megnézni Krisztián Vettelt. – na nem, még egyszer nem esek bele ebbe a csapdába,főleg nem most hogy megtudtam az igazat.

- Leó nem alkudozok, egyszer eljöttem veled, de többet nem. Most pedig gyere, nem mondom még egyszer. – Leó szája lefelé görbül de nem érdekel, nagyon felhúztam magam Krisz árulásán a legkevésbé hiányzott Leó hisztije.

- Köszönjük a beszélgetést és az autogramot, de most szépen haza megyünk. – gyorsan ölbe kaptam a pityergő Leót és hátam mögött hagytam a döbbent Webbert. Nem kellett nekem mára több Forma-1 –es nagyágyú, se senki akinek csak egy kicsit is köze van ehhez az egész cirkuszhoz. Csak magányra vágytam egyetlen egy perc magányra, hogy átgondoljam még is hogy folytassam tovább az életemet.