24.fejezet

24. fejezet

Hanna szemszöge

A két megdöbbent arcot nézve nem is tudom eldönteni melyik lepődött meg jobban. Krisz arcára nagy betűkkel rá van írva, hogy nem pont így tervezte a találkozásunkat. Webber arca meg önmagában egy nagy karikatúra. Ő úgy látszik még mindig nem fogta fel a dolgokat.

- Te leszólítottad őt? – Krisz szemei szikrát szórnak úgy néz az állítólagos nagy haverjára.

- Miért? Nem volt rá írva hogy foglalt. – tárta szét karjait bosszankodva Ben. – Egyébként ti ismeritek egymást? – nézett kettőnkre értetlenül.

- Igen. –vágta rá azonnal.

- Nem. – naná hogy nekem más a véleményem erről.

- De igen. – ne hogy már véletlenül nekem adjon igazat?!

- De nem! – csattanok fel, hercegnőhöz méltatlanul. Nagyon felhúzott, pedig megfogadtam magamnak mielőtt elindultunk, hogy nem hagyom magam kihozni a sodromból, erre tessék, Krisz két perc alatt elintézte a nyugodtságomat. - Egyáltalán nem ismerlek, régebben ismertem valakit – révednek szemeim a távolba mintha csak magam elé tudnám képzelni a régi Kriszt –akit nagyon szeretem. Aki képes volt megnyitni nekem azokat a dimenziókat amiket eddig nem ismertem, ő olyan dolgokat mutatott meg nekem amiktől először érezhettem azt hogy ember vagyok, nem pedig valami robot amit a népe érdekében programoztak be. – a hangom olyan gyorsan változik melankóliásból, éberré hogy még én magam is meglepődök - De ő már a múlté. Elillant. Rá jöttem a nagy igazságra hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát. Naivságból hála neki dicséretesre diplomáztam, de mindennek meg van a maga előnye. Tanultam a hibáimból, kétszer nem követem el ugyanazokat. – vágtam bele a képébe könyörtelenül. Átkozottul nem érdekelt hogy mennyien vesznek körül, most az egész box utca állhatott volna a hátam mögött akkor is elmondtam volna neki a véleményemet.

- Nem csak én viseltem álarcokat. – az arca tükör sima egyáltalán nem tudok leolvasni róla semmit. – Te se játszottál túl tisztességesen. – te hát így? A saját a fegyveremet fordítja ellenem.

- Én legalább időben megmutattam az igazi arcomat, te még most se vagy erre képes. – szemeit összevonva néz végig rajtam, mintha valaki teljesen más látna, és igaza van. Más lettem, már nem az vagyok, akit ő megismert. Ha az élet folyamatosan elbánik az emberrel, akkor megtanul keménynek lenni, nem lehet gyenge, mert akkor előbb utóbb megtörik. Márpedig én megfogadtam magamnak, hogy sose jutok, olyan mélyre hogy bárki is megtörtnek lásson. Ahhoz pont elég pofont kaptam az élettől, hogy egyszer csak azt mondhassam hogy elég. Végre változtatni akarok, nem csak vergődni az árral. Nem hagyom többé, hogy kihasználjanak vagy elnyomjanak, egyszerűen nem hagyhatom.

- Megváltoztál. – nem úgy mondja, mint akinek ellenére lenne a változás, de nem is úgy, mint aki a plafonon ugrál a hírtől.

- Kénytelen voltam, valahogy nekem is meg kell védenem magamat a szélhámosokkal szemben. – most direkt mindkettőjükre néztem. Végül is egyik se különb a másiknál. Attól hogy híresek és sikeresek azt hiszik, nyugodtan játszadozhatnak az emberrel, anélkül hogy a másiknak bántódása esne. Fogalmuk sincs, mit éreznek azok, akiket magukra hagynak. Mennyire megbántják őket, ezzel a nemtörődömséggel.

- Öhm. Felség nem akarok zavarni de mennünk kell. – Mecről szinte meg is feledkeztem olyan csöndben állt a hátam mögött. – Nem maradhatunk sokáig egyhelyben mennünk kell Crystalért. – A Crystal szóra felkaptam a fejemet. Minden családtagnak meg van a maga rejtett neve, amit vészhelyzet estén használni tud, ha bajba kerül, az én fedőnevem a Crystal lett.

- Nem mehetsz csak úgy el. Meg kell beszélnünk a dolgokat. – ragadta meg kicsit nagyobb hévvel a karomat Krisz, amit Mec félreérthetetlen támadásnak minősítet.

- Még egy ilyen megmozdulás, és nem érdekel milyen nagy sztár, egy golyó repítek a fejébe, remélem elég világosan fogalmaztam. – olyan gyorsan történt minden hogy alig fogtam fel a dolgokat az egyik pillanatban Krisz még előttem állt a másikban meg már Mec egyik keze tartja gúzsba a másikkal meg fegyvert szegezett a fejéhez. – A hercegnő és én elmegyünk, nincs időnk a maga nyavalygására. Ha követni mernek azt automatikus támadási szándéknak minősítem és nem fogok gondolkozni ha lőni kell. – azt eddig is tudtam, hogy Mec komolyan veszi a feladatát, de azt nem hogy ennyire, a vér is meghűlt az ereimben.

- Mec Krisz nem akart semmit, nehogy lelőd. – megpróbáltam hárítani a fennálló helyzetet, mert az a fegyver még mindig ott lifeget Krisz homlokától két centire.

- Te is jól tudod, ha meg kapjuk a kódot mindenki gyanús nincs kivétel. – végre valahára elengedte , hiába vagyunk a box hátuljában azért egy ketten elég érdekesen tekingetnek ide- Most pedig gyere mennünk kell, nem maradhatunk itt. – kezemet megragadva húz maga után, még csak elköszönni se tudok Mec olyan erővel ránt magával.

Krisz szemszöge

- Apám... jól vagy? – Ben aggódva néz rám - Az csávó majdnem kiszakította a kezdett a helyéről, a fegyveréről nem is beszélve. Komolyan mondom kezdtem tőle megijedni. – tényleg nagyon megijedt – Te meg mi a francnak rángatsz egy hercegnőt?! – rázza meg a karomat idegesen- Örülj hogy nem puffantott le azonnal nyomban. Mi a francot mondtam volna anyádnak? – határozottan besokallt. – Azt hogy egy behemót lepuffantott, mert hozzá mertél érni az imádott hercegnőjükhöz? Ha?! Mi a fenébe keveredtél bele? Válaszolj már ha hozzád beszélek. – farkasszemet nézünk, de mintha nem is az ő szemei lennének.

- Most mennem kell.

- Mi? Ugye nem utánuk? – Ben könyörgő szemei sem hatnak meg, mennem kell. – Ezt nem engedhetem, ne kényszeríts olyanra amit te se akarnál.

- Ha megteszed ki zárnak a versenyről.

- A te életed többet ér, mint ez a nyavalyás verseny. – most először láttam Bent valamiért igazán aggódni. – Úgyhogy bocsi.

- Mi..- Ben nem hagyott sok időt arra mit kellene neki meg bocsátanom, mert azonnal leterített egy jobb egyenessel. A fejemet beverhettem valamibe, mert hiába küzdöttem az álmosság ellen sehogy se sikerült legyőzni a sötétséget.

- Egyszer majd megköszönöd nekem, vagy ha te nem is majd az unokáid megteszik helyetted.

Hanna szemszöge

Óriási volt a tömeg, amit most szerencsére a javunkra tudtunk fordítani. Folyamatosan mozogtunk és próbáltunk kerülni a feltűnő helyeket. Nem állhatunk meg, azonnal ki kellett jutnunk, az általános kiírt kijáratokat viszont nem használhattuk, azok túl feltűnőek lettek volna.

- Gyere Hanna erre. – terelt egy árnyékosabb hely felé Mec.

- Még is ki elől menekülünk? –kezd elegem lenni menekülésből.

- Előlem. – hiába állt az árnyékban, ezt a hangot ezer közül is felismerem. Ez a hang visszhangzott a legrosszabb rémálmimban. – Jobb helyet is választhattatok volna. – a félelem annyira megdermesztett , hogyha Mac nem lök arrébb az első golyó azonnal fejbe talál.

- Hanna fuss menekülj. – először nem értettem miért kér erre, utána vettem csak észre a vérző lábát. – Menj! – hiába kiáltott rám Mec nem tudtam elfutni, nem ment. Ez elől az ember elől menekültem mindig, ha nappal nem is, de rémálmaimban mindig megtalált és most itt van előttem. Mit tegyek? Nem menekülhetek öröké.

- Nem tudsz elmenni ugye kicsi Hanna? Hiába telet el több mint egy év te se tudtad elfelejtetni el azt az éjszakát. – olyan kéjesen beszél róla, hogy felfordul a gyomrom.

- Veled ellentétben nekem nem az volt életem legjobb éjszakája. – óvatosan kivettem Mac kezéből a pisztolyt és árnyékba húzódó alakhoz lépkedtem. Tudtam óriási ostobaságot csinálok, de belül valami azt súgta, hogy most kell ennek vége lennie. Nem kerülhetem el többet a végzetem. Ha így kell vége lennie akkor legyen, de soha többé nem menekülök senki elől. – Csak hogy tud már rég nem emlékszek rád, nem tudtál megtörni sem engem se a családomat. Te csak egy szánalmas ki se senki vagy, aki mindig mást hibáztat a saját hibaírt.

- Te kis senkiházi!- a cselt bevált ahogy megszólalt nem teketóriáztam azonnal lőttem, a baj csak az volt hogy ő sem tétlenkedett.

- Hannaaaaaaa! Hanna mi van veled? – hiába hívogatott Mac nem válaszolhattam neki, nem akartam magam lebuktatni, azaz idióta nem tudott lelőni, de a fényre se akart kijönni, ha halottnak tettem magam, akkor talán meg tudom lőni.

- Ennyit a hercegi családról, azt hiszik magukról hogy ők sérthetetlenek, erre tessék egy golyó képes leteríteni őket. – hallottam ahogy felém közeledik. A szívem dobbanásait a fülemben éreztem annyira izgultam. Tudtam ha most eltévesztem akkor őrökre elbaltázok mindent. Lehet hülyén hangzik nem is igazán magam miatt aggódtam, hanem Kriszért. Emlékszek egyedül még egy pirítóst se tudott megcsinálni, akkor még is hogy tudnám őt csak úgy itt hagyni? A végén még kénytelen lenne egy újabb házvezetőnőt felvenni, akibe tuti beleszerelmesedne, és azt már nem engedhetem, Krisz az enyém szőröstől bőröstül. És ha ebbe a csomagba egy extra tartozék is illeszkedik, ám legyen. Mert időközben rájöttem, hogy gyermeke bárkinek lehet Krisztián Vetteltől, de a szívét csak egyetlen egy ember tudja teljesen birtokolni, és a személy nem lehet más csak én.

A léptek időközben elhaltak, az a rohadék itt állt felettem. A cipőorra a derekamnak ütközik, azzal fordít át a másik oldalamra. Ahogy átfordít, a hátamra még utoljára látom ahogy az örömittas mosolyt felváltja az érthetetlen döbbenet. A szemei egyenesen a pisztoly csövébe néznek, de már ez se képes megállítani az ujjaimat a ravaszon. Reflexszerűen sül el a puska, még csak a fejemet se fordítom el, úgy nézem végig annak a szörnyetegnek a halál tusáját. A lövés a mellkasát érte.

- Han... Hanna. – Ó te jó ég Mac róla teljesen megfeledkeztem.

- Itt vagyok. – huha mit is tanítottak a túlélő táborban? Meg van elkell szorítani a sebet. Gyorsan rátettem a kezeimet a combjára.

- A fe...gyve ..rt – nem igazán tudtam Macre figyelni, mert próbáltam valahogy megfékezni a vérzését – el..vet..ted tőle?

- Mac maradj csöndben. Nem tudok kétfelé figyelni. – egyszerre próbáltam a vérzést elállítani és a vadkapálózását megszűntetni.

- Fegy... ver!- mutatott a háta mögé, miközben karjaival arrébb lökött. Egy golyó éppen csak súrolta a karomat. Nem értem rá azon gondolkozni, hogy él még mindig az a szemét, mert újra tüzelni kezdett ránk. Maccel éppen hogy csak arrébb tudtunk gurulni a gólzápor elől. Amikor egy hatalmas nagy csattanást hallottunk, mintha valakit jó alaposan fejbe vertek volna, és utána nem maradt más csak a csönd.

- Remélem időben jöttem. – Ben levakarhatatlan vigyorral közeledett felénk, kezében a pisztolyokat tartva. – Tudom közellenségé vagyok nyilvánítva, de még mindig jobb vagyok mint az ott. – bök a háta mögé.