16. fejezet

16. fejezet

Hanna szemszöge

Három hónap telt el azóta a borzalmas este óta. Három csodálatos hónap. Krisz nagyon kitette magáért. Nem tudom hogy ebben mennyi szerepe volt a betegségemnek , és annak hogy lelkiismeret furdalása van a történtek miatt, de nagyon megváltozott. Hogy miben változott meg? Talán a türelmesebb lett, és sokkalta megértőbb. Nem kezdett el apróságok miatt dühöngeni, és mindig kikérte a véleményemet, nem számított hogy nem értek éppen az adott dologhoz, neki fontos volt a véleményem. Nekem pedig ő volt fontos. Tudtam hogy nem csak ő, de maga az egész kapcsolatunk is hatalmas változáson ment keresztül azon estén.

- Szívem ideadnád az ásót? – megint elbambultam. Krisszel közösen neki vágtunk a kert rendbe tételének. Elvileg úgy lett volna, hogy egyedül csinálok mindent, de Krisz ragaszkodott hozzá hogy csak vele vághatok bele a rendrakásba. A fejébe vette, hogy egyedül nem csinálhatok semmit. Mintha én valami rokkant lennék? Á, inkább nem is mondtam neki semmit, előbb utóbb úgyis megunja és itt hagy.

- Tessék. – nyújtottam oda neki az ásószerszámot.

- Szerinted, fákat ültessünk a kerítés széléhez vagy bokrokat? - Krisz tetőtől talpig piszkos volt. Hiába mondtam neki, hogy kevésbé drága cuccban is lehet kertészkedni ő nem hallgatott rám. Most dobhatom ki a Zegna rövidnadrágját és az Armani rövid ujjúját. Persze amikor megemlítettem neki az ötletet, kinevetett és képes volt azt mondani nekem, hogy tőlem várta volna el legkevésbé hogy a spóroláson jár az eszem. Amikor kérdőn vontam hogy ugyan miért mondja ezt, csak azt válaszolta hogy a hercegnők nem szoktak spórolni. Már pedig én szoktam, persze tudom hogy csak heccel a rangommal, de nem mindig esik jól. Ezt néha ő is észreveszi, és bocsánatot kér, de tudom hogy ez a későbbiekben még sok probléma forrása lesz.

- Szerintem maradjunk a bokroknál. A fák nem nőnek meg olyan gyorsan, és te gyors eredményt akarsz elérni. Látványos javulást.

- Igazad van, mint mindig. – egy gyors puszit nyomot a számra és folytatta is tovább a munkáját. Érdekes hogy a kerti munkákat is annyira komolyan veszi mint a vezetést, mindenre nagyon oda figyel. Ha észre veszi hogy valami nem áll jól vagy valamit rossz helyre ültetett akkor egy szó nélkül kezdi előröl az egész műveletet. Nagyon összpontosít, látszik az arcán, ahogy az apró kis ráncok megjelennek a homlokán, és ahogy a szemét szűkíti össze. Valószínűnek tartom, hogy vezetés közben is ilyennek lehetnek a vonásai.

- Mi az? Elfáradtál, hagyjuk abba? –fordul felém hírtelen.

- Nem, csak figyeltelek ahogy dolgozol. – féloldalas mosoly virít az arcán szavaimra, sőt hogy még tovább ingereljen volt pofája levenni a felsőjét. Szabályosan elakadt a lélegzetem. Azok a széles vállak és izmos karok csak úgy vonzották a női tekintett.

- És mi az ítélet? Jól dolgozom. – nekem háttal guggolt le, hogy egy újabb palántát ültessen a kis tó mellé. Tudtam hogy majd meg fullad a röhögéstől. Nem elég nekem hogy az izmos hátát kell látnom, amin az izmok egymást kergetve rajzolódnak ki, még a formás hátsóját is direkt kidülleszti? Hol van itt az igazság? Sehol. Persze megértem őt, neki is nehéz lehetett eddig türtőztetnie magát. Amióta együtt vagyunk még egyszer sem voltunk úgy együtt. A balesetem előtt majdnem eljutottunk odáig, utána meg valamiért Krisz nem akarta. Nem mintha én annyira oda lettem volna a gondolattól, de Krisszben már megbíztam annyira hogy tudjam, ő nem fog „úgy” megbántani. Vele teljesen másmilyen lenne. Ő oda figyelne mindenre. Vele talán megpróbálhatnám. Végülis nem alapozhatok mindent arra az egy éjszakára, túl kell rajta lépnem. Nem hagyhatom hogy egy egész éltre megbélyegezzen. Ha teljes értékű nő akarok lenni, akkor kockáztatnom kell. Bátornak kell lennem.

- Meglepően ügyes vagy. – guggoltam le hozzá, a melleimet direkt az ő hátának feszítve. Azonnal éreztem a hatást, amit kiváltott belőle a közelségem. – Vajon másban is ilyen ügyes lennél? – leheletem borzolta a halántékát. A kérdést ha akarta se tudta volna félre érteni. Mindketten érzetük hogy valamelyikünknek lépnie kell. A szikrák csak úgy repkedtek körüllőttünk, és még a bolond is látta, hogy kivagyunk éhezve egymásra. Tagadhattuk ahogy csak akarhattuk , hozhattuk az időt , de ettől a tény még tény maradt. Kellettünk egymásnak , nem csak lelkileg hanem testileg is.

- Akarod? – nem nézett rám, de tudtam, hogyha azt mondom nem, akkor is egyből megállna. Nem kezdene el trágár szavakkal illetni, hanem csak beletörődne és minden menne tovább, ahogy eddig is. És ez volt ami teljesen meggyőzőt, a ki nem mondott szavak, hogy bízhatok benne, hogy legalább annyit kapok tőle mint amennyit kockáztatok.

- Igen. – válaszomra Krisz sem tétovázott. Azonnal kézbe kapott és felsietett velem az emeletre.
A szobájába beérve, azonnal az ágyra vetett. Nem siettünk de a vágy mindkettőnket elemi erővel hajszólt előre. Aprólékosan feltérképezett és csak utána kezdett el vetkőztetni. Minden egyes levetett ruhadarabért jutalom csókban részesültem, valamint apró kis simogatásokkal tette teljessé a repertoárját. Nagyon tetszett a kényeztetése, de úgy éreztem nem helyes hogy csak velem törődünk, ő is ugyanúgy megérdemli a kényeztetést mint én. Ezért minden gátlásomat levetkőzve, kezdtem el kezeimmel a hátát simogatni, majd ezt követően haladtam egyre lejjebb. Féltem és bizonytalan voltam, de próbáltam ezen változtatni. Egyfolytában csak Kriszre gondoltam. Nem okozhatok neki csalódást. Menni fog mennie kell. Itt és most Krisszel vagyok és nem azzal az őstulokkal aki megerőszakolt. Krisz van itt velem, ő kényeztet és ő tesz meg mindent azért hogy nekem jó legyen.

- Kicsim, annyira szeretlek. – elég volt ez az egy mondat Krisztől és minden kétségem és félelmem a semmivé lett. A görcs ami eddig a testemet uralta szépen lassan elmúlt és átadta a helyét annak a felemelő érzésnek, amit a kezdetektől fogva éreznem kellett ahogy ő hozzám ért. A perzselő mindent felégető simítások, a lehelet finom kényeztető mozdulatok, az apró kis csókok a testemen, minden rossz élményt elfeledtettek. Az agyam annyira kiürült, hogy nem tudott másra koncentrálni, mint Krisszre, mintha csak ő lett volna az egyedüli a földkerekségen, minden más megszűnt egy pillanatra létezni, hogy ismét egy egészben álljon össze. Hihetetlen de egyben lehengerlő volt ahogy a testeink egyesültek. Varázslatos volt valami újnak a részese lenni, valami ujjat felfedezni, azt hogy igenis lehet két külön ember is egy egész. Most már nem csak lelkiekben, de testileg is egy egészet alkottunk teljesen.

- Én is szeretlek. – most mondtam ki először azt, hogy mennyi mindet jelent nekem Krisz, de úgy érzem jobb alkalmat keresve se találhattam volna erre. – Nagyon szeretlek – erős karjaival szorosan ölelt egészen addig, míg az álom el nem nyomott mindkettőnket.

15. fejezet

Ezt a részt a szívbetegeknek írtam, azoknak akik tudják mi az igazi szenvedés , köztük a bátyámnak Janinak.

15 fejezet

Bella szemszöge

Életem egyik legrosszabb éjszakája volt a tegnapi. Kriszt elláztatva látni, Hannát meg félholtan. Senkinek nem kívánom azt az érzést amit mi a korházban átéltünk. A rettegés, a félelem, hogy-hogy lesz tovább. Hanna egyáltalán életben marad-e? Nagyon megviselt mindannyiunkat, főleg Kriszt. Láttam rajta hogy lelkiismeret furdalása van valami miatt, és ez csak fokozódót az eltelt idővel amit a korházban töltöttünk.

- Nem akarod elmondani? Látom hogy emészted magad valami miatt. – ültem le mellé a váróban.

- Veszekedtünk. – annyira megtört volt szegény. Ennyire magába roskadva még soha nem láttam.

- Min vesztettek össze? – kérdeztem meg tőle, hátha könnyebb lesz neki ha valakinek kiöntheti a szívét.

- Elmondta az igazságot magáról, már amennyit én elengedtem neki mondani, mert biztos mondott volna még dolgokat csak én nem voltam rá kíváncsi és otthagytam. Elmentem, ott hagytam őt. Érted? Elmentem. – teljesen magát okolta a történtekért. – Meg kért hogy maradjak, de én inkább elmentem és jól berúgtam. Ha ott maradtam volna, akkor ez nem történik meg. – zokogva hajtotta a fejét a két tenyerébe.

- Ha ott maradtál volna se változtatott volna semmit. Szívbeteg, régóta, valószínűleg veleszületett. Az ilyen betegnél elég egy enyhe megfázás és némi stressz, és kész baj. Senkinek nem mondta el, hogy ilyen súlyos betegsége van, nem tudtunk rá úgy oda figyelni, ahogy kellet volna.

- De én akkor is felelősnek érezem magam miatta. Két hónapja élünk együtt és én semmit nem vettem észre. Ő annyira magabiztos tette a dolgát, soha nem kért segítséget semmiben. Annyira természetesnek vettem, hogy egyedül dolgozik.

- Biztos nem akart gyengének látszani a szemedben. Sok szívbeteg nem szereti, ha betegsége miatt másként tekintenek rá, sokan azért titkolják a betegségüket mert nem akarnak más bánásmódban részesülni mint az egészséges társaik.

- Még az is jobb lett volna, mint ez a mostani helyzet. Miért nem mond nekünk senki semmit?

- Sok idő kell a vizsgálatok miatt, ráadásul késő este volt amikor behozták.

- Értem én, de csak tudnak valami konkrétumot mondani a vizsgálatok nélkül is, elvégre diplomás orvosok.

- Krisz ne türelmetlenkedj, amint tudnak szólnak, ebben biztos vagyok. – és mint végszóra megjelent előttünk egy őszülő halántékú, negyvenes éveit taposó fehér köpenyes orvos.

- Önök Mss. Cordina hozzátartozói?

- Igen. – pattantuk fel azonnal. – Jól van? –kérdeztük egyszerre Krisszel.

- Az állapotét stabilizáltuk, most jelenleg gépeken tartjuk a biztonság miatt.

- És mi miatt lett rosszul?

- Szívizomgyulladása volt, ez eredményezte, a viszonylagosan gyengébb szívinfarktust. Ez a betegség a szívbetegek körében alakul ki, főként akkor ha megerőltetetik magukat és elkapnak valamilyen vírusos fertőzést. A beteg általában nem érzi semmi jelét annak hogy rosszul lenne, ezért is olyan alattomos ez a betegség, hírtelen csap le. A beteg a végső pillanatban már segítséget se tud kérni, csak a hírtelen fájdalmat érzi, ami a mellkasából sugárzódik ki a teste egész részére. Hanna még szerencsés volt, hamar megtalálták. A szervezete pedig nagyon erős, gyorsan tud majd regenerálódni. Viszont azt kötelességem elmondani, hogy az ilyen betegségnek mindig van következménye. Hegesedés jön létre, ami akár a jövőben további problémához vezethet. Most amit egyedül tehetnek érte azaz ha nem stresszelik és nem hagyják hogy sokat dolgozzon.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem megmert szegény Krisz még nem tért teljesen magához a sok információtól.

- Az intenzíven fekszik ezért csak egy ember mehet be hozzá, sajnálom.

- Köszönjük a segítségét.

- Nincs mit ez a dolgom, ha nincs más kérdésük akkor én mennék tovább.

- Nincs, és még egyszer köszönjük. – köszöntem el az orvostól.

- Gondolom te akarsz hozzá bemenni elsőnek? – fordultam Krisz felé.

- Igen.

- Ó várjanak. – fordult vissza gyorsan az orvos – Hannán teljes körű vizsgálatot végeztünk el, és kiderült egy elég megrázó dolog a nőgyógyászati vizsgálatoknál.

- Mi? – egyszerre kérdeztünk Krisszel mert fogalmunk se volt róla mire akar kilyukadni az orvos.

- A hölgy erőszak áldozata lehetet, nem olyan rég valaki megerőszakolhatta.

- Ez biztos? – Kriszt az összeomlás szélére sodorta ez a hír.

- Igen. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták. Sajnálom. – az orvos még vigasztalásképp vállon veregette Kriszt és ott hagyott minket.

Krisz szemszöge

Hanna mellett ülve a korházi szobában, gondolkoztam el sok mindenről. Arról hogy mennyire felszínesen ismertem meg az embereket. Hannával több, mint két hónapja éltünk együtt, de ez a kis idő olyan volt mintha nem is lett volna. Ha a valóságot és a kész tényeket nézzük, semmit nem tudtunk egymásról. Én ugyan elmondtam néhány dolgot magamról, de ő semmit. Amikor meg nagy nehezen rászánta volna magát, akkor meg én makacsoltam meg magam.

A makacsságom vezetett idáig vagy talán az életünk és a körülmények nem tudom. Egyedül csak azt érzem, hogy mindketten felelősek vagyunk azért, hogy most itt vagyunk. Fele-fele arányban követtünk el hibákat. Ki nagyobbat ki kevesebbet, de mindketten hibáztunk. Ő a titkolózásaival, én a makacs viselkedésemmel.

Annyi minden másképp alakulhatott volna.

- Krisz. –halk nyöszörgés ébreszt fel.

- Hanna? Hanna jól vagy? – azonnal mellette teremtem, és megszorítottam a kezét.

- Sajnálom. – annyi megbánás összpontosul azokba a csoki szemekbe, hogy nem bírok sokáig beléjük nézni.

- Ne, ne mond ezt. Mind ketten hibáztunk. De nem számít, újra kezdünk mindent. Ezúttal titkok és minden féle hazugságok nélkül.

14. fejezet

14. fejezet

Krisz szemszöge

Egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy nem leszek dühös, nem leszek dühös, csak derüljön ki végre az igazság, erre tessék, majd föl robbantam mérgemben. Ennyire még soha nem veszítettem el magam felett az önkontrolt. Még hogy illegális bevándorló?! Ekkora marhát mint én nem hordott hátán a föld. Végig palira vett, és én még sajnáltam őt, szegény szerencsétlent. Ó szegény távol a családjától kénytelen takarítónőként pénzt keresni? Jól kitervelte, teljesen bevettem minden egyes szavát. És ezek után még képes volt tőlem megkérdezni, hogy mérges vagyok –e? Naná hogy az voltam. Vagy mit gondolt, hogy birkatürelmem van és jót nevetek azon, hogy egész eddig átvert és kiröhögött a hátam mögött? Nagyon mérges voltam és vagyok rá, még most két óra autókázás után is bennem van, hogy legszívesebben megfojtanám, ha tehetném. De nem bírom, ez a legrosszabb, csaptam egy nagyot tehetetlen dühömben a kormányra. Miért van az, hogy engem mindig csak kihasználnak az emberek? Milyen kozmikus erő vonzza hozzám az ilyen nőket? Mi a fenével érdemeltem én ezt ki?

Fogalmam sincs.

Még most is magam előtt látom a reménykedő arcát, de nem, nem gondolhatok erre. Csak arra szabad gondolnom hogy átvert, megszégyenített, és totális hülyét csinált belőlem. Holott én teljesen kifordultam magamból miatta. Atyám, tényleg képes voltam neki mindent elmondani. Hogy bízhattam meg benne ennyire?

Hercegnő?! Nagyon jó. Mekkora tehetség kell ahhoz hogy valaki takarítónőnek egy hercegnőt vegyen fel?! Nem egy normális hétköznapi embert, hanem egy elcseszet hercegnőt, akinek nincs jobb dolga mint belegázolni vadidegenek érzéseibe. Mert ő belegázolt, két lábbal tiport szét mindent bennem. Hatalmasat csalódtam benne, abban akinek hittem, mert az nem ő volt. Csak egy illúzió.

De ennek most vége. Nem fogok szenvedni egy ilyen szélhámos hercegnőcske miatt. Bebizonyítom, hogy igenis lehet boldog nélküle is.

Hanna szemszöge

Semmi se úgy sült el, ahogy akartam. Próbáltam megmagyarázni Krisznek a dolgokat, de őt már egyáltalán nem érdekelte a mondandóm. Pedig érezni kell hogy nem csaptam be, hogy nem vertem át. Én még mindig ugyanaz vagyok, aki előtte voltam, nem lettem más. Igen hercegnő vagyok, de az csak rang, egy munka. Ő ettől sokkalta fontosabb. Ezt neki is tudnia kell. Én nem csak megjátszottam magam, én tényleg megszerettem őt, igazi szerelemmel. Ezt neki is éreznie kellett. Nem lehet hogy mindent hazugságnak hit?!

Érzetem hogy egyre jobban belelovaltam magam a védekezésbe, és a mentségek keresésébe. Annyira szerettem volna elmondani a teljes igazságot Krisznek, hogy magamra nem is figyeltem. Érzetem hogy valamit elfelejtettem, csak nem tudtam mit, egészen addig amíg a szorító érzést meg nem éreztem a mellkasomban. A gyógyszerek elfelejtettem őket bevenni. A mellkasom és a fejem is nagyon fájt, de én kitartóan másztam meg a lépcsőket. Mire feljutottam az emeletre már a tájékozódással is gondjaim voltak, mindent homályosan láttam. Kóvályogva sikerült beesnem az ajtón, de a komódhoz amiben a gyógyszereimet tartottam még így se jutottam el. A fájdalom teljesen leterített a lábamról.

Bella szemszöge

Ferrel ép Kriszhez tartunk, mert az én kis lükém, személyesen akarja elmondani, hogy kislányunk lesz. Igen én nyertem, bár helyzeti előnyben is voltam, hiszen azért mégis csak bennem fejlődik ez a kiscsöppség és nem benne. Persze Fer kötözködött és kétszer is megkérte az orvost hogy jobban nézze meg az ultrahangot, de amikor rá szóltam hogy veszíteni is tudni kell, befogta a száját és csöndben elfogadta hogy már pedig itt és most megmásíthatatlanul lányunk lesz. Azóta persze felfogta a dolgokat és bocsánatot is kért tőlem a minősíthetetlen viselkedéséért, és megígérte hogy többet nem fog ilyen gyerekesen viselkedni. Amit persze úgyse fog betartani, de nem baj, pont ezért szeretem. Ami pedig a kislány dolgot illeti, amennyire nem akarta az elején, hogy kislányunk legyen, most annyira ragaszkodik hozzá.

- Szívem megérkeztünk. – tényleg észre se vettem, hogy ilyen gyorsan ide értünk.

- Jó gyorsan ide értünk.

- Még szép. Minél hamarabb elakarom mondani hogy kislányom lesz. Tuti hogy Krisz elfog zöldülni az irigységtől ha meghalja a nagy hírt. – ennyit arról, hogy nem lesz többé gyerekes.

- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Krisz annál érettebb, minthogy emiatt hisztizni kezdjen.
- Na jó, de akkor is siessünk. – egyszerűen nem lehet lelőni.
- Fer ha nem tűnt volna fel, öthónapos terhes vagyok, úgyhogy ne ugráltass. – Fer azonnal elszégyellte magát, és segített kievickélni az autóból.

- Bocsi nem akartalak ugráltatni. – a könyörgő kiskutya szemeket a tökélyre fejlesztette az utóbbi időben.

- Tudom, csak …

- Terhes vagy.

- Igen. – komolyan úgy érzem magam mintha nem is egy gyerek lenne, odabent hanem kettő. Iszonyatosan fáj a hátam, pedig csak az ötödik hónapban járok. Mi lesz velem a kilencedikben?

- Na gyere menjünk. Biztos itthon vannak, mert látszik a fény a fenti szobákból.
- Aham. – Fer gyorsan megnyomta a csengőt ennek ellenére sem jött semmilyen válaszreakció. - Mi van ha mással vannak elfoglalva?

- Mivel mással? - nézz rám drága szerelmem.

- Na szerinted?

- Jó, de most akkor mit csináljunk? Ennyit elutaztunk a nagy semmiért? Tudod mit engem nem érdekel mit csinálnak, én most azonnal be akarok menni. – mint valami toporzékolós óvodás aki felakarja magára hívni a figyelmet elkezdte megállás nélkül nyomni a csengőt.

- Fer hagyd már abba, majd elmegyünk egy hotelbe és kész. Gyere menjünk. – szabályosan ráncigálnom kellett. – Rosszabb vagy mint egy óvódás. Borzalmas. – már éppen az autóba ültünk vissza amikor mellettünk leparkolt Krisz.

- Ha Krisz itt van, akkor ki van bent? – na igen ez egy logikus kérdés volt Fertől. Hanna biztos ajtót nyitott volna, ha bent van. – Csak nem betörtek Kriszhez?

- Nem azt nem hiszem, biztos csak felkapcsolva hagyták a világítást.

- Na persze. Gyere most már csak azért is beszélni akarok Krisszel.- elegem van, elegem. Kikészít Fer a makacsságával.

- Jól van, de többet nem fogunk ki be ugrálni. Ja és viselkedj normálisan, úgy mint egy felnőtt ember. – lekell hűteni mert tudom milyen amikor elkezd ömlengeni a lányunkról.

- Ígérem vissza fogom magam.

- Na azt megnézem. De gyere menjünk Krisz kicsit furán fest. – Krisz nem csak furán festett, hanem egyszerűen részeg volt. Azon is csodálkozok hogy egyáltalán haza talált.

- Hé haver jól vagy?- karolta át Fer Kriszt mielőtt még a lábunk előtt esett volna össze.

- Szemel láthatólag nincs jól. Inkább gyere és vigyük fel a házba. – gyorsan kicsentem Krisz kezeiből a kulcsokat és Fer előtt kinyitottam az összes ajtót.

- Annyira szeren … csét…len va…gyok. – nyöszörögte Krisz a kanapén eldőlve.

- Inkább részeg vagy, de az nagyon. Fer próbáld meg valahogy életre kelteni a haverodat. Én meg addig megkeresem Hannát.

- Ker..esd csak meg azt kis her…ceg…nőt.

- Fer csinálj vele valamit. – én gyorsan, na jó magamhoz képest gyorsan felmentem az emeletre,és elkezdtem keresni a házvezetők gyöngyét.

- FER! – orvos létemre nagyon megijedtem amikor megtaláltam Hannát összeesve a szobája padlóján.

- Igen szívem? Mi történt?- Rohant gyorsan fel.

- Hívj azonnal egy mentőt, gyenge a pulzusa. Szívinfarktusa volt.

13. fejezet

13. fejezet

Hanna szemszöge

Krisz kérdése nem ért váratlanul. Tudtam hogy már nem egyszer felette magában ezt a kérdést , csak nem merte hangosan is kimondani. Biztos félt a reakciómtól vagy talán azt hitte, hogy itt hagyok csapot papot és meglépek , mint valami cigánylány a vándorcirkuszból. Nem tudom, fogalmam sincs mit gondolhat ezek után rólam.

- Ki vagy te? – Nincs menekvés. Ismerem ezt a nézését, mindig így néz rám ha valamit elakar érni. De ez most más, most nem adhatom be ilyen könnyen a derekam. Ha kiderülne az igazság azzal tuti megutálna. Nincs azaz ember, aki elhinné nekem, hogy a hercegnősködésbe is bele lehet fásulni. Pedig bele lehet. A folyamatos papírmunkák, az utazások és a jó pofizás mindenki előtt elég kimerítő. Soha nem lehetsz hisztis, soha nem lehetsz mérges, soha nem lehetsz saját magad. Csak annak szabad látszanod, amit az emberek szívesen látnak egy királyi sarjtól. Nem elég szépnek lenned, neked tündökölnöd kell, az etikett szabályait mindenekelőtt tartsd be, holott az íróasztalt is rádöntenéd az előtted ülő riportere annyira idegesít a rámenős kérdéseivel. És ez csak a kezdett. Nincs egy szabad pillanatunk egyedül, mindig csatlósok vesznek körbe, akik az életüket áldoznák fel érted, de a valóéletben két mondatnál nem beszéltünk velük többet. Nincs senki akiben megbízhatnánk, nincsenek igaz barátaink. Hogy is lehetnének? Egy hercegnőt vagy mindenki irigyeli vagy mindenki gyűlöli. Átmenet nagyon nincs, mert nem jutunk el addig a beszélgetésben hogy megmutassam magam, hogy milyen is vagyok én, a rólam kialakított piár máz nélkül. Az emberek csak ritkán látnak meg minket az igazi valónkban. Az édesanyám mondogatta mindig kiskoromban a lepkeház előtt állva, hogy mindannyian egy bebázódott lepkék vagyunk az emberek számára. Akkor még nem értettem a mondandója lényegét. Én csak a kifejlett pillangókat figyeltem, amik előttem repdestek, és varázslatos szín kavalkádjukkal egy kis őrömet hoztak az unalmas napokba. Pedig minden egyes bolond mondás mögött egy egész élettapasztalat lappangott. Anyu ezzel akarta kifejezni, hogy az emberek soha nem láthatják meg azt, amik mi igazán vagyunk, ugyancsak egy lépés választja el őket az igazi énünktől, csak túl buták hogy észrevegyék, mi mindannyian nem azok vagyunk, mint aminek látszunk. Mi nem a burokban lévő vergődő állatok vagyunk ,mi mindannyian azok a szárnyaló lepkék vagyunk amiket kiskoromban az üvegházban láttam.

- Az előbbi dühös francia nő a legjobb barátnőm volt. – tudom hogy nem válaszoltam a kérdésére, de ez nekem nem megy, csak lépésről lépésre - Ő hívogatott folyamatosan. Megígértem neki hogy felhívom, és hogy mindig elmondom neki mit csinálok , ugyanígy megígértem még neki sok más dolgot is, amit nem tartottam meg. Ez miatt volt mérges.

- Biztos? – Krisz mint mindig a lelkembe lát. Tudja mikor kerülöm ki elegánsan az igazságot.

- Nem. Nem teljesen csak ez miatt hívott. – már most érzem, hogy tehetek én akármit innen most nem szabadulok el addig míg mindent bennem valók.

- És mi lenne az? – Krisz hangjában nem volt semmi siettető egyszerűen csak szerette volna tudni a teljes igazságot.

- Azt akarta hogy menjek haza, és kezdjek mindent előröl.

- De te nem akarsz haza menni? – Kriszre szemiben csak könyörgést láttam. Nem mondta ki, hogy ne befolyásoljon a döntésben, de éreztem hogyha tehetném ezer lánccal kötözne ki csakhogy itt maradjak vele.

- Még nem. Itt akarok lenni veled. – a megkönnyebbülés csak lassan mutatkozott meg Krisz arcán.

- Nem sokára elmész ugye? Nem maradhatsz itt sokáig? Az a lány újra hívna, hogy emlékeztessen hol a helyed? – Krisz most egy nagymacskára emlékezetett, aki rálépett a menekülő kisegér farkára. Innen már csak egy lépés a bekebelezés, és ezt tudjuk jól mindketten.

- Haza kell mennem. Muszáj. Hiába akarok, nem maradhatok itt veled.

- Miért nem hívod fel őket? Vagy miért nem jönnek ők el hozzánk, úgy mint az én szüleim. – annyira sok miért.

- Felhívni felhívom őket, de ők nem jöhetnek ide.

- Miért? – azok a könyörgő szemek, most vesztem el teljesen. Őszintén be kell neki vallanom mindent.

- Mond hallottál már Cordináról?

- Igen így hívnak. – Krisszen látszik hogy magát a kérdést se értette meg egészen.

- Azon kívül?

- Nem igazán.

- Sejtettem. Cordina nem csak egy név annál sokkalta több. A hazám. Nyugatról a Balt-tenger határolja, míg keletről Belorusszia. Északról és délről Lettország és Lengyelországgal vagyunk határosak. Egy viszonylagosan pici országról van szó, így nem csodálom hogy nem tűnt fel a térképen. Sokan Magyarországot se tudták beazonosítani a térképpen, csak akkor esett le a világnak, hogy léteznek amikor, Michael Jackson klipet forgatott a hősök terén. Vicces de ez van. Most biztos felteszed magadban a kérdést miért is fontos ezt neked tudnod, amikor látszólag semmi köze nincs a mi kapcsolatunkhoz.(csalok egy kicsit és földrajzilag Litvánia helyére írom le Cordinát, ugyanis nem alakíthatok ki neki egy plusz helyet a térképen amikor a valóságban nem is létezik, remélem nem okoz gondot senkinek se elképzelni így az országot)

- Fején találtad a szöget, pont ezen törtem a fejem.

- Azért mert Cordina nem Köztársaság. Mint minden régi országot ezt is az uralkodó család irányítja… aki nem más … mint az én … családom. – mintha egy mázsás kőtől szabadultam volna meg. Végre elmondtam neki az igazat.

- Mármint akkor te …? – Krisz mindenre felkészült de erre nem. Ez nagyon meglepte, láttam az arcán a teljes döbbentett.

- Igen apai ágon örököltem a rangokat. Hercegnő vagyok. – még soha nem fájt ennyire kimondani a hercegnő szót. Ha tehettem volna letagadtam volna a származásomat is csakhogy könnyebb legyen most ebben a percben Kriszre nézni. – Most nagyon mérges vagy rám? Ugye?