13. fejezet

13. fejezet

Hanna szemszöge

Krisz kérdése nem ért váratlanul. Tudtam hogy már nem egyszer felette magában ezt a kérdést , csak nem merte hangosan is kimondani. Biztos félt a reakciómtól vagy talán azt hitte, hogy itt hagyok csapot papot és meglépek , mint valami cigánylány a vándorcirkuszból. Nem tudom, fogalmam sincs mit gondolhat ezek után rólam.

- Ki vagy te? – Nincs menekvés. Ismerem ezt a nézését, mindig így néz rám ha valamit elakar érni. De ez most más, most nem adhatom be ilyen könnyen a derekam. Ha kiderülne az igazság azzal tuti megutálna. Nincs azaz ember, aki elhinné nekem, hogy a hercegnősködésbe is bele lehet fásulni. Pedig bele lehet. A folyamatos papírmunkák, az utazások és a jó pofizás mindenki előtt elég kimerítő. Soha nem lehetsz hisztis, soha nem lehetsz mérges, soha nem lehetsz saját magad. Csak annak szabad látszanod, amit az emberek szívesen látnak egy királyi sarjtól. Nem elég szépnek lenned, neked tündökölnöd kell, az etikett szabályait mindenekelőtt tartsd be, holott az íróasztalt is rádöntenéd az előtted ülő riportere annyira idegesít a rámenős kérdéseivel. És ez csak a kezdett. Nincs egy szabad pillanatunk egyedül, mindig csatlósok vesznek körbe, akik az életüket áldoznák fel érted, de a valóéletben két mondatnál nem beszéltünk velük többet. Nincs senki akiben megbízhatnánk, nincsenek igaz barátaink. Hogy is lehetnének? Egy hercegnőt vagy mindenki irigyeli vagy mindenki gyűlöli. Átmenet nagyon nincs, mert nem jutunk el addig a beszélgetésben hogy megmutassam magam, hogy milyen is vagyok én, a rólam kialakított piár máz nélkül. Az emberek csak ritkán látnak meg minket az igazi valónkban. Az édesanyám mondogatta mindig kiskoromban a lepkeház előtt állva, hogy mindannyian egy bebázódott lepkék vagyunk az emberek számára. Akkor még nem értettem a mondandója lényegét. Én csak a kifejlett pillangókat figyeltem, amik előttem repdestek, és varázslatos szín kavalkádjukkal egy kis őrömet hoztak az unalmas napokba. Pedig minden egyes bolond mondás mögött egy egész élettapasztalat lappangott. Anyu ezzel akarta kifejezni, hogy az emberek soha nem láthatják meg azt, amik mi igazán vagyunk, ugyancsak egy lépés választja el őket az igazi énünktől, csak túl buták hogy észrevegyék, mi mindannyian nem azok vagyunk, mint aminek látszunk. Mi nem a burokban lévő vergődő állatok vagyunk ,mi mindannyian azok a szárnyaló lepkék vagyunk amiket kiskoromban az üvegházban láttam.

- Az előbbi dühös francia nő a legjobb barátnőm volt. – tudom hogy nem válaszoltam a kérdésére, de ez nekem nem megy, csak lépésről lépésre - Ő hívogatott folyamatosan. Megígértem neki hogy felhívom, és hogy mindig elmondom neki mit csinálok , ugyanígy megígértem még neki sok más dolgot is, amit nem tartottam meg. Ez miatt volt mérges.

- Biztos? – Krisz mint mindig a lelkembe lát. Tudja mikor kerülöm ki elegánsan az igazságot.

- Nem. Nem teljesen csak ez miatt hívott. – már most érzem, hogy tehetek én akármit innen most nem szabadulok el addig míg mindent bennem valók.

- És mi lenne az? – Krisz hangjában nem volt semmi siettető egyszerűen csak szerette volna tudni a teljes igazságot.

- Azt akarta hogy menjek haza, és kezdjek mindent előröl.

- De te nem akarsz haza menni? – Kriszre szemiben csak könyörgést láttam. Nem mondta ki, hogy ne befolyásoljon a döntésben, de éreztem hogyha tehetném ezer lánccal kötözne ki csakhogy itt maradjak vele.

- Még nem. Itt akarok lenni veled. – a megkönnyebbülés csak lassan mutatkozott meg Krisz arcán.

- Nem sokára elmész ugye? Nem maradhatsz itt sokáig? Az a lány újra hívna, hogy emlékeztessen hol a helyed? – Krisz most egy nagymacskára emlékezetett, aki rálépett a menekülő kisegér farkára. Innen már csak egy lépés a bekebelezés, és ezt tudjuk jól mindketten.

- Haza kell mennem. Muszáj. Hiába akarok, nem maradhatok itt veled.

- Miért nem hívod fel őket? Vagy miért nem jönnek ők el hozzánk, úgy mint az én szüleim. – annyira sok miért.

- Felhívni felhívom őket, de ők nem jöhetnek ide.

- Miért? – azok a könyörgő szemek, most vesztem el teljesen. Őszintén be kell neki vallanom mindent.

- Mond hallottál már Cordináról?

- Igen így hívnak. – Krisszen látszik hogy magát a kérdést se értette meg egészen.

- Azon kívül?

- Nem igazán.

- Sejtettem. Cordina nem csak egy név annál sokkalta több. A hazám. Nyugatról a Balt-tenger határolja, míg keletről Belorusszia. Északról és délről Lettország és Lengyelországgal vagyunk határosak. Egy viszonylagosan pici országról van szó, így nem csodálom hogy nem tűnt fel a térképen. Sokan Magyarországot se tudták beazonosítani a térképpen, csak akkor esett le a világnak, hogy léteznek amikor, Michael Jackson klipet forgatott a hősök terén. Vicces de ez van. Most biztos felteszed magadban a kérdést miért is fontos ezt neked tudnod, amikor látszólag semmi köze nincs a mi kapcsolatunkhoz.(csalok egy kicsit és földrajzilag Litvánia helyére írom le Cordinát, ugyanis nem alakíthatok ki neki egy plusz helyet a térképen amikor a valóságban nem is létezik, remélem nem okoz gondot senkinek se elképzelni így az országot)

- Fején találtad a szöget, pont ezen törtem a fejem.

- Azért mert Cordina nem Köztársaság. Mint minden régi országot ezt is az uralkodó család irányítja… aki nem más … mint az én … családom. – mintha egy mázsás kőtől szabadultam volna meg. Végre elmondtam neki az igazat.

- Mármint akkor te …? – Krisz mindenre felkészült de erre nem. Ez nagyon meglepte, láttam az arcán a teljes döbbentett.

- Igen apai ágon örököltem a rangokat. Hercegnő vagyok. – még soha nem fájt ennyire kimondani a hercegnő szót. Ha tehettem volna letagadtam volna a származásomat is csakhogy könnyebb legyen most ebben a percben Kriszre nézni. – Most nagyon mérges vagy rám? Ugye?