18.fejezet

Ígéretemhez híven visszatértem:)


18. fejezet

Krisz szemszöge

Ha azt hittem, hogy a múltkori korházi látogatásunk durva volt Hannával, akkor ez most egyenesen brutális. Az orvos amint meglátott egyből tudta mi a helyzet és azonnali műtős csoportot hívott össze. Kiderült hogy a mostani roham sokkalta rosszabb volt mint az előző és hogy ezt gyógyszerekkel már nem lehet tovább kezelni, azonnali életmentő műtétre került sor.

A műtét iszonyatosan sokáig tartott mindenki rohangált minden hova és természetesen senki se nyújtott lelki támogatást, nagyon egyedül éreztem magam, és nagyon bűnösnek. Az egész helyzet egyes egyedül csak az én ostobaságom miatt alakult ki. Ha én annak idején türtőztetni tudtam volna magam, akkor most nem lenne semmi gond, nem lennénk ebben ez átkozott korházban és nem kellene azért aggódnom, hogy a halálába kergettem a szerelmemet. Na igen, a sok ha.

Most tényleg mindent megadnék azért, hogy előre lehessen pörgetni az időt egészen addig, míg meg nem látom Hannát a fürdő kádban fürdeni. Annyi minden más lenne, ha a mostani tudásommal állhatnék ott az ajtó mögött.

- A lányunkat keressük úgy értesültünk, hogy ebben a korházban műtik. A neve Johanna de Cordina Rotchild. – egy erős karizmatikus hang ütötte meg a fülemet. Hátra fordulva egy középkorú, de nagyon elegáns házaspárt láttam, akit több fekete öltönybe öltözött kigyúrt férfi védett. Biztos ők lehetnek Hanna szülei. A hasonlóságok miatt le se tagadhatták volna a lányukat. A férfi hajába már őszhajszálak is keveredtek, de a tekintélyéből ez semmit nem vont le. Az arca éle nemes vonásokról árulkodik, ahogy a teste is. Az eddigi hercegek amiket láttam még csak meg se közelítik Johanna apját. Ezen a férfin látszik, hogy napi szinten edzi magát. A karján lévő izmok feszesen kitüremkednek, ahogy a felesége derekát öleli körbe. A nő is nagyon hasonlított Hannára, ha nem tudnám hogy az édesanyja azt mondanám, hogy a nővére.

- Még a műtőben van. Az orvosok egy pészmékert ültetnek a testébe, ezzel segítik elő hogy a szív ütemesen verjen. A műtéttel nem lehetet várni, életbe vágó volt a sietség. – magyarázta idegesen a pultnál álló főnővér.

- Nem akartuk magukat kérdőre vonni, megértjük a döntésüket. A lányunk állapota folyamatosan romlott az utóbbi időben, de mi nem tudtuk rábeszélni, kényszeríteni pedig nem akartuk. Ez az ő döntése kellett hogy legyen. – Hanna édesanyja lágy csengő hangján megnyugtatta a kimerült és végtelenül félénk főnövért.

- És azt megtudhatjuk, hogy mikor lesz vége a műtétnek? - ez engem is érdekelne.
- Nem sokára, talán félóra van még hátra.

Most mit tegyek? Maradjak és mutatkozzak be Johanna szüleinek, vállalva a lenyakazás lehetőségét vagy meneküljek el. Johanna miattam lett rosszul ez vitathatatlan tény, és ha igaz amit szemeiben láttam akkor semmi esélyem sincs kimagyarázni magamat. Eddig teljesen biztos voltam benne hogy nem lehet enyém a gyerek, de a ma napok eseményei még engem is elbizonytalanítottak. Mi van ha tényleg lesz egy fiam? És pont attól a szélhámos nőtől?! Nem az a gyerek nem lehet enyém, lehet hogy részeg voltam amikor lefeküdtem vele, de nem annyira hülye, hogy ne védekeztem volna. Az a gyerek nem az enyém, nem lehet az enyém, és ezt be is bizonyítom. Johannának el kell hinnie. Nekem nem lehet gyerekem mástól, csak tőle. Most viszont nem lenne semmi értelme oda állnom Johanna szülei elé, csak veszekednénk, és nem lenne jó így kezdeni a megismerkedést.

El kell mennem, tudom hogy Johanna hatalmasat csalódott bennem, és azzal még nagyobbat fog hogyha nem talál ott az ágya mellett amikor felébred , de én minél hamarabb tisztázni akarom ezt a helyzetet. Ha kiderül hogy az enyém a gyerek, akkor örökre békén hagyom őt, mert tudom hogy nem lenne semmi esélyem. Ismerem őt annyira, hogy tudjam soha nem kezdene egy családos apával, ha viszont nem az enyém a gyerek, akkor addig fogok előtte könyörögni még vissza nem fogad és nem lesz mindig a régi.

Hanna szemszöge (a műtét után 3 hónappal)

Halk motozásra ébredek fel, valaki halkan felmászik az ágyra majd halk kuncogások közepette ébresztgetni kezd. Alvónak tettem magam, mivel pontosan jól tudom, ki a kis zaklatom.

- Hanna kellj fel. – apró gyermek kezek nyitogatják a szemeimet, amik rendre visszacsukódtak – A hasadra süt a nap. – ezt pont úgy mondta, mint az édesanyám.

- Be vagyok takarva. – motyorásztam álmosan.

- Most már nem. – a kis ördögfióka azonnal lerántja rólam a lepedőmet, majd a következő menetben derekamra ülve tart fogva. Nem hiába lesz ő a következő nagyherceg, valahogy mindig eléri, hogy az emberek ráfigyeljenek. – Csak hogy végre fenn vagy – sóhajt fel panaszosan – A papa sürgősen hívat, azt mondta hogy elkell valamit intézned. – a smaragd szemek parancsolóan, de egyben pajkosan villannak meg.

- Mennék én szívesen, de egy hatalmas sárkány fogva tart, és sajnos egy szőke herceget se látok, aki a megmentésemre igyekezne - már régen nem hiszek a mesékben, Krisz az összes létező álmomat szétoszlatta. Azt hittem hogy benne megtaláltam életem párját, akiért képes lettem volna szembe szállni a családommal, mert én megtettem volna. Én mindenre képes lettem volna érte, még a családomat is itt hagytam volna érte, minden megtettem volna, csakhogy lássa mennyit ér nekem. Erre ő mit tett? Hátba támadott a legaljasabb módon, és még csak nem keresett mentséget magának. Nem keresett meg a műtét után se, nem próbálkozott egyáltalán nem harcolt értünk. Azt hittem hogy lesz elég férfi ahhoz, hogy megkeressen és tisztázzuk a kettőnk ügyét, de úgy látszik mást gondoltam én és mást gondolt ő a kettőnk kapcsolatáról. Én szentül hittem abban, hogy ami kettőnk közt volt az több volt, mint egy egyszerű futó kaland, én legalábbis többnek képzeltem, de úgy látszik, hogy kettőnk közül csak az én érzelmeim voltak igazán mélyek és tiszták.

- Már megint rá gondolsz ugye? – a kis kópé mindent észrevesz. – Ilyenkor mindig elfátyolosodik a szemed, mintha sírni készülnél. – előrehajolva megpuszilja az arcomat, majd kisfejét vállgödrömbe fúrja és úgy súgja a fülembe – Sose leszel egyedül, mi mindig itt leszünk neked. – ezt a szeretetett és békét kockáztattam Kriszért, ezt a feltétel nélküli odaadást tettem majdnem tönkre a meggondolatlanságommal, de ma már hála Krisznek pontosan tudom hol a helyem. Itt Cordinában, ahol az őseim is éltek védve a veszélyektől, és az olyan csalóktól, akik másnak mutatják magukat, csak azért hogy a szívembe férkőzve tegyen teljesen tönkre.

- Tudom kishercegem, tudom. De most sipirc mert öltözködnöm kell. – játékosan a popsijára csapva indítottam útjára. - Vajon mit akarhat tőlem Alexander? – miközben a válaszon agyaltam gyorsan magamra kapkodtam az aznapra kikészített ruháimat. Egy lenge kasmír felsőt és egy fekete farmert vettem fel, ha itt a kastélyban vagyok nem kell annyira kiöltöznöm max. ha vendégek jönnek , de azt előre közöli szokták így sose érnek váratlan meglepetések.

Míg magamban végig rágtam az etikettet, és felmerülő kérdéseket, a hosszú folyosókat járva eljutottam Alexander irodájáig. Gyorsan bekopogtam, ahogy az illem megköveteli, majd a választ meg se várva beengedtem magam.

- Látom Leonak sikerült felébresztenie. – alig látszik ki a papírhalmok alól, mégis jó kedvében van.

- Igen sikerült. –húzom el a számat, mert azért annyira nem volt kellemes a lepedő lehúzós rész. – Miért hívattál? –elegánsnak egyáltalán nem mondható módon lehuppanok az egyik székre.

- Lenne egy testhezálló feladat számodra.

- Állok rendelkezésedre. – így is elég soka időt lógtam el most itt az idő, hogy kicsit törlesszek a család felé.

- Nem rég a beszélgettem a Monacói herceggel és adott egy egészen jó ötletet, a turizmus fellendítésére. Az illetékes személyekkel már meg is beszéltem a lényeges kérdéseket, úgyhogy rád csak a szervezés hárul, és a díjak átadása.

- Tehát valamilyen versenyt kell megszerveznem? – nem is annyira rossz, bár az ilyen rendezvényeken nem én vagyok az elsődleges szervező, hanem apa.

- A versenyek versenyét fogod megszervezni, Cordina megnyitja kapuit a Forma-1-nek.