12.fejezet

12. fejezet

Hanna szemszöge

- Ó tényleg? Nekem két hónapja nincs magánéletem, hála neked. Mindent én csinálok, te semmiben nem segítesz, holott nem ebben egyeztünk meg. A szüleid a nyakamon lógnak, éppen hogy csak WC-re engednek el egyedül. Hatalmas a nyomás rajtam, minden oldalról támadások érnek, mert hagytalak elmenni. Tudod mennyire vagyok attól hogy kirúgjanak az állásomból? Hát meg mondom, egy hajszálnyira. Úgyhogy ne oktass ki engem, hanem most azonnal gyere haza! – Még mit nem? Biztos nem megyek haza. Éppen hogy csak összejöttek a dolgok Krisszel, nem fogok most senki miatt haza menni. Nagyon sajnálom Rillát , és megtudom éretni , ennyi mindentől én is kiakadtam volna, de most az egyszer az életben végre eljutottam oda, hogy nem érdekel más. Csak magamra gondolok, önző vagyok lehet, de nem érdekel. Eddig mindig másnak akartam jót, és mi lett belőle? Most az egyszer végre a saját boldogságomat helyezem előtérbe és nem másét.

- Nem megyek haza. – jelentettem ki kategorikusan.

- Mi? – Rilla akkorát üvöltött a telefonba hogy távolabb kellett tartanom a telefont – Hanna haza kell jönnöd ez nem kérés volt, hanem parancs!

- Tudtommal még én vagyok a főnököd és nem fordítva. Ha nem bírod a terheket, akkor … mondj fel. – Fájt ezt ki mondani, főleg hogy egy húsz éves barátságot törhetek meg vele, de ha ez kell ahhoz hogy végre nyugodt magánéletem legyen Krisszel, hát meg teszem.

- Miatta van? A férfi miatt aki az előbb felvette a telefont? – ha eddig nem éreztem lelkiismeret furdalást, akkor most Rillának sikerült elérni, hogy érezzek. Miért nem ordibált, miért nem tiltakozott? Még az is sokkalta jobb lett volna, mint ez a csendes beletörődés. –Tudja már ki vagy? Szeret annyira hogy elfogadjon úgy ahogy vagy? Képes lenne eleget tenni a család elvárásainak? – most mi a fenéért kell ezeket rám zúdítania? – És ami a legfontosabb, képes lenne feladni a saját életét csak azért, hogy veled éljen. Azt az életet élhesse amit te? – tudom hogy jogosak a kérdések, de nem tudok , és nem is akarok most válaszolni. Félek hogyha válaszolnom kellene kiderülne milyen bizonytalan lábon áll a kapcsolatom Krisszel.

- Hallgatsz, végül is ez is egy válasz.

- Ő nem olyan mint a többi férfi. Tudom ez sablonosnak hangzik de igaz. Emlékszel milyen férfiről álmodoztunk kiskorunkban? Legyen jó képű, eszes, és humoros. Ami akkor még elérhetetlen volt, most itt van tőlem egy karnyújtásnyira. Minden megvan benne amire vágytam. Szeret engem érzem, és nem azért mert hercegnő vagyok, ő azért szeret amilyen vagyok, belül. Előtte nem kell megjátszanom magam, nem kell a nap minden pillanatában tökéletesnek lennem, ő még a hiányosságaimmal együtt is ugyanúgy szeret. Ezért kérlek ne kényszeríts választás elé. Csak adj még egy kis időt. Ígérem haza megyek, csak nem most. Anyáékat is felhívom elmondom nekik, hogy jól vagyok, és hogy hagyjanak téged békén. A munkát pedig nyugodtan átküldheted az itteni nagy követségre, majd elmegyek érte, és megcsinálom.

- Látom a szerelem elvette az eszedet, de jó legyen úgy, ahogy akarod. Te vagy a főnők. De ezért egy valamire felhívnám a figyelmedet, mint a személyi titkárod és a legjobb barátnőd.

- Mi lenne az?

- Ne várj sokáig az igazsággal, minél hamarabb mondod el neki, annál jobb. Nem jó egy kapcsolatot hazugságokra építeni. Ha pedig tényleg annyira szeret, mint amennyire te állítottad akkor nem lesz semmi gond.

- Remélem neked lesz igazad, de most leteszem, mert itt áll mellettem és elég furán néz rám. Szia.

- Szia. És sok szerencsét a pasidhoz. – el is fog kelleni a bíztatás. Krisz dühös szemeibe nézve ebben biztos voltam.

Krisz szemszöge

Tudtam én hogy valami nincs rendben. Az a sok hívogatás, és Hanna rettegő arca nem a semmiért voltak. Na de hogy a képembe hazudjon az egy kicsit sok volt. Minden egyes alkalommal amikor valaki hívta, ő pontosan jól tudta ki volt az, és képes volt nekem azt hazudni hogy téves hívás , és nem tudja ki az.

Igazából nem is a hazugság fájt a legjobban, hanem az hogy ennyire nem bízott meg bennem. Én mindent elmondtam neki, a volt barátnőimtől kezdve a családomig mindent megosztottam vele. Én kitártam neki a szívemet annyira, amennyire csak lehetet, amennyire soha eddig nem tettem meg senkivel. Vele éreztem először azt, hogy ő érdemes arra, hogy mindent megosszak vele. Nem csak a jó dolgokat, hanem a rosszakat is. Neki el tudtam mondani a félelmeimet a titkaimat, és cserébe nem kértem mást csak őszinteséget és bizalmat.

Nem kértem tőle hogy ő is mesélje el az egész életét az elejétől a végéig, úgy ahogy én megettem. Nem akartam erőltetni, úgy voltam vele hogyha akarja, majd ő elmondja nekem.

De most úgy érzem meg kell tennünk azt a lépést, amit eddig nem akart megtenni. Ki kell teregetnie a kártyáit, el kell mondania mitől fél ennyire, mitől menekült el. Mert azt nem veszem be hogy eddigi életét takarítónőként élte le. Perfektül beszél franciául, ami gondolom az anya nyelve lehet, és amiről eddig én azt hittem hogy az angol. Több nyelven beszél?! Mi a fenének kéne egy takarítónőnek több nyelven beszélnie? És ez csak a kezdett. Profi lakberendező, és kertész más ezekért a munkákért amiket ő egyedül megcsinált, milliókat elkért volna, de ő nem. Ő megelégedett azzal a fizetéssel amit én adtam neki, sőt mióta együtt vagyunk azóta már ezeket sem kéri. Megtagadott minden fajta pénzbeli jutatást, pedig ugyanúgy dolgozik. A másik ami nagyon furcsa volt azaz ékszerei mióta visel egy takarítónő briliánsokat a nyakán? Amikor először láttam a kis ékszert a nyakában nem is nagyon törődtem vele, bizsunak néztem, de amikor napról napra újra láttam Hannán már gyanakodni kezdtem, és rájöttem a kis ékszer nem annyira olcsó, mint amennyire elsőnek tűnt.

Akkor meg hogyan szerezte meg? Lopta vagy kapta valakitől? De kitől? Kinek lehet annyira fontos hogy egy ilyen drága ajándékot adjon Hannának? Vajon az aki elől elmenekült , aki miatt most itt van velem?

Megvártam türelmesen míg befejezte a beszélgetését, és csak aztán kérdeztem rá arra amit már nem lehetet elkerülni.

- Ki vagy te?

11.fejezet

11. fejezet

Hanna szemszöge

- Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a BARÁTNŐD?

Lehet hogy kicsit túl lőttem a célon?Már nem is tűnik olyan jó ötletnek mint az előbb ez a kis csalás. Kriszre alig merek ránézni annyira félek a reakciójától. Most biztos egy kis ribinek tart, aki rátukmálta magát a szülei előtt. Végül is igaza lenne, elvégre nem hagytam neki semmilyen menekülő utat. Jaj már annyira szégyellem magam. Ráadásul pont én teszek ilyet, akit egész eddig arra neveltek, hogy mindig minden körülmény között az igazat mondja. Hát ezt most jól megcáfoltam, így még soha nem viselkedtem, főleg nem vadidegenek előtt. Elképzelem mit gondolhatnak most rólam Krisz szülei. Biztos azt hiszik ez se jobb az eddigi kis nőcskénél aki Kriszre akaszkodtak.

- Csak egyet tudok érteni Hannával, kisfiam mi nem erre neveltünk téged. Vagy talán tőlünk féltetted? – egyre rosszabbul érzem magam, szegény Kriszt most miattam szidták le a szülei.

- Tőletek? Nem dehogy. – kaparja össze magát Krisz, és gyorsan átcsusszan mellém, hogy a karjával átöleljen – Csak a megfelelő pillanatra vártunk. Ugye szívem? – nem tudom, hogy ez a mosoly most nekem szólt-e vagy inkább a szüleinek.

- A megfelelő pillanatra na persze?! Ha rajtad múlik mi soha semmit nem tudunk meg. – az anyukája enyhén szólva de kiakadt, mondjuk megtudom érteni biztos rossz lehet szülőként utolsóként értesülni a fia dolgairól.

- Csssssüs kicsim, ne idegeskedj. – miért érzem azt, hogy nem véletlenül toppantak be, és nem is azért mert én itt vagyok.

- Tulajdon képen miért is jöttetek? – szerintem Krisznek is leesett a lényeg.

- Azért hogy elmondjuk … hogy kistestvéred lesz. –az édesapja ezt úgy mondta mintha minden nap beállítanának ide ezzel a hírrel.

- Hogy mi? – enyhén szólva sokkolta Krisztiánt a hír.

- Jól hallottad kistestvéred lesz. Hát nem isteni ez a hír? – az anyukája már megint ezer százalékon pörög.

- De hogy? Nem úgy volt, hogy utánam már nem lehetet? – úgy éreztem ez a része a családi kupaktanácsnak nem tartozik rám, de Krisz vállamon nyugvó keze nem engedett, szóval maradtam ott ahol voltam.

- De igen, mi se számítottunk már rá. Az orvosok kerek perec megmondták, hogy nem lehet több kisbabánk, erre tessék ennyi idő eltelte után mégis csak sikerült összehozni egyet. Hihetetlen. Alig akartuk elhinni apáddal. – látszik rajtuk, hogy megfiatalítja őket az új kisbaba, mintha nem is negyven - ötvenévesek lennének, hanem csak húszévesek. Nagyon aranyosak voltak így bezsongva, az ilyen párok tényleg megérdemlik a gyermekvállalás örömét. – Legalább … örülsz neki? – az anyukája nagyon félt a választól teljesen látszott rajta, hogy nem bírná elviselni ha az egyetlen pici fia nem fogadná el az új kis jövevényt.

- Naná, csak meglepődtem, ennyi. Mostanában mindenki ezért látogat meg. És kész egyszerűen megdöbbentem, de nagyon örülök nektek. – gyorsan felpattant és édesanyjához lépve jó szorosan megölelgette. Annyira aranyosak voltak így együtt, az ölelkezés végén az édesanyja Alice még el is pityeredett. – Hé anyu mi baj? Fáj valamid? –férfiak már csak ilyenek.

- Krisz anyukádnak nincs semmi baja, egyszerűen csak túltengenék benne a hormonok, mint minden terhes nőben.

- Ez csak egy bugyuta kifogás a terhes nőknek. –húzta el a száját Krisz dühösen.

- Na de kicsim hogy mondhatsz ilyet? – legyintette meg pajkosan fia feje búbját.

- Bella is ugyanezt mondta amikor számon kértem rajta egy kínos incidenst. – Krisz és én pontosan tudtuk miről van szó, az igazán kár csak az volt hogy én nem lehetettem jelen a nagy pillanatban. Azóta persze megbocsátottam Bellának, ha másik oldalról nézem a dolgokat akkor még hálás is lehetek neki , mert ha ő nincs akkor valószínűleg Krisz sem lenne most az életemben.

Hanna szemszöge csak egy héttel később

Nem tudom mi ütött Rillába egyfolytában hívogatott, megállás nélkül. Reggel délben este egyáltalán nem érdekelte, hogy a jól megérdemelt alvási időmet tölteném, nem neki feltétlen hívni kellett. Már Krisz is tüzes szemekkel nézett a mobilomra. Nem hülye, neki is feltűnt, hogy valaki rátapadt a telefonomra és nekem mindig rohannom kellett, hogy nehogy véletlenül ő vegye fel. Ezután a folytonos kerülgetés, és hazugságok kitalálása már nem is volt más, csak a hab a tortán. Mindig megkérdezte kinek vagyok ennyire fontos, hogy egyfolytában hívogat, és én kénytelen voltam mindig azt hazudni, hogy téves hívás történt. Persze egy idő után már ő se vette be, és árgus szemekkel és fülekkel leste a mobilomat, hogy a kellő pillanatban le tudjon rá csapni.

- Dangerous feelings break out my soul. It's just the meaning of being alone. (Veszélyes érzelmek törnek ki a lelkemből. Ez annak a jelentése, hogy egyedül vagyok.) – amint megszólalt Innától a jól ismert csengőhang sprintelve igyekeztem a hang irányába, de ezúttal nem pártolt mellém a szerencse. Krisz mint valami mobilra éhes szörny azonnal lecsapott a csipogó kis kütyüre.

- Hallo. – bennem megakadt a kikívánkozó levegő, amikor Krisz felvette a telefont és beleszólt.

- Bonjour! Comment tu t'appelles? ( Jó napot! Téged hogy hívnak?) –Van Isten a kihangosított telefonban Rilla francia szavai igazi megváltásként érnek. Biztos rájött hogy más vette fel a telefonomat és nem szeretne lebuktatni. Mondjuk ettől még ugyanúgy kifogom nyírni ha találkozok vele, hogy szúrhatja el ennyire a vadi új kapcsolatomat Krisszel?

- Pardon. – Szegény Krisz úgy áll ott, mint akit leforráztak, szerintem az egész francia szókincse ebben az egy szóban testesült meg. Hogy mentsem a menthetőt gyorsan oda szaladtam hozzá, és lecsaptam a telefont ezzel egyértelművé téve Rilla számára hogyha vissza mer hívni halál fia.

- Öhm, én meg mondtam hogy összevissza hívogatnak a vadidegenek. Lehet titkosítanom kellene a számomat? – kiskutya szemekkel néztem Kriszre hátha beveszi az újabb hazugságomat, mert persze most se mondtam igazat. A mobilszámomat még a Pentagon se tudná lenyomozni annyira, le van titkosítva.

- Nekem elég határozottnak tűnt a nő hangja. – vakargatta meg gondolkodva a fejét Krisz – De lehet hogy csak félretárcsázta. – majdnem fellégeztem, amikor újra megszólalt a mobil a kezemben, mint valami időzített bomba. Ezt komolyan mondom nem hiszem el. Rilla nem normális.

- Hallo. – Krisz úgy hegyezi a füleit mellettem, mint valami házőrző kutya. Soha de soha nem fogom megbocsátani Rillának hogy ilyen cikis helyzetbe hozott.

- Ha lemered tenni azt a rohadt telefont én esküszöm elmondom a szüleidnek hogy hol vagy. Nem viccelek. – Rilla idegbajt kapott vagy nem tudom mi van vele. Megfenyegetet? Ő, aki még egy pókot se képes agyon taposni, mert annyira fél tőle.

- Nem teszem le. – franciára váltok, ezzel hatalmas nagy meglepetést okozva Krisznek. – De ne hívogass percenként, tudod néha aludnom is kellene. Vagy jó lenne egy kis magánélet, nélküled.

- Ó tényleg? Nekem két hónapja nincs magánéletem, hála neked. Mindent én csinálok, te semmiben nem segítesz, holott nem ebben egyeztünk meg. A szüleid a nyakamon lógnak, éppen hogy csak WC-re engednek el egyedül. Hatalmas a nyomás rajtam, minden oldalról támadások érnek, mert hagytalak elmenni. Tudod mennyire vagyok attól hogy kirúgjanak az állásomból? Hát meg mondom, egy hajszálnyira. Úgyhogy ne oktass ki engem, hanem most azonnal gyere haza!

10. fejezet

10.fejezet

Ugrunk egy kicsit az időben mondjuk 2 hónapot.

Krisz szemszöge

Hogy kerültem én ilyen helyzetbe? Egyik oldalon ott vannak a vadul mosolygó szüleim a másikon meg a vasvilla szemű állítólagos barátnőm, aki nem más, mint Hanna a házvezető nőm.

Hanna aki ebben az egy hónapban annyi minden szerepet töltött be az életemben. Ő lett a legjobb barátom, egyfajta anya pótlék, a legjobb kedv csinálom, na meg ami a legjobban hiányzott az életemből a tökéletes nő. Hiába kerestem benne a hibát nem találtam. Azt hittem hogy mint mindenki más ő is hazudott a felvételin, csak azért hogy jól kereső álláshoz jusson. Ezzel szemben már az első napon bebizonyította, hogy nem a levegőbe beszélt amikor azt mondta, hogy sok mindenhez ért, és gyorsan tanul ha helyzet épp úgy hozza. Egy szempillantás alatt képes volt bármit összedobni a konyhában, pedig saját állítása szerint nem egy nagy konyhatündér, a házat is egy hét alatt kitatarozta. A szüleim amikor beléptek azt hitték eltévesztették a házszámot. Nagyon megváltoztatott mindent, és ezt most nem csak a házra értem. Napról napra éreztem valamit, amit nem tudtam szavakkal kifejezni egyszerűen csak éreztem a változást. Olyan érzés volt ez, mint amikor a tóközepére bedobunk kacsázva egy lapos követ és a víz felénk fodrozódik minden egyes megtett ugrásnál. A kő ugyan távol került tőlünk, de a hatást és az erőt, ami tovább lökte még mindig ott éreztük a lábunknál a hullámok sodrásánál. Velem is ez történt. Hiába utaztam a világ másik oldalára Hanna ereje még így is könnyedén elért hozzám. A ragaszkodás érzése a megszokott közelség a törődés hiánya dagályszerűen vett le a lábamról, ha távol voltam. Annyi mindent jelentett nekem a közelsége,hogy a jelenlétében erre nem is jöttem rá, csak akkor vájt fojtogatóvá a magány és mások előtti jó pofizás, amikor ő nem volt mellettem.

Rajta viszont nem láttam a jeleket, hogy bármi is megváltozott volna benne. Ő még mindig ugyanannak a faramuci magának való embernek ismer, aki egy hónappal ezelőtt voltam. Pedig ha tudná mennyi mindent megváltozott…

Kiutat kerestem és megtaláltam a könnyebbik utat, amivel végleg elvágtam magam Hanna előtt. De mit tehettem, annyira vágytam arra, amit nem kaphattam meg, hogy el keserédesemben más valakit kerestem. Pótolni próbáltam azt, amit szépszerével nem kaphattam meg. Elhitettem magammal, hogyha nem gondolok rá többet nem is fog fájni. Volt nincs Hanna. De ez sem jött össze. Akárkit szedtem fel mindenkiben őt kerestem. Ezek után nem csoda, ha minden barátnőm fekete hajú és barna szemű lett. Igazi Hanna hasonmásokat gyűjtöttem, olyan mélyre süllyedtem, hogy magamat akartam becsapni. Végül rájöttem nekem már nem elég a silány hamisítvány, én az eredetire vágytam az igazi Hannára.

A dolog eléggé megérett bennem hogy tettre késszé válljak, csakhogy mint mindig közbe jött valami vagy jobban mondva valakik, a szüleim.

- Mikor is jöttetek össze? –időm se volt kijavítani anyuék tézisét mi szerint mi egy pár lennénk, mert úgy özönlöttek ránk anyu kérdései, mint Indiára a nyári monszunesőzés – Miért bujkáltok ide bent a házban? Miért nem mutattad már be nekünk hamarabb? – és ez még így ment vagy félórán át.

- Szívem azért hagyd szóhoz jutni őket is. – apuval már hozzá szoktunk anyu hiperaktivitásához, de Hannaára nézve ő még nem egészen.

- Mi nem v… - próbáltam mindent megmagyarázni, de Hanna gyorsan belém fojtotta a szót.

- Tényleg Krisz eddig miért nem mutattál be a szüleidnek? Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a barátnőd? – most vagy mindenki teljesen megörült vagy a még mindig az ágyamban fekszek és a legszebb álmomat álmodom. De nem, ez nem lehet álom, a döbbentett nem lehet ennyire élethűen érezni egy sima álomban. Most tényleg Hanna kérte számon rajta a nem lévő kapcsolatunkat, és azt hogy ez miatt nem mutattam be a szüleimnek?! Hát ez hihetetlen és egyben felemelő érzés. Anyuék a maguk egyszerű módján elintézték azt, ami nekem két hónapon keresztül nem sikeredett, hogy Hanna a barátnőm legyen.

Hanna szemszöge

Ha az ufók lepik el a házat azon se lepődtem meg volna jobban, mint Krisz szüleinek hírtelen betoppanásán. Egyik pillanatban még a ragút kevergetem az ebédhez a másikban meg egy idegen nő lóg rajtam, mint valami kis majom az édesanyja hátán. Nagyon zavarba ejtő volt ez a fajta közvetlenség. Próbáltam vissza ölelni, de valamiért nem ment, még az ilyen kis gesztusokat sem tudom viszonozni, annyira megváltoztatott bennem valamit azaz este.

Kriszen is láttam, hogy nem vagyok neki közömbös, hogy közeledne ha hagynám , ha adnék egy kis jelet. Bármit csak érezze hogy szabad az út a szívemhez, de én nem tettem semmit. Inkább nem hitegettem fölöslegesen. Minek? Az elején még én is azt hittem hogy lehet valami köztünk, de ahogy haladtunk egyre előrébb az időben, azt vettem észre hogy Krisz érdeklődése megszűnt az irányomban. Egyre több volt az árulkodó jel. A sok külföldi utazás, a rúzs foltos, női parfümös inggallér mind azt mutatták nekem, hogy ez a hajó elment.

Most viszont nem is tudom mit érzek. Dühöt amiért így letámadtak a semmivel vagy esetleg mást? Nem tudom. Egyedül csak azt látom, hogy kaptam egy második esélyt amivel ha szerencsés vagyok még élhetek.

- Mikor is jöttetek össze? – Krisz anyukája teljesen megdöbbentett, persze csak jó értelemben. Ha egy szóval kellene őt jellemeznem akkor csak annyit mondanék róla hogy ő egy energiabomba, egy igazi nukleáris támadás. - Miért bujkáltok ide bent a házban? Miért nem mutattad már be nekünk hamarabb? - fél óráig hallgatunk mire már Krisz apukájánál is elszakad a cérna.

- Szívem azért hagyd szóhoz jutni őket is. – fura hogy ennyire megértik egymást, holott így látszólag semmi közös nincs bennük, vagy talán pont ez fura kapocs tartaná őket össze?

- Mi nem v… - olyan gyorsan kapcsolok amilyen gyorsan csak tudok , és Krisz szavába vágva menetem meg a fejemben kialakított képet.

- Tényleg Krisz eddig miért nem mutattál be a szüleidnek? – próbáltam hitelesen alakítani a megsértet barátnőt és a szülőkre pillantva úgy vettem észre ez sikerült is - Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a BARÁTNŐD?

képek

Én nagyjából így képzeltem el a helyszíneket. A képre kattintva megnézhetitek őket nagyban is.

9.fejezet

Átvezető rész , úgyhogy sok eseményt ne várjatok tőle.

9. fejezet

Hanna szemszöge

Ez már mindenek a teteje. A pofátlanságnak is van egy határa és ő most ebben a pillanatban elérte azt. Fapofával képes elküldeni, pakolni csak azért, hogy neki legyen ideje tönkre tenni a kocsimat. Egyszerűen meg áll az ész, komolyan nem értem őt. Mit akar tőlem? Mi a fenének kellek pont én neki? Mitől lesz neki attól jobb hogy én itt maradok? Keresem a válaszokat, tényleg de nem találom őket.

Nem értem őt. Nem tudom mit akar ezzel az egésszel elérni. Nem értem a görcsös ragaszkodását hozzám. Mégis van benne valami, ami megfogott, talán a kitartása. Ha valami értékelni lehet benne, akkor azaz, hogy soha nem adja fel. Célra tart és ez bevallom tetszik nekem, szeretem a határozott egyéniségeket, és ő az, bármennyire is rossz ezt elismerni. Bár nem használt tisztességes eszközöket de csak sikerült elérnie hogy itt maradjak.

- Vagy mi lesz? Csak nem hívja a rendőröket? – olyan mindentudó képpel nézet rám, hogy tudtam már rég mindenre rájött.

- Elérte amit akart, itt maradok. Viszont amint lejárt az a bizonyos félév, én azonnal elmegyek, egy perccel se fogok tovább itt dolgozni, ezt jól jegyezze meg. – rosszul esett neki amit mondtam, de erre számíthatott tőlem. Világosan a tudtára adtam hogy nem akarok itt maradni, ennek ellenére ő mégis itt tartott, úgyhogy ez a legkevesebb hogy tisztázzuk a játékszabályokat. – Továbbá nem akarok a kelletténél többször találkozni magával, érintkezni még annyira se akarok, úgyhogy ha lehet, tartsa kordában a hormontúltengéses testrészeit, már így is túl intim viszonyba kerültem némelyikkel.

- Esetleg a házat nem akarja kerületekre felosztani? – kérdezi szarkasztikusan.

- Most hogy mondja ez nem is rossz ötlet. Látja tud maga ha akar. – csak tudnám miért vág ilyen sértődött kiskutya szemeket. Mintha lenne bármi oka megsértődni?

- Nem békülhetnénk ki? Tudom nem indult valami jól a kapcsolatunk, de én örülnék neki ha ezen változtatni tudnánk. Elvégre mégis csak félévig fogunk együtt élni. – kezd elegem lenni abból, hogy mindig neki van igaza.

- Jó legyen. – egyeztem bele, nekem már úgyis mindegy. Ebben a házban nekem úgy látszik nincsen döntő szavam.

- Krisztián Vettel vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Johanna de Cordina - válaszoltam és jó erősen megszorítottam a kezét. Mindketten furán méregettük a másikat. Mintha mindketten vártunk volna valamire a nevünk alapján, valami apró vagy éppen hatalmas nagy üdv kitörésre.

- Öhm … nem tudom Bella mit mondott de lenne néhány kívánságom. – Bella említésére furán rándul görcsbe a gyomrom, de türtőztettem magamban a feltörni kívánkozó öldöklési szándékot.

- Mik lennének azok? – érdeklődtem mű mosollyal.

- Csak apróságok tényleg. – remélem az apróság mindkettőnk szótárjában ugyanazt a szót jelenti – Jó lenne ha minden nap főznél nekem, de nem zsíros hizlaló kajákat.

- Vegetáriánus vagy? – nem találkoztam még vega pasival.

- Nem, de a munkámból kifolyólag ügyelnem kell az alakomra. – ezt most úgy mondta mintha valami szuper modell lenne.

- Bocs, nem akarlak kritizálni, de nem nézel ki modellnek. – erre röhögésben tőr ki. De most tényleg, az óriás posztereken nem egy olyan pasi virít mint ő. Általában egy nagydarab, kigyúrt, kocka hasú félisten vigyorog vissza rám, de ő igazából egyik kategóriába sem illik bele. Jól néz ki a maga módján, a kék szemivel és a piszkos szőke hajával, vékony nyurga testével de valahogy mégse tudnám elképzelni modellnek, ahhoz valahogy nagyobb képzelő erőre lenne szűkségem.

- Köszi ez most jót tett az egomnak. – örülök hogy nem szívja mellre a beszólogatásaimat – És nem, tényleg nem vagyok modell, viccesen néznék ki, egyébként sportoló vagyok és ezért kell nagyon figyelnem a testsúlyomra. Ja és ezért még most szólok, elég gyakran elfogok tünedezni főleg hétvégente , szóval ha nem találsz itthon egyik napról a másikra akkor versenyezni vagyok. – egy igazi sportemberrel lakok együtt, most mondhatnám azt is, hogy ezt se néztem ki belőle, de nem mondom. Ez valahogy hihetőbb, mint a modell karrierje. Mondjuk kíváncsi lennénk rá milyen sportágban tevékenykedik, mert hogy őszinte legyek fogalmam sincs, kérdezősködni meg nem merek, lehet tolakodásnak venné.

- Oké a kaja részével nem lesznek gondok, van esetleg egyéb kérése?

- Igen, jó lenne ha tegeződnénk, ezenkívül szeretném ha szépen rendbe tartanád a házat, ja és igen bármilyen papírt találsz szétszórva a házban azt azonnal hozd a dolgozó szobámba, néha szét szoktam hagyni a cuccaimat. – csak néha? néztem rám kérdő szemekkel, a ház eddigi feltérképezése alapján mindig mindent szanaszét szokott hagyni. – Ja és nem tudom mennyire beszéltettek erről Bellával, de nem ártana valamit a kerttel is kezdeni. – na végre valami érdekes.

- Profi vagyok kertészkedés területén, ha akarod az egész kertedet átalakítom, csak azt mond meg hogy mennyit vagy hajlandó rááldozni, és hogy nagyjából mit szeretnél bele ültetni. – kicsit meghökkentettem a lelkesedésemmel, de ha valamit szeretek csinálni azt teljes erőbedobással teszem.

- Én nem értek hozzá, nekem csak az a lényeg hogy jól nézzen ki. – tipikus pasi választ adott.

- Jó akkor közelítsük meg máshogy a kérdést. Az egész telket átakarod alakítani vagy csak egy bizonyos részét?

- Az egészet.

- Jó akkor megtehetjük azt hogy a ház körüli részeket jobban beültetjük virágokkal, a többi részt pedig kitöltjük évelőkkel amiket elég csak egyszer elültetni. Az árjegyzékről meg csinálok egy listát és ha neked is megfelel akkor majd megrendelem vagy megveszem a virágokat. – szervezés területén felülmúlhatatlan vagyok.

- Te kertészként dolgoztál eddig? – ezt most miért kérdezi – Csak mert úgy vettem ki a szavaidból.

- Nem, a családomnak van egy nagyobb kertje – ami röpke tíz hektárt tesz ki, de ez most nem lényeges – és ott segítettem be eddig. Sok minden ragadt rám ott, és több kertésztől is eltudtam sajátítani ezt - azt. Gyorsan tanulok. – tettem hozzá zavartan, mert olyan érdekesen vizsgálgatott, tisztára úgy érzetem magam mint valami kisbogár a mikroszkóp nagyítója alatt.

- Aha. – mosolygott rám lehengerlően, szerintem tudta hogy zavarba hozott – Napi rutinom nincs, de ha akarsz kialakíthatunk valamit az étkezések miatt.

- Az jó lenne. Én korán kellő vagyok úgyhogy a reggelit korán megtudom csinálni ha úgy akarod, az ebéd lehetne délben a vacsora meg este nyolc órakor. Persze változtathatsz rajta.

- Nem, nem. Jó lesz ez a beosztás. – végre kezdünk összecsiszolódni.

- Akkor ha nincs más kérésed én felmennék kipakolni, és hozzálátnék a mai munkámhoz.

- Menj csak nyugodtan, ha vásárolni akarsz valamit, akkor adok pénzt, csak szólj előtte. – most tisztára úgy érzem magam, mintha házasok lennénk, ami kicsit furán érint, mert eddig még soha senkivel nem éltem még így egy házban. A kastély nagysága össze sem téveszthető ezzel a házzal. Ott ha elakartam bújni valaki elől vagy csak egyszerűen magányra vágytam könnyen megtehettem. Na de itt hova bújak el, ha elegem van Kriszből?

8.fejezet

Tudom hogy Péntekben maradtunk , de holnap nem fogok ráérni utána meg még annyira se, úgyhogy ezért jött hamarabb most a rész:)

8. fejezet

Hanna szemszöge

Mindenki életében van olyan nap, amikor bal lábbal kell fel, és halálba kíván mindenkit akit csak meglát. Hát nálam is ez a helyzet állt elő, bár nálam már maga a fel kellés is akadályokba ütközött. Ugyanis egy hét mázsás gebe tehénkedett rajtam, kinyomva belőlem még a maradék szuszt is. Gondolkozta rajta hogy, hogy megmoccanok de a tegnap esti kísérletekre visszagondolva inkább nem tettem semmit, majd csak felébred valamikor és akkor végre tisztázhatjuk ezt a hihetetlen helyzetet.

Félóra telelt el néma malmozgatással, mire egy kis mocorgásra vettem észre. Na lám, végre magához tért a kis perverz.

A tegnapi nap után teljes meggyőződéssel hittem benne, hogy megjött az úrnak a jobbik esze, és végre rendes házigazdaként fog viselkedni, de mit ad isten, ismét csak tévednem kellett. Nem hogy javult a helyzet csak még rosszabb lett. Lehet hogy a tegnapi lépcsőzéstől még a maradék eszét is elvesztette? Lehet, viszont egyvalamivel nem számolt, velem és az öklömmel.

Amint megmozdult mit gondoltok mi volt az első reakciója? Hát nem a kinyújtózkodás az biztos. Úgy rám tapadt, mint az eldobott rágógumi az aszfaltra, sőt még tapizni is kezdett, és a nyakamat tenném rá hogy még élvezte is , mintha én valami nem is tudom mi lennék.

Sőt amikor végre a kinyitotta a szemét még rám is vigyorgott, de olyan behízelgő képen hogy bennem a türelem és a józanész utolsó morzsája is elveszett. Mit képzel ez? Mi vagyok én? Egy kurva akit kedvére taperolhat? Hát nem! Én Johanna de Cordina Rotchild vagyok, egy hercegnő, nem holmi útszéli.

- Á, á, ezt már egyszer eljátszottuk, és már akkor se tetszett nagyon. – milyen nagy a hangja, kíváncsi leszek akkor is ekkora lesz-e amikor belenéz a tükörbe és meglátja a szétvert fejét - Felőlem birkózhatunk is, de garantálom, hogy akkor maga húzza a rövidebbet. – annyira nagyképű, hogy az már hihetetlen, de rajtam nem fog ki, nem tudja ő még kivel kezdett ki, egy Cordinával nem ajánlatos ujjat húzni.

- Úgyse ütne meg. – blöfföltem, nem úgy néz ki mint aki haza térve agyba főbe veri az asszonyt.

- A tegnapi nap után erre ne vegyen mérget. – annyira felmentem bennem a pumpa erre beszólására hogy automatikusan lendült a karom, amit persze ő már előre várt, így gyorsan hárítani tudott.

- Én meg mondtam, ne kezdjen ki velem. – fenyegetsz? Te engem? Korábban kellj fel ennél. Akkorát lendítetem a lábamon a legnemesebb testrésze felé amekkorát csak tudtam. Hát igen, nem dicsekvésként akarom mondani, de ez teli találat lett. Nem hiába oktatott anyu keményem az önvédelemre. „Kívülről légy mindig úri hölgy de, de belül egy igazi harcos” anyu mindig ezt mondogatta, és lehet benne valami, elvégre sokáig ő is ezzel az álcázós trükkel kereste a kenyerét titkos ügynőkként. ( Nora Roberts könyvét vettem alapul a történethez és ott tényleg titkos ügynők volt Johanna, aki eredetileg itt a mi Hannának anyukája) - Ma…ga nem nor..má..lis. – még tudnám is sajnálni ha nem két perccel ezelőtt tapizott volna le vigyorogva.

- Na most ki fenyeget kit ? – vérben forgó szemekkel nézett rám, mint aki a halálán van. De sebaj, ezután megtanulja hogy tisztelni kell a ”gyengébbik” nemet. – Ugyan már ne játssza itt nekem a szenvedőt, alig kapott valamit.

- Örök életre nyomorékká tett. – ennyire azért ne túllózunk, még hogy nyomorékká? A hozzá hasonló férfiak még sokkalta többet is megérdemelnének.

- Ha ez megnyugtatja fél óra múlva nem fogja érezni a fájdalmat. – legalábbis szerintem.

- Ó na ne mondja? Talán magát is rúgták már ágyékon? – annyira szürreális volt a kérdése, és maga a helyzet is, ahogy előttem vergődik, hogy elnevettem magam.

- Nem, de nem is fogom megvárni míg magához tér és megteszi. – jól is néznénk ki, biztos elmegyógyintézetben végeznénk a nap végére.

- Mi? Hé nem mehet el! Nem hagyhat csak úgy itt?! – még van pofája nekem parancsokat osztogatni.

- És ugyan miért nem? Szabad országban élünk, én oda megyek ahova akarok, és nem egy maga fajta ember fogja megszabni hogy mit csináljak. – komolyan kezd felhúzni.

- Mert megvert, akár fel is jelenthetném. A tények maga ellen szólnak.

- Ugyan már, ki hinne magának? Nézzen már rám, vaságyastól se vagyok több ötven kilónál. – semelyik épeszű ember nem fogja ezt elhinni. Másrészt melyik férfi dicsekszik el azzal, hogy megverte egy nő?

- Jó, akkor úgy beperelem magát, hogy a gatyája is rámegy. - megnézem én azt, nekem csak füttyentenem kellene és a világ legjobb ügyvéde vállalná el az ügyemet ingyen és bérmentve.

- Már megint kezdi a fenyegetést? Azt hittem tanult az előbbiekből. – egyből összehúzta magát, nem tudom mit hitt, hogy tényleg megütöm újra.

- Ha nem emlékezne rá maga aláírt egy szerződést, amiben feketén fehéren le van írva, hogy maga félévig az ÉN házvezetőnőm.

- Csak nem arra a papír fecnire gondol amit Bella az orrom alá tolt?

- De igen! – sikerült feltolnia magát a kanapéra, de még mindig mélyen veszi a levegőt.

- Azzal akar perbe fogni? – nevettem fel újra. Életem során rengeteg hivatalos levelet fogalmaztam meg, és írtam alá, ezért bátran állíthatom hogy az minden volt csak szerződés nem.

- Ezt maga se gondolhatja komolyan.

- Nem-e? Véresen komolyan mondom.

- Jó, akkor csak egyetlen egy kérdésre adja meg a választ és én boldogan itt maradok magával.

- Mi lenne az? – ezt a kompromisszum késséget, még tényleg rá is kérdez.

- Mi hasznom lenne nekem abból, hogy egy pszichopata kukkolóval legyek félévig egy fedél alatt egy olyan házban, ami leginkább egy szemétdombra hasonlít? – nem akartam ennyire szókimondó lenni, és az estek többségében burkoltan és szépen küldöm el az embereket a búsba, de vele most kivételt tettem.

Krisz szemszöge

Mégis milyen kérdés ez? Egy: nem vagyok se pszichopata se kukkoló, kettő: a házam a saját nevében is kikéri magának a szemétdomb megnevezést. Igenis szép a házam, csak ezt az olyan kényeskedő hercegkisasszonyok, mint ő nem veszik ezt észre. Megnézném én az ő otthonát, biztos valami lepukkant kis vityillóban lakik, másra úgyse nagyon futna egy takarítónői fizetésből. És akkor még ő oktat ki?! Na azt már nem!

- Mert okkal jött ide, kell magának a pénz. – akkor is itt fog dolgozni, ha kell világvégére is utána megyek és vissza ráncigálom – Nekem viszont egy szép tiszta ház kell ahol a vendégeimet fogadni tudom. – ez szerintem így korrekt, ebbe aligha tud bele kötni.

- Azért legyek itt, hogy a maga női ismerősei ne meneküljenek el, ha meglátják ezt a lepukkant házat? Hát kösz nem, ezt inkább passzolom. – tévedtem bele tud kötni.

- Mindenki magából indul ki. Azt hiszem hogy egy szóval se mondtam azt, hogy a női ismerőseim miatt kell magának itt takarítania.

- Csak nem? – néz rám elkerekedő szemekkel – Ó pardon, nem tudtam hogy maga átpártolt a másik oldalra, nem mintha bajom lenne vele. – szabadkozik látványosan, állatira élvezi ha cikizhet.

- Megnyugodhat nem álltam át a másik oldalra, nem vagyok meleg.

- Kár, mert akkor itt maradtam volna. Így viszont… - tárja szét karjait sajnálkozva.

- Jól van menjen csak pakolni. – úgyse fog elmenni, legalábbis ha rajtam múlik biztos nem.

- Mi a fene? Mitől változott meg ilyen hirtelen a véleménye?

- Csak rájöttem hogy erőszakkal nem tarthatom itt. Ha menni akar akkor menjen. – elképedve nézz rám, majd gyorsan felrohan az emeletre összepakolni a cuccait.

Szegényt annyira könnyű átverni, mint gondolt hogy hagyom csak úgy kisétálni az ajtón? Mert ha igen, akkor nagyot tévedett. Gyorsan kiosontam a garázsba, és minden műszaki tehetségemet latba vetve üzemképtelenné tettem az autóját. Ezek a műszaki hibák(?) hát elég kellemetlenek tudnak lenni.

Dolgom végeztével szépen visszabattyogtam a ház nappalijába és kényelembe helyeztem magam, mintha mi se történt volna. Lábaimat keresztben felraktam az asztal tetejére, és a legújabb kocsis újságot nézegettem, úgy hogy véletlenül se látszódjon ki az arcom, mert nem hiszem hogy egykönnyen eltudnám rejteni a győzelem ittas mosolyomat.

- Egy élmény volt magával együtt lakni, de hát minden jónak vége szakad egyszer. – gondolom most nagyon elégedet magával, hátha tudná, hogy mi vár rá odakint, biztos nem őrülne ennyire

– Akkor a soha viszont nem látásra.

- Aham menjen csak, de gondosan zárja be nekem az ajtót kifelé menet, nem szeretném ha valami jött ment betalálni jönni. – hallom a hangos morgást, ami jelzi célt értem és újra sikerült felbosszantanom.

- Viszlát.

- Pá. – lezserségemre válaszolva úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az ablaküvegek is beleremegtek.

Akkor most jön a visszaszámlálás. Öt, négy, három, kettő, egy. Robbant a bomba, hallom ahogy trappolva jön vissza.

- Maga aljas szemétláda, nem tudom mit csinált a kocsimmal, de most azonnal csinálja vissza! Vagy… - most kezd csak leesni nekem valami. Tényleg eddig miért nem hívta a rendőrséget? Ő nem tudta, hogy én ki vagyok amikor először találkoztunk, vagyis simán betörőnek nézhetett, ennek ellenére se hívta a zsarukat. Vajon miért nem ?

- Vagy mi lesz? Csak nem hívja a rendőröket? – most megfogtalak, mindenkinek van gyenge pontja, neked úgy látszik az hogy illegális bevándorló vagy. Enye benye nem szép dolog a törvényt megszegni. ( Svájc nem része az Európai Uniónak és mivel független ország már évszázadok óta nem hiszem hogy a jövőben beállna a tagállamok közé, úgyhogy Hanna ebből a szempontból igenis lehet illegális bevándorló. )

7.fejezet

7. fejezet

Hanna szemszöge

Két órája ülök a kanapén szembe a betörő kukkolommal, aki eddig még csak a kisujját se mozdította meg. Lehet, hogy maradandó károsodást szenvedet? Á, hol érdekel az engem, elvégre meglesett. De akkor miért érzem magam ilyen nyomorultul? Én nem szoktam vadidegen embereket leütni, és most tessék, még is itt vagyok egy eszméletlen pasival, aki mellesleg megjegyzem egyáltalán nem néz ki betörőnek. Az eltelt két óra alatt, volt időm alaposan átvizsgálni, és semmi sem utalt arra, hogy egy körözött bűnöző feküdne velem szemben. Inkább nézett ki egy átlagos, hétköznapi pasasnak, aki rossza házba tévedt be. Na igen, akaratlanul is , felvetődik bennem a kérdés mit keresett itt, amikor elvileg ez nem az ő háza lenne? Vagy … vagy , nem az nem lehet, rázom tagadóan fejem. Amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan akarok tőle megszabadulni, de valami miatt mégse tudom kizárni a gondolatot. Mi van akkor, ó te jó Isten – sanda pillantást vetek az eszméletlen pasira – ha ő nem is betörő? Ha … ha övé a ház ? Egyszerű a válasz, megfojtom Bellát.

Na jó, csak van valami megoldás a pasi eszméletlen, és ha az eltelt két óra alatt nem tért magához akkor, sok valószínűséggel nem most fog felébredni. Úgyhogy nem tud tiltakozni azért, ha megsértem a személyes jogait.

- Most kiderül ki is vagy te valójában. – óvatosan végig tapogattam a testét, de sehol se találtam, azt amit kerestem. – Akkor most jön a dolog kellemetlen része. Könyörgök fel ne ébredj. – lassan levettem róla a köteleket, és szépen kezdtem megszabadítani a felső ruházatától. El se hiszem hogy én valójában erre vetemedtem, ennyi erővel saját magamat is fejbe verhetném kukkolásért. A kabátot sikerült levennem, de ezzel a ruha darabbal se jártam sikerrel, azt hittem hogy a pasik többsége a kabátjuk belső zsebébe tartja a tárcáját, hát kiderült hogy ő nem tartozik a többségbe. A polár pulóver következett, vagy csak következett volna. Akárhogy ügyeskedtem, sehogy se akart fekvő pozícióban lekerülni róla. – Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? – Ülő pózba rendeztem, csakhogy egy ekkora férfinál, főleg így magatehetetlenül semmi se úgy működik, ahogy azt az ember lánya elvárná. Naná hogy rám borült. – Ki … lapítasz. – Földön fekve próbáltam lekaparni magamról, de egy centit se mozdult. – Nagyszerű. – Mit nekem egy nyolcvankilós férfi, aki teljes erejével rám támaszkodik. Biztos órahosszakat kifogok bírni levegő nélkül. Nem bírtam, újra próbálkoztam, most se jártam sikerrel, de valamin megakadt a kezem. – Ezt nem hiszem el. – A farmerje farzsebénél, egy fura kis kitüremkedés, tapintottam meg. A tárcája. Ujjaimat belebujtatva a zsebébe, sikerült kihalásznom a tárcáját. – Ez az meg vagy – Gyorsan ki potyogtattam mindent a pénztárcából a földre. Egy halom bankkártya alatt találtam meg a személyigazolványát, és a jogsiját. A kártyácskákat szem magasságba emelve, silabizáltam ki gazdájuk nevét – Mi a csodáért ír minden pasi ilyen rondán? Mi a fene lehet ez a macskakaparás? Kir… vagy Keri akárhogy néztem sehogy se tudtam megállapítani, hogy mi is akar lenni agyon nyomom neve. – Akkor lássuk a hátulját, valahol csak le van írva olvashatóan is a neve. – Megfordítva a lapocskát, elolvasva a bizonyos nevet, nem tudom hogy sírjak vagy nevesek. Végül mégis a második mellett döntöttem – KRISZTIÁN, mint Krisztina? Hát ez nagyon jó. – a gyilkos indulatok ugyanakkor nem akartak elpárologni belőlem - Bella halott ember vagy!

Krisz szemszöge

Élő tenisz meccs zajlott le a fejemben, a zöld labdácska villámsebességgel ütődött neki agyam egyik pontjának, hogy utána lepattanva tovább suhanjon egy teljesen másik pontra. Az agyam, már ha maradt olyan, szilánkosra tört egy üveg valamitől amit egy fekete hajú amazon hajított felém. Nem is értem egyébként mitől vadult be ennyire? Alig láttam valamit, másrészt azt is figyelembe vehette volna, hogy az én házamban, az én fürdőszobámban, és az én fürdőkádamban tartózkodott éppen. Ha valaki dühös lehetett volna kettőnk közül, a bírtok háborításért, akkor szerintem az én lehettem volna. Ja és arról nem is beszélve, hogy nem akartam tőle semmit, amikor visszafordultam, csak megakartam neki magyarázni a dolgokat. Ő erre meg mit tett? Nem ám, hagyott szóhoz jutni?! Á miért is, egyből leütött. Jó az időzítés nem éppen a legjobb volt, de azt észre vehette volna, hogy eltakarom a szemem amikor visszafordultam, és nem kukkoltam. Csak az elején, de mit számít az. Elvégre nem tudatosan tettem, csak véletlenül.

De mi ez a puha alattam? Csukott szemmel tapogatózok, és mindent kizárólag rá kell jönnöm, én most nem az ágyamon fekszek, nagyon nem. Ez csak nem? Tovább tapogatózva rá kell jönnöm, de. Csak nekem lehet ekkora mázlim. Hatalmas nagy mosollyal az arcomon nyitom ki a szememet, hogy azonnal hárítani tudjak egy újabb támadást.

- Á, á, ezt már egyszer eljátszottuk, és már akkor se tetszett nagyon. – kapok a lendülő ökle után. – Felőlem birkózhatunk is, de garantálom, hogy akkor maga húzza a rövidebbet. – farkasszemet nézve méregettük egymást, mint az ugrásra kész nagymacskák.

- Úgyse ütne meg. – a nagymacska kieresztette a karmait, és csak időt várja, hogy belém mártsa.

- A tegnapi nap után erre ne vegyen mérget. – nagyot villan a szeme, amiből tudtam egy újabb jobb egyenes gazdája leszek, ha azonnal nem hajolok félre. Az ökle milliméterekre suhan el a fejem felett, és nekem pont annyi időm marad, hogy utána kapjak lendülő karjainak, és leszorítsam.

- Én meg mondtam, ne kezdjen ki velem. – mindenre számítottam, de a lentről érkező támadásra nem. – Ma…ga nem nor..má..lis. – olyan szinten tökön rúgott , hogy egy életre nemző képtelenné tett.

- Na most ki fenyeget kit? - tévedtem ő nem egy vadmacska, ő maga az ördög.