39.fejezet

39. fejezet

Fernando szemszöge

- Mit keres ő itt? – döbbenete, és a csodálkozása engem is kíváncsivá tett, így én is hátra fordultam, hogy jobban megnézem Ben áldozatát.

- Bella? - akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés. Hihetetlen én itt töröm magam éjnappallá téve, erre ő meg itt terem a semmiből, mintha mi se történt volna. Még csak felém se néz, komolyan mintha itt se lennék.

- Te Fer, ez nem a te barátnőd? – Ben körülbelül olyan bambán tette fel a kérdést, mint ahogy most érzem magam.

- De igen, és elhiheted, hogy engem is nagyon érdekel hol töltötte eddig az idejét. – fujtatva indultam el barátnőm felé, de nem elég gyorsan, ugyanis valaki még nálam is dühösebb és volt Bellára.

- Ailen elmondanád, hogy miért lopod itt a napot? Tudtommal a fényképeidért fizetünk és nem azért, hogy itt lebzselj! – rosszul hallottam vagy csak a fülem búg, de mintha ez a fickó Ailennek hívta volna Bellát?

- Nincs verseny, és még csak időmérő sincs, ilyenkor nincs mit fényképezni. – ahogy elnéztem ezt a nőt apró részleteket fedeztem fel és rá kellett jönnöm ő tényleg nem az én Bellám. A hanghordózása ahogy beszéli az angolt teljesen más mint Belláé, ráadásul neki teljesen más a kisugárzása is. Nem tudom ki a fene ez a nő, de biztos hogy nem Bella.

- Még hogy nincs mit fényképezni?! – hőbörgőt látványosan főnöke - Nincs munkád? Hát akkor adok én neked, menj és fényképezd le az összes pilótát, ameddig nem vagy vele kész a szemem elé ne merj kerülni. – a főnöke majd idegbajt kapott, de amikor észrevette magát gyorsan távozott.

- Segfej. – na már csak ezért a megszólalásért se tudtam Bellaként elképzelni. Ő soha nem nevezne így senkit.

- Na mi lesz? Nem mész oda hozzá. – ért be Ben.

- Ő nem Bella. – tájékoztattam kedves csapattársamat.

- Pedig kísérteties a hasonlóság, komolyan mint két tojás. Tényleg egyáltalán honnan tudod hogy nem ő az? – Ben keresztbetett kézzel vizslatta Bella hasonmását.

- A részeltekben bújik meg az ördög. – kezdtem el részletekbe menően magyarázkodni - A beszéde stílusa, az öltözéke nem olyan, mint Belláé. Másrészt Bella füle nincs kifúrva ennek a nőnek meg igen, és ha ez nem lenne elég, itt állunk előtte több mint öt perce és még csak észre se vett, mintha soha életében nem is látott volna.

- Hogy te miket észre nem veszel. – hüledezik Ben tátott szájjal. Pedig nem olyan nagy dolog ha valaki ismeri a barátnőjét akkor ezer hasonmás közül is megismeri. – Akkor most nem is mész oda hozzá? Csak mert ha nem, akkor én tettek mezejére lépek. – nem tudom, de valamiért egy belső hang azt mondta, hogy ez a nő elvezet Bellához, elvégre csak van valamilyen oka, hogy ennyire hasonlítanak.

- De, oda megyek, bocs de ez a nő most nekem kell. – Ben lemondó sóhaját már nem is hallottam, csak az előttem álló nőre összpontosítottam.

Bella szemszöge

Nem tagadom levoltam törve mint a bili füle. Ennél azért valamivel több sikert vártam volna el a testem leleplezésétől. Nem mintha nem lettem volna megelégedve saját testemmel, csak félembernek éreztem magam.

- Hé kislány, ne légy így letörve. Nem dőlt össze a világ. – bújt oda hozzám az ágyban Ryan. Az ilyen kis pizsama partik már megszokottak voltak kettőnk közt(, az eltelt egy hónapban). Ryan viccesen még azt is mondta, hogy ő az én indián álomfogóm, aki elriasztja a rémálmaimat.

- Ja a tied nem is, csak az enyém. Még mindig nem tudok semmit magamról. – vállgödrébe fektettem a fejemet, mire ő azonnal szorosan átölelt.

- Eszedbe fog jutni minden, ebben biztos vagyok. – simogatta meg buksimat - Mi pedig Kevinnel segíteni fogunk neked mindenben. – ők ketten az új családom, és náluk jobb és szerető emberekbe keresve se találhattam volna.

38.fejezet

38. fejezet

Bella szemszöge (egy hónappal később)

Nagyon izgatott vagyok, elérkezett végre a nagy nap, amikor lekerülhet rólam az összes kötés. A fiukkal másfél hónapja élek együtt. Kevin és Ryan a világ csodálatosabb emberei, szó nélkül befogadtak otthont adtak nekem, megnyugtattak ha rémálmaim voltak, hozzájuk mindig odabújhattam, ha elkapott a pánik, egyszóval ők voltak a mentsváraim, az egyetlen biztos pont a mostani életemben.

- Mi az kislány? Nagyon csöndben vagy. – Kevin a maga mackós külsejével és hangjával, mindig megnevetett.

- Csak igazgatott vagyok, meg kicsit félek. – tapogattam meg kezeimmel bekötött arcomat - Most fogom először viszont látni az arcomat és a testemet kötések nélkül. – eddig egy arctalan és névtelen senki voltam, a fiuk ugyan adtak nekem egy új nevet, de akkor is. Egy kapott név soha nem helyettesítheti az eredetit.

- Ugyan Beth, nincs semmi okod idegeskedni, én már láttam az arcodat és gyönyörű vagy. A sebek szépen begyógyultak. Az arcod jobb oldalán ugyan maradt egy kis heg, de nem olyan szembetűnő csak az veszi észre aki kifejezetten azt keresi rajtad. – Beth, az Elizabeth rövidítése a fiuk ezt a nevet adták nekem. Azt mondták, hogy sokat jelent nekik ez a név, mert az elhunyt édesanyjukat is így hívták. Ezután én se kötözködtem, elfogadtam, hogy ez az új nevem és kész. – Akkor kezdhetjük?

- Igen. - Ryan leült mellém és megfogta a kezemet.

- A lábaddal kezdem az lesz a legmacerásabb a gipsz miatt. – a gipsztől akarok a leghamarabb megszabadulni. Ez miatt voltam a leginkább kiszolgáltatva a fiuknak.

- Csak csináld. – én oda se mertem nézni, csak akkor, amikor lekerült rólam.

- Na milyen? Szerintem nem is nézz ki annyira rosszul. – egy elég nagy forradás van a lábszáramon, és Kevin még képes azt mondani, hogy nem is néz ki olyan rosszul.

- Szerintem elég bizarrul néz ki. – húztam el a számat kétkedve, mint aki még abban se biztos hogy egy ilyen lábbal egyáltalán lábra lehet állni. – Tudom egyáltalán használni így a lábamat? – apró mozdulatokkal megmozgattam a lábujjaimat, amik az apró ingereknek köszönhetően megmoccantak.

- Már hogyne tudnád?! – nem tudom ez most csak az én fülemnek csenget kétértelműen – Csak tornáztatnod kell, ennyi az egész. – menni fog ez mint a karikacsapás, legalábbis Kevin könnyednek szánt szavaiból ezt szűrtem le.

- Ha te mondod, akkor elhiszem. – még ha sikerült is elcsípnem a fiúk sötét szempárbaját nem szóltam egy kukkot se.

- Akkor jön a dolgok könnyebbik része. – szerintem Kevin élvezetét leli abban hogy engem, megszabadíthat minden nemű ruhadaraboktól már ha a pólyákat annak lehet nevezni,( jó mondjuk egy bugyi és egy sport melltartó míg így is maradt rajtam) – A másik teljesen rendben van. – hát ez fényévekre van a másik lábamtól azt meg kell hagyni.

- Ez a te nagy szerencséd. – kekeckedtem vele testvérien.

- Látod Ryan, hogy felvágták a nyelvét? Ha nem lennél most beteg hatalmas nagy büntetés csikizést kaptál volna tőlünk.

- Na majd pont tőletek fogok megijedni? – néztem rájuk lekicsinylően.

- Ezt most vegyük kihívásnak? – kérdezik egyszerre.

- Vehetitek annak aminek csak akarjátok. – válaszoltam nagy vonalúan, államat peckesen fel emelve, mint egy madame.

- Akkor készülj fel hogy a legváratlanabb pillanatban fogunk lecsapni. – testvériesen összecsapták a kezűket, ezzel hitelesítve ígéretüket.

- De ez nem ér ti pasik vagytok, ráadásul ketten akartok egyre támadni. – hol van itt az igazság.

- Ott van neked Jordi, ő is lány. – válaszolta hasát fogva Ryan.

- Haha nagyon vicces vagy. Tudjátok mit, inkább folytassuk tovább a bontogatást. – Kevin újra ügyködni kezdett aminek köszönhetően hasfalam is megszabadult a súlyos kötésektől.

- Milyen? Nem fáj ha levegőt veszel? – csak megkönnyebbülést éreztem, fájdalmat egy szemernyit se.

- Nem érzek fájdalmat, úgyhogy nyugodtan folytathatod. – végre elérkeztünk az arcomhoz, ettől a résztől vártam a legtöbbet. Úgy gondoltam, hogyha meglátom az arcomat, akkor a memóriám is vissza fog térni, elvégre az emberről az arca mond el a legtöbbet. Egy biztos játékozódási pontnak tekintettem a testemet, ami minden kérdésemre választ adhat.

- Ryan ha lennél szíves ide tartani a tükröt, azt nagyon megköszönném. – éreztem ahogy a bőröm lépésről lépésre szabadul fel , és jut új friss levegőhöz. Először csak egy bozontos szőke hajkoronát láttam, majd lentebb haladva megpillantottam a tükörbe saját égszínkék szememet. Fura volt mintha mélységek kavarogtak voltak volna odabent. Az tenger mélykékjétől az ég párás frissességétől mindent meg találtam a tükörben előttem fodrozódni. Az orromat fitosnak mondanám, nem volt vele semmi bajom, az ajkaim teltek voltak, olyanok amelyek csókra ingerlik a férfiakat ha csak rájuk néznek. Amikor lekerült rólam az összes pólya egy egységben tárult elém az amit eddig csak részletekben figyelhettem meg. Az íves formák egymást követték. Ujjaim alatt a bőr selyemtapintású volt és feszes, egyáltalán nem csúfította el semmi.

- Olyan fura, mintha egy idegent látnék. – hiába nézem magam a tükörben csak egy idegen arcot látok, egy olyan nőt, aki rengeteg titkot rejteget.

- Ez idővel változni fog. – ettől féltem nagyon. Idő, de mégis mennyi? Vajon mennyi idő mire minden újra eszembe jut , és vajon jó lesz-e nekem ha mindenre emlékszek. Nem lenne jobb ha minden maradna úgy ahogy most van?

Fernando szemszöge (box utcában vannak)

A versenyeket sora nyerem és ez némi büszkeséggel tölt el, mert tartom magam a Bellának tett ígéretemhez, mindent megteszek a győzelemért és a VB címért. Ugyanúgy mindent elkövetek Bella megtalálásáért. Már fel is fogadtam egy profi nyomozott, aki ha minden igaz, ma fog eredményekkel szolgálni a kutatásokról.

- Nem gondolod, hogy beteges ennyi ideig egy lány után kajtatni? – Ben a csapattársam egy igazi nőfaló, pont úgy viselkedik, mint én, amikor még nem ismertem Bellát.

- Nem, ha igazán szereted azt a lányt. – egyszer majd ő is kajtatni fog egy lány után. Ez a sorsa minden nagy nőcsábásznak.

- Hah, tudod jobban élveztem a veled a beszélgetéseket, amíg nem voltál ilyen szentimentálisan szerelmes. – szentimentálisnak se hívott még senki.

- Te mikor akarod feladni az agglegény életedet? - a legjobb védekezés a támadás, de látom hiába a beszélek, Ben szemei már egy csinos szőke lányra tapadnak aki ugyan nekünk háttal állt, de így is elég mutatós már ami a hátsó formákat illeti.

- Az a nő még nem születet meg akiért képes lennék megváltozni vagy feladni az agglegény életemet. De ha most megbocsátasz vár a következő áldozatom. – mosolyogva állt fel de hamar lehervadt a mosoly az arcáról. – Mit keres ő itt? – döbbenete és a csodálkozása engem is kíváncsivá tett, így én is hátra fordultam, hogy jobban megnézem Ben áldozatát.

- Bella?

37.fejezet

37. fejezet

Bella szemszöge (másfélhéttel később)

Apró fénysugarakat éreztem a szemeim előtt eltáncolni, amik arra ösztönöztek, hogy nyissam ki a szemeimet. A bátorság megvolt hozzá, hogy átszakítsam tudat alattiamat, már csak a kellő erő hiányzott. Na gyerünk nem lehetek ennyire puhány, hiába fáj mennie kell. Az ösztönzésnek hála sikerült kierőszakolnom magamból, azt a kis energiát, ami szemhéjaim kinyitásához kellett.

Amikor kinyitottam szemeimet, érdeklődve tekintettem körbe az idegen helyen. Egy szép tágas szobába kerültem, ami inkább a letisztult formákat követte, a ma is oly divatos posztmodern stílusnak adózott elismeréssel. A falak egyszerűen fehérre voltak festve a nyugodt harmóniát árasztva magukból, velem szemben a hangulat melegségét biztosította a falba beépített kandalló, és a fehér süppedős fotelok, amik csak arra vártak, hogy valaki kényelmesen elfészkelődjön bennük. A nyugodt varázst csak a szobában található egyedüli kép törte meg, ami a kandalló felett ékeskedett. A festő nagyon szerethette az élénk színeket, mivel az élénk kéket keverte össze a fehérrel, feketével és a sárgával. Bár ahogy jobban megnéztem a képet fáradt szemeimmel rá kellett jönnöm, hogy a festő csak a képen látható lány dinamikáját akarta megerősíteni, miközben hallgatja a kemény zúzos számokat. A szobát tovább figyelve vettem észre, hogy a padló és a kinyitható ablakok is ugyanabból a fából készültek, mintha a szoba tervezője, a legnagyobb műgondoddal válogatott volna össze minden kiegészítőt, hogy a kellő harmónia és egyszerűség nem vesszen el.

A szoba kielemzése után fordítottam csak figyelmemet saját testemre. Ahogy lefelé pillantgattam az egyik oldalon egy begipszelt lábat, a másikon oldalon pedig egy vastagon bekötözött lábat láttam. Fölfelé haladva az egész mellkasom be volt kötözve vastag polyákba, az arcomról és a fejemről nem is beszélve. Külső szemmel biztos úgy néztem ki, mint egy gondosan mumifikált múmia.

- Á, végre felébredt. – nehezen oldalra fordítottam a fejem és a felém igyekvő férfira néztem. Igazán dögösen nézett ki. A teste pont úgy formálódott ki, mint Michelangelo Dávid szobra a mester kezei között. Nála tökéletesebb felépítésű embert még nem láttam. A csípője vékony a mellkasa egyre szélesedő a vállai pedig igazi kolosszusok. Az arca markánsan férfias volt, a szemei ellenben a mámorítóan mély hasadékokra emlékeztetett, ami a gleccserek között húzódnak.

- Hhüm. – hiába próbáltam megszólalni nem ment a torkom teljesen ki volt száradva.

- Biztos szomjas. – egy bögrét tartott elém, amibe egy szívószálat rakott, hogy ne öntsem magamra a kényelmetlen pozitúra miatt. – Látom ennyi elég volt. – úgy beszélt, és úgy ért hozzám mintha a kislánya vagy legalábbis a kishúga lennék.

- Hol va…gyok? – mintha egy karcos bakelit lemez szólalt volna meg.

- Nálam, a házamba, itt biztonságban van. – jól esett az oltalmazó szavait hallani, de egyvalami nem hagyott nyugodni, mégpedig a kilétem. Akárhogy törtem a fejem sehogy se jutott eszembe a nevem, még csak azt se tudtam, hogy kerültem ide, ráadásul így. Olyan vagyok, mint az Angol beteg.

- Meg tudná – minden egyes szó kimondása után pihentető levegőt veszek – mondani, hogy ki vagyok? – az idegen férfi furán nézz rám, mintha tőlem várta volna a megoldást a saját kérdésemre.

- Tehát igaz? – nézz elgondolkodva a szemeimbe.

- Mi? – nézzünk farkas szemet.

- Az hogy amnéziája van, emlékezet kiesése, a bátyám orvos. Ő volt, aki megoperálta, és aki előre szólt, hogy felléphet ilyen hatás a történtek után. – amnézia? Emlékezet kiesés? És egyáltalán mi történt? – Engem Ryannek hívnak, és mint mondtam maga most az én házamban van. Én vagyis a kutyám Jordi talált magára az erdőben.

- Mit kerestem az erdőben? – a tüdőm egyre jobban fáj, minden egyes szó után élésen tiltakozik.

- Valószínűleg az életéért küzdött. – ez a hír még amnéziánál is jobban meglepett - Valaki végig kergette az erdőn, aztán megpróbálta fejbe lőni, de hála istenek ez nem sikerült, ezután lábon lőtték, hogy ne tudjon elmenekülni, és szépen helyben hagyták, hogy még csak megszólalni se tudjon. – vagyis megpróbáltak kivégezni, nagyszerű mi jöhet még ezek után?

- Mi van a testemmel? Mindenem fáj. – semmit nem tudok megmozdítani magamon, kivéve persze a nyakamat, de ezenfelül az egész testem egy merő görcs.

- Idővel az is rendbe jön. – olyan furán megbicsaklik, a hangja mintha nem mondana igazat - A testvérem naponta beugrik és leellenőrzi, és újra kötözi a sebeit nehogy elfertőződjenek.

- Értem. – nagyon kifáradtam ebben a párszavas beszélgetésében, a szemeim maguktól csukódnak le.

- Szép álmokat. – hallom ahogy Ryan feláll az ágyamról.

- Ryaen… köszönöm. – tudtam hogy egy szóban kevés hálát mondani, de a fáradság olyan szippantott be hogy nem tudtam semmi mást kinyögni.

Fernando szemszöge

Hiába kerestünk kutattunk közösen az egész családdal nem jutottunk sehova. Magyarországra is elmentünk, de ott se tudtak segíteni , mondván hogy nem vagyunk Bella családtagjai nem adhatnak ki nekünk személyes adatokat. Mintha egy átkozott családi név olyan nagy titok lenne, komolyan mondom nem értem, miért kell ennyire védeniük azt a nyomorült aktát.

- Kisfiam ne szomorodj el. – anyu próbált vidítani, de az elmúlt hét kudarcai után valahogy semmit se látok vidámnak. Most minden olyan fásult, mint Bella megismerése előtt. – Majd megtaláljuk, ígérem.

- És hogy? Senki nem tud róla semmit. – minden ellenünk van. Egyik országban sem segítettek nekünk semmit, egyszerűen csak elküldtek a picsába.

- Majd felfogadunk egy profi magánnyomozott, azok megtalálják azokat a kiskapukat, amiket mi nem. - anyu ötlete nem is hangzott rosszul.

- Köszi anyu, egy istennő vagy.

36.fejezet

36. fejezet

Ryan (új szereplő a képét már láthatjátok is a szereplőknél Titusz alatt)

Sose tudhatja az ember, hogy a sors bárkája hova fújja. Én Espooba jöttem, direkt azért hogy felejtsek. Mindent magam mögött akartam hagyni, csak egy nyugodt életet akartam itt a semmi közepén, de úgy látszik hogy a sors más utat választott nekem.

Az Iraki küldetések után nem akartam mást, csak békét, távol mindentől aminek csak egy kis köze is van az öldökléshez és Amerikához. Úgy gondoltam, hogy erre a célra tökéletesen megfelel Espoo. Hiszen a leszerelése után a bátyám is itt telepedett le. Azt mondta, hogyha nyugalomra vágyok ez a hely a legtökéletesebb. Nincsenek szomszédok tíz kilométeres körzetben, friss a levegő, és ami a legfontosabb senki se kérdezi meg azt, hogy honnan jöttél.

- Ryan te még itt vagy? – bátyám hangja ébreszt fel révedésemből.

- Hogy van? – mindketten tudtuk, hogy kiről van szó, arról a nőről, akit tegnap hoztam be a bátyám magán klinikájára.

- Egy fokkal jobban. Megműtöttük a lábát, és a fejét. Hatalmas nagy szerencséje van, hogy rátaláltál, ha még negyed órát ott fekszik a hideg földön biztos, hogy elvérzik. Nagyon durván helyben hagyták. Ilyet itt még nem is láttam, csak a katonáságnál a harcmezőn. A teste tele volt zúzódásokkal, a lába meg szinte jéggé fagyott.

- Vagyis menekült mielőtt lelőtték? – most mindketten a katonai tapasztalatainkra hagyatkozzunk, bár Kevin csak orvos volt a katonaságban azért alapkiképzést még ő is kapott.

- Igen, ebben biztos vagyok.

- Mi lesz vele? Fel fog épülni? – nagyon remélem, hogy igen.

- Százszázalékosan most még nem lehet megállapítani. A fejét ugyan csak súrolta golyó, de sose lehet tudni, hogy reagál az agy. Még az is lehet, hogy semmire nem fog emlékezni. Az agy gyakran ki kapcsol egy ilyen szintű trauma után. A lába meg egy küllőn esett –csóválta a fejét bosszankodva – a golyó szétroncsolta a csontokat és a szöveteket. Mi a kollegákkal rendbe hoztuk azt amit kellett, de a teljes felépülés még így se lehetséges.

- Vagyis sánta marad?

- Kis mértékben de, igen. Egy jó fizikoterápia segíthet neki, de túl sok jót nem jósolok neki.

- Tényleg te nem ismered? Nem ismerős neked, te mégis csak régebb óta laksz itt. – hogy ez csak most jutott eszembe megkérdezni.

- Nem, én az időm nagy részét itt töltöm a klinikán, de én most nagyon nem is reklámoznám, hogy ő itt van. Nem tudjuk ki akarta megölni , még az is lehet hogy helybéli. Szerinted mi történne ha kiderülne, hogy életben maradt és itt ápoljuk a klinikán?

- Újra próbálkozna. – az ilyen emberek nem adják fel.

- Még itt se van teljesen biztonságban, a legjobb lenne elvinni valahova máshova.

- Elvinni?

- Igen ez egy kisváros, gyorsan terjednek a hírek. Ugyan a klinika dolgozóit köti a titoktartás, de ezt nem vehetjük készpénznek. Keresnünk kell neki egy megbízható helyet ahol nem találnak rá. - szerintem mindketten ugyan arra gondolunk.

- Akkor nincs más választás hozzám kell költöznie.

- Ez lesz neki a legjobb megoldás, én naponként átmegyek és leellenőrizem az állapotát, te pedig figyelhetné rá, hogy semmi baja ne legyen.

Fernando szemszöge

Bettyvel együtt már hatszázszor felhívtuk Bellát, de semmi se történt, egy nap elteltével is ugyanott vagyunk ahonnan elindultunk. Végül abban egyeztünk meg, hogy Betty feljelentést tesz a Magyarországi konzulátuson, mert hiába finn származású Bella, akkor is oda van bejelentve és a nemzetiségét, tekintve kettős állampolgár, én pedig a finn konzulátuson próbálok elérni eredményeket.

- Ember értse már meg hogy eltűnt? – miért kell minden hivatalnoknak ennyire hülyének lennie.

- Nézze nem tehetek semmit az ügyben, ugyanis ilyen nevezetű lakost nincs regisztrálva a számítógépes rendszerünkben.

- Jó hogy, mivel nevet változtatott.
- Akkor előbb az igazi nevét kell kiderítenie, csak akkor kezdhetjük el az eljárást, ha pontosan tudjuk kit kell keresni.

- Jó, tudja mit, nem is kell segítsége, majd megoldom én magam. – olyan erősen csaptam le a vezetékes telefont, hogy a műanyag burkolat megrepedt.

- Fiam nyugodj meg. – apu végig hallgatta üvöltözésemet azzal az idiótával.

- Hogy nyugodjak meg? Bella szőrén-szárán eltűnt és senki se tud róla semmit. Nem tudok, megnyugodni és nem is akarok!

- Így nem jutsz előrébb. Szépen lépésről lépésre kell haladnunk. Az a férfi azt mondta a konzulátuson, hogy Bella igazi nevét kell megszerezned, hát akkor azt fogjuk tenni. Elmegyünk Magyarországra és kikérjük az adatait.

35.fejezet

35. fejezet

Bella szemszöge

– Mire vársz? Csak nem hátba akarsz támadni? – már lendítettem a husángot de nem voltam elég gyors. Ailen tizedmásodperc alatt fordult meg és célzott. A golyó egyenesen felém tartott, én mégse tudtam megmoccanni teljesen leblokkoltam. A félelem és az egész napos rohangászás teljesen kiszívta minden energiámat.

A fájdalom ostorcsapás szerűen érte a fejemet. Éreztem ahogy a vér ott csörgedezik az arcomon, eltakarva előlem Ailent. A lövésnek köszönhetően még hátra is estem, és hogy teljes legyen a repertoár kificamítottam a lábam, remek most már elszökni se tudok.

- Hupsz! Hát nem elsült. – nem láttam semmit csak homályos foltokat, a hangokat azonban tisztán kivettem. – Na mi van már, meg is haltál? – próbáltam nem mozdulni hátha elhiszi, hogy tényleg meghaltam. – Tudod én veled sose mehetek elég biztosra, régebben is mindig megúsztad. – majd újra lőtt ezúttal a kificamított lábamba. Olyan hangosan üvöltöttem fel, hogy az összes madár felrebbent az ágakról. – Na látod, hát nem megmondtam. – nevet fel ördögien. – Tudod mit, itt hagylak. Elmenni már úgyse nagyon tudsz. – nevet fel újra saját viccén – A többit meg elvégzi az idő és az állatok.

- Dögölj meg. – minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt a két szót kimondjam, de megérte.

- Ó hát még mindig harciaskodunk? Nem volt elég ennyi? Ha nem, adhatok még. – akkorát rugót a sérült oldalamba, hogy még én is halottam a bordák törését. – ezután nem szólaltam meg, nem is tudtam volna – Nem sokára elvérzel, és tudod mi lesz benne a legszebb? Hogy senki nem lesz itt, aki segítene. Egyedül és magányosan fogsz meghalni. Itt a sötét és komor erdőben. - levelek zörgését hallottam, ami arra utalt, hogy a léptek távolodtak tőlem. Elment, végre itt hagyott.

Egyedül, maga tehetetlenül véresen feküdtem a fenyők tövében kiszolgáltatva mindennek. A fájdalmaim ellenére azonban megpróbáltam ébren maradni, nem akartam így meghalni.

Negyed óra vagy talán egy kicsivel több telhetett el, de én még mindig életben vagyok. Úgy látszik Ailenek igaza volt, lassan és kínok közt fogok meghalni.

Tam, tam, tam olyan kihalt volt itt minden, hogy a saját szívdobbanásomat is hallottam, de emellé még betársult egy másik hang is, valami csaholás féle. Mintha apró lábak ügetnének felém. Az avar hangosan verte vissza minden léptét a megmentőmnek.
Megérkezett, itt van. Körülöttem köröz, érzem a suhogását.

- Jordi kislány merre vagy? – köszön Istenem, végre valaki. – Ne bújócskáz. Haza kell menünk. – a kutyus hangosan felnyüszített, de nem mozdult mellőlem. – Na jó, ha te nem jössz, akkor megyek én. – a kutya megállás nélkül ugatott, nagyon okos állat lehetet. A gazdája pedig döngő léptekkel közeledett felém, hallottam a lépteit.

- Mit találtál? – biztos nem vett még észre. – Oh, te jó Isten! - a szívem a torkomban dobogott annyira jó volt hallani ezt az idegen férfit. – Hölgyem, hölgyem életben van? Hall engem? – odaguggolt mellém, és a nyakamra tette a kezét, hogy megvizsgáljon életben vagyok-e.

- Segítsen. – csak ennyire tellett tőlem, mielőtt még teljesen elvesztettem az eszméletemet

.

Fernando szemszöge (a hotel halljában ahol megszáltak)

Egész nap olyan furán éreztem magamat, mintha valaki fojtogatna, és ha nem lenne elég, erre rátett még egy lapáttal Bella is. Direkt célzatosan megkértem, hogy hívjon fel, ha megérkezik. Erre meg tette? Á nem, az már tényleg luxus lenne. Komolyan mondom, néha úgy érzem, direkt csinálja, mintha nem lenne elég hogy távkapcsolatban élünk, ő még külön nehezíti is a helyzetet.

- Hé haver mi van veled? Szabadnapunk van és te idegesebb vagy mint verseny napon. – ha azt Ben tudná.

- Várok egy hívást? – a mobilt úgy néztem, mintha ettől várnám a csodát.

- Ettől nem fog csöngeni. – ahogy Ben megszólalt vele párhuzamosan megszólalt a csengőhangom is.

- Mondtál valamit? – néztem rá fölényesen. – Halló. – azt hittem, hogy Bella hív, de megint tévednem kellett. – Betty? – vajon miért ő hívott fel.

- Igen én vagyok.

- Betty valami gond van? – mi van ha történt valami Bellával?

- Nem tudom. – olyan fura a hangja. – Ma kellett volna megérkezni. Én mentem ki elé a reptérre, de ő nem volt a terminálban, nem jött haza.

- Hogy mi? Nem ment haza? – olyan hangosan beszéltem, hogy még a szerelőim is meghallották és kérdő szemekkel néznek, rám hogy ugyan minek kiabálok én egy telefonba.

- Megkérdeztem mindenkit a reptéren, de azt mondták, hogy föl se szállt a gépre.

- Mi van ha csak lekéste? –ez lenne a logikus gondolkodás következő lépése.

- Akkor foglalt volna jegyet a következő járatra, de ő azt se tette meg. Tudom megkérdeztem.(tudom ilyen nincs a valóságban, de most lesz:)

- Téged hívott ma? Csak mert engem nem. – egyre idegesítőbb a helyzet.

- Nem, engem se hívott, pedig úgy volt megbeszélve, hogy felhív még a felszállás előtt. – túl sok a véletlen. Bella az elmúlt napokban betartotta a szavát és folyamatosan hívott, most meg amikor diktatórikusan megkérem, akkor meg nem, ráadásul még Betty se hívta fel, akivel külön megbeszélték az egészet.

- Nekem itt valami gyanús. Nem jön haza a megbeszélt időben és egyikünket se hívja.

- Szerinted tettek vele valamit, mármint a családja bántotta? – éreztem Betty hangján, hogy nagyon megijedt ettől a feltételezéstől, de a rendelkezésre álló információk alapján mi másra lehetne gondolni.

- Szerintem igen.

34. fejezet

34. fejezet

Bella szemszöge

Elérkeztünk itt tartózkodásom utolsó napjához is. Aminek egyesek nagyon örülnek, nem akarok itt neveket mondani, mert akkor az egész családot fel kellene sorolnom, kivéve persze apát, anyát, és Tituszt, akikkel eléggé jól kijöttem.

- Kislányom összeszedtél mindent? – na igen sikerült jól szét pakolnom.

- Igen meg van mindenem. Indulhatunk. – már léptünk volna ki az ajtón, amikor apunak megszólalt a telefonja. – Mi az, nem veszed fel? – nézek rá kérdőn, apu kelletlenül, de felveszi mobilját.

- Mi? Nem, nem én most nem érek rá! – ordibál valakivel. – Mi az hogy csak én tudom megoldani? Hívjatok szerelőket. – közben én kézzel lábbal mutogattam apunak az órámat – Na jó bemegyek. – ezzel hangosan le is csapta telefonját.

- Nem viszel ki. – tök nyugodtam állapítottam meg, ezt a tényt.

- Igen. – csóválja a fejét bűntudatosan.

- Nincs semmi baj, majd hívok egy taxit. – mondjuk mire kiérkezik a Taxi, rég elmegy a repülőgém.

- Ne butáskodj, valaki elvisz, mondjuk, Ailen. – itt kezdtem kétségbeesni, eszem ágyában sincs vele egy autóba ülni – Ailen, kislányom gyere le. – naná hogy azonnal előttünk termet, komolyan mintha számított volna apu hívására.

- Miben segíthetek? – az a bűbájos mosoly az arcán enyhén szólva is, de megijesztet.

- El kellene vinned Bellát a reptérre. – mond, hogy nem ér rá. Én inkább megyek egy másik járattal, de vele nem akarok egy légtérbe kerülni.

- Oké. Gyere Bella menjünk. – minden egyes sejtem élesen tiltakozott az ellen, hogy ő és én egy kocsiba üljünk.

- Kislányom, nagyon vigyázz magadra. – ölelt magához apu.

- Te is vigyázz magadra, na meg a családra. – utaltam ezzel anyura és rá. Nem lenne jó megint arra haza jönni, hogy haragban vannak.

- Nem lesz baj. – puszil meg.

- Indulhatnánk? – még el se indultunk, de már sikerült az idegeimre mennie Ailennek.

- Menjünk. – csomagjaimat magam után húzva indultam Ailen autójához.

- Kösd be magad és akkor indulhatunk. – erre a parancsolgató hangra elszámoltam magamban tízig, hogy lenyugodjak.

- Mehetünk? – kérdeztem meg epésen, ha nem, akkor szívesen átveszem én a kormányt, nem kell neki vezetnie.

- Igen. – mosolyog, és úgy bele tapos a gázba, hogy szabályosan belelapulok az ülésbe.

- Meg vagy te zakkanva, most azonnal lásíts le. – tegnap esett az eső, és csúsznak az utak, eszem ágában sincs miatta meghalni.

- Mi az, nem élvezed a száguldozást? Régebben pedig nagyon oda voltál érte. – olyan eszelős a hangja, mintha nem is ő lenne, hanem egy másik ember.

- Miért csinálod ezt? – próbáltam el terelni a figyelmét, hogy végre átvehessem a kocsi irányítását. Már éppen a kormányt fogtam volna meg, amikor valami hideg ért az államhoz.

- Én a te helyedben nem tenném. – nem kellett lenéznem ahhoz, hogy tudjam mi ért hozzám. – És a kérdésedre a válasz, azért, hogy rendbe hozzam azt a hibát, amit hat éve követtem el. - milyen hibát? Egyáltalán miről beszél? Megörült?!

- Mi … Miről beszélsz? – nehezen ment a beszéd a fejemhez szorított pisztollyal.

- Hat éve hagytalak futni hagyni, azt hittem lesz annyi eszed, hogy soha nem jössz vissza. Erre te mit teszel? Újra visszajöttél, és felkavartad az egész életem. – Titusznak mindenben igaza volt, Ailen teljesen megbolondult. – De tudod hogy van ez, a hibáiból tanul az ember. – kezd halálfélelmem lenni. Ailen egyre rögeszmésebben tartotta az államhoz a fegyvert egy percre se vesztette el rólam a figyelmét.

- Miért nem beszéljük meg a dolgokat? Én … én senkinek se mondanám el, ígérem.

- Oh, én nem beszélgettek. – gyilkos fény villant a szemében. – Most megállunk, de ha csak megmoccansz, azonnal lelőlek. – nem érdekelt a fenyegetése nem hagyom, hogy csak úgy lelőjön, mint egy kutyát. Amint elemelte rólam a fegyvert, kikapcsoltam a biztonsági övet, és könyökömmel fejbe vágtam. Nem lehetem valami hatékony, mert milliméterekkel mellettem süvített el egy golyó. A fegyver ezután élesen koppant a hátsó ülésen, tudtam hogy helyzeti előnybe kerültem, de mégsem nyúltam a fegyverért, gyors mérlegelés után inkább a kinti terepet választottam.

Iszonyatosan hideg volt kint, a fogaimat vacogtatva futottam, jobban mondva csak bukdácsoltam, mert a magas sarkú erősen akadályozott a járásban. Kénytelen leszek levenni ha nem akarok meghalni, inkább fagyjanak le a lábujjaim, minthogy valaki fejbe lőjön.

- Bella tudom, hogy itt vagy. Ne menekülj. – jó hogy azt nem kéri hogy álljak oda elé.

Ahogy csak tudtam futottam a szúrós tobozos talajban, de a hangokat nem tudtam kizárni. Ailen hangja folyamatosan ott visszhangzott a fülembe.

- Ugyan Bella semmi értelme menekülni. Itt nincs senki aki segíteni tudna neked. – ez igaz, de nem adom fel. Ha én fáradok, akkor neki is fáradnia kell.

Az erdő összes fenyőjének az ága már az arcomba csapódott, és kétszer sikerült eltanyálnom a csúszós talajban (az egész oldalamat felsértve), de nem adtam fel, ahogy csak tudtam tovább vánszorogtam.

- Hallom ahogy veszed a levegőt. Csak nem kifáradtál? Emlékszek kis korunkban is én bírtam tovább a túrázást. Te már az első emelkedőnél kidőltél. – remélem nem akar most nosztalgiázni, mert az végképp betenne a hangulatomnak. Nem elég hogy másfélórája itt rohangálok jéggé fagyott végtagokkal, de még az ő hülyeségeit is végig kell hallgatnom. - Tudtad Bella hogy úgy ismerem ezt az erdőt mint a tenyeremet? – ha válaszra vár, akkor mindjárt adok én neki. Egy nagyobb husángot a kezembe véve indultam meg a hangja felé. Itt és most véget ért a türelmem. – Á hallom közeledsz. – a talpam alatt áruló módra sziszegnek össze tűlevelek – Mire vársz? Csak nem hátba akarsz támadni? – már lendítettem a husángot de nem voltam elég gyors. Ailen tizedmásodperc alatt fordult meg és célzott.

33.fejezet

33. fejezet

Bella szemszöge

Apu tiszta ideg, egyfolytában a kezeit tördeli, és magában mormol valamit. Szerintem most előre lebeszéli magával mit is fog mondani anyunak, ami azért kicsit vicces, hiszen több mint huszonöt éve élnek házasságban.

- Apu lazíts – zavartan pislant felém, majd folytatja az értelmetlen motyogását – szerintem anyunak az is elég lesz, ha magadat adod.

- Csak kicsit ideges vagyok, és ha arra gondolok hogyan váltunk el akkor … - a kormányról az egyik kezemet apu szájára teszem, hogy befogjam a csipogóját.

- Apu ne légy ilyen negatív. Gondolj arra milyen voltál régebben. – apu volt az egyik legnagyobb csajozógép a Forma-1-ben, természetesen mielőtt még elvette volna anyut, most azonban ha valaki rá nézz, ezt nehezen hiszi el róla. – Te voltál a legjobb pasi, csupa önbizalom, aki után csak úgy bomlottak a csajok. – muszáj gatyába ráznom – Hova lett a régi sármód? – hecceléssel mindent ellehet érni a Räikkönneneknél ezt tapasztalatból tudom.

- Höh – hördül fel apu, hogy még a mormolását is abba hagyja – Kislányom ha így folytatod elfenekelek.

- Ezt inkább meghagynám anyunak. – ugrattam aput.

- Hogy te milyen perverz lettél az évek alatt. – apu nehezen de kezdett feloldódni.

- Volt kitől tanulnom. – kacsintok rá elismerően, mert még pontosan jól emlékszek apu felvilágosító órájáról, amit nekem és Ailennek tartott. Hát kemény menet volt neki, de túlélte. ( a magyarázás volt neki nehéz mielőtt még valaki félreértené:)

- Na az biztos, szerintem ebben a tekintetben rám ütöttél. – húzza ki magát délcégen, mint akinek semmi problémája se lett volna két perccel ezelőtt az önbizalmával. – Nem mintha anyád frigid lett volna az ágyban, de a vezető szerepet azt mindig én töltöttem be. – kénytelen voltam újra befogni apu száját, mert kezdett a hangulata erősen átesni a ló túloldalára.

- Apu nem akarom végig hallgatni a születésem előzményeit.

- Nem tudom ki kezdett kekeckedni.

- Jó egy-egy csak hagyd abba. Egyébként meg, ha jól látom megérkeztünk. – néztem apura biztatóan, miután leparkoltam a ház elé. – Én nem megyek be, ezt nektek kell megbeszélnetek, kettesben. Ja és ha tízpercen belül nem jössz vissza, akkor úgy veszem, hogy minden rendben ment és szépen haza megyek. – mosolygok rá félreérhetetlenül, hogy tudja egyáltalán nem féltem őket. – apu már félúton volt az ajtó és a kocsi között amikor észrevettem , hogy valamit itt felejtett – Apu! – próbáltam nem túl hangosan utána szólni – Ezt itt hagytad. – a fehér orchidea csokrot gyorsan apu kezébe nyomtam, és újra menetirányba állítottam. – Csak hajrá, és tudod, no para. – remélem sikerrel jár, mert több esélye az biztos nem lesz.

Apu lassan már öt perce bent van és eddig még egy hangos szót nem hallottam kiszűrődni, amit elég jó jelnek vettem ahhoz, hogy kicsit lazítsak. Telefonomat előkapva gyorsan végig néztem kikeresett az elmúlt három napban, és meg kellett döbbennem. Fer vagy csak száz levelet hagyott nekem, amik az elején még viccesek is voltak a végére meg ijesztőek. Szegény biztos nagyon megijedt, legalábbis a „hol a fenében vagy, azonnal hívj felből” nekem ez jött le. Úgyhogy nem vacakoltam sokat és azonnal felhívtam.

- Hallo – morogja bele, álmosan.
- Szia Fer Bella vagyok.

- Bella?! – erre hogy kijózanodott – ÁUUUU- mintha valami puffant volna odaát.

- Fer jól vagy? – kérdezem azonnal.

- Persze csak leestem az ágyról. De neked se most kellene hívogatnod – dorgál meg mérgesen – mintha abban maradtunk volna, hogy minden nap hívjuk a másikat. Erre te mit csinálsz? Se szó se beszéd lelépsz valahova, és még csak üzenetet se hagysz. – szegény teljesen kifogyott a szuszból mire befejezi. – A korházból kellett megtudnom, hogy visszamentél a családhoz. Ahhoz a családhoz, akik szabályosan elkergettek otthonról! – elkergettek? Ezt vajon honnan vette? Na mindegy.

- Muszáj volt haza jönnöm. A szüleim el akartak válni, és a többiek nem tettek semmit, hogy ezt megakadályozzák.

- Jó, de miért pont neked kellett őket kibékíteni, már rég nem is élsz velük. – ez mondjuk igaz, de ettől még segíthetek a családomnak, ha úgy tartja kedvem.
- Ezt most nehéz lenne elmagyarázni, majd ha hazamentem mindent elmondok neked, ígérem. A lényeg csak annyi, hogy nekem is közöm volt az egész válás mizériához, és a családomat is meg akartam látogatni.

- Aha, de miért nem lehetet ezt akkor megtenni, amikor én is ott vagyok? – nem egészen értem mire gondol.

- Mármint, hogy te is jönni akartál?

- Még szép! – kicsit meglepett a válasza. Nem vagyunk olyan régóta együtt, és olyan fura lett volna hat év után haza állítani Ferrel, mint a barátommal. – Vagy te mit gondoltál? Ha nem lennének a versenyek biztos, hogy utánad mentem volna Finnországba. - ő és Finnország nem tudom nekem valahogy nem illenek össze.

- Ó és cím nélkül, hogy találtál volna ide?

- Azt is megoldottam volna. – durcáskodik.

- Na persze. – hűtöttem le az idegeit – Fer nem szorulok védelmezőkre. Egyszerűen csak a családomhoz jöttem haza. Nem kell engem félteni, amint letelik, az egy hét már megyek is haza.

- Remélem is.

- Biztos lehetsz benne. Most pedig alukálj tovább, mert tudom, hogy majd leragadnak a szemeid.

– biztos nagyon fáradt a futamok miatt.

- Oké, de ugye holnapis hívni fogsz, meg azután is?

- Igen hívni foglak. – nyugtatgattam meg, nem is értem mitől fél.

- Szeretlek.

- Én is. - majd ezzel mindketten letettük a telefont.

32.fejezet

32. fejezet

Fernando szemszöge

Japán vagyunk a Suzuka Circuitra jöttünk, ami az egyik kedvenc pályám. Régebben mindig ez volt az utolsó állomása a Forma-1–nek, ám a sok balesett miatt változtattak a sorrenden, így most a futamsorozat közepére került. Ami viszont a legkevésbé tetszik azaz, hogy a pálya rekordot még mindig Kimi Räikkönnen tartja a maga 2005-os idejével. Hihetetlen mi? Igazából nem is érdekelne ha nem róla lenne szó, Bella nagy kedvencéről húzom fintorra a számat. Nem is értem mit eszik annyira azon a pasin.

- Fer nagyon örülnénk, ha a pályára koncentrálná. – hallom meg fülemben csapatfőnököm hangját.

- Jó bocs. Itt vagyok. – muszáj ide koncentrálnom, most ki kell zárnom az összes zavaró tényezőt, köztük azt is, hogy semmi hírt nem kaptam eddig Belláról.

- Végre. Ezt a kört most nagyon meg kell nyomnod, és akkor még első is lehetsz. – kösz a jó tanácsot, ez a legfifikásabb pálya amit valaha építettek. A kanyarok szinte egymást váltják az egész pályán.

- Ez az Fer, eddig nagyon jó vezetőhelyen vagy. De Spoon (kanál) kanyarral vigyáz, tavaly is ott estél ki. – eljutottam a balos hajtűkanyarhoz, ami közvetlen a Spoon kanyar előtt van, ám ezúttal nem hibáztam minden rendben ment, felsóhajtani azonban még mindig nem tudtam. Hátra volt még a pálya legbecsapósabb része 130R nevezetű kanyar (130 m sugarú) ami után következett egy újabb bonyolult kanyarkombináció, ami valójában egy nagyon szűk sikán szakasz.

- Fer, te vagy az első. – a célvonalon való áthaladás után majdnem megsüketültem úgy ordított bele a fülembe a versenymérnököm.

- Mennyi lett az idő? – add hogy jobb legyen Kiminél.
- 1 perc 31, 550. – a fenébe. Csapok egy nagyot a kormányra, rohadt tizedmásodpercek, csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy jobb legyek tőle.

- Nyugi Fer. – nyugtatgattak – Lesz ez még ennél jobb is. – arra mérget vehetsz. Tele tankkal és új gumikkal most csak ennyire telet, de amint elkezdenek kopni a lágygumik, úgy ráverek a drága Kimi idejére, hogy Bella azt se fogja tudni ki volt az a Kimi Räikkönnen. – Most már bejöhetsz a boxba. - mi voltunk az utolsók, így a sorrend már biztos nem fog változni. Holnap én indulhatok az első helyről, és ha minden az előrejelzések és a számításainknak megfelelően fog működni, akkor a finisbe is ennek megfelelően fogok megérkezni.

Bella szemszöge

Legszívesebben felrobbannék a haragtól. A Tituszal való beszélgetésem után mégis türtőztetnem kellett magam, fő az álcázás. Na igen, mintha az olyan könnyű lenne. Ailen folyamatosan a nyakamon lóg, mint a régi „szép időkben” és fogalmam sincs mit akar vagy egyáltalán mire készül. Merthogy valamire készül az biztos, máskülönben nem nézne olyan árgus szemekkel. Lassan kezdem úgy érezni magam, mint egy becserkészésre váró vad, aki a vadász elől menekül.

- Mi az kicsim? – apu ölelése mindig felmelegít, és boldogsággal tölt el.

- Nincs semmi. – nem akarom a saját gondjaimmal traktálni – De jó hogy itt vagy, már nagyon szerettem volna veled beszélgetni.

- Hát akkor hajrá.

- Igazából anyáról és rólad szeretnék beszélni. – erre kicsit megrándul az arca, de nem menekül el a kérdéseim elől. – Miért nincs itt anyu? Elköltözött?

- Nos édesanyáddal megromlott a kapcsolatunk, és igen elköltözött. – legalább ő őszinte ezt értékelem.

- Miattam… miattam ment el? – apu hirtelen elkapja rólam a tekintetét, ami egyértelmű választ ad a kérdésre. – Tehát igen.

- Nem… vagyis nem csak ez miatt. Jó elismerem ez volt a kiindulópont, de nem ez miatt ment el.

- Akkor?

- A rengeteg veszekedés miatt, szinte semmiben sem értettünk egyet. – aput még soha nem láttam ennyire elkeseredve. Szerintem ő még nem mondott le anyuról, csak túlságosan tutyimutyi a tettek mezejére lépni.

- És mi lenne ha megkeresnéd, és megbeszélnétek a dolgokat? Szerintem ő is csak arra vár, mint te. Túl makacsok vagytok mindketten. Mi lenne, ha most az egyszer te nyitnál felé, biztos nagyra értékelné. – apu kétkedve néz rám, de ő is érzi, hogy huszonöt évet nem lehet csak egy fejrázással vagy egy papír fecnivel megoldani. – Értem nem érdemes összevesznetek, elválni meg még annyira sem. Most meg szed össze magad, mert elmegyünk anyuhoz. – ha kell anyuig fogom rugdosni aput, de nem engedem, hogy ők ketten elváljanak, ha valamiben, hát ebben biztos vagyok.

31.fejezet

31.fejezet

Bella szemszöge

A család valamelyest felengedett a közelembe, de még mindig nem voltak az igaziak. Egy két ember felengedett a passzivitásából, mások mereven elzárkóztak, és inkább csöndben megtartották maguknak a véleményüket. Én a magam részéről nem kommentáltam őket. Ha nekik így jó, akkor nem szólok bele.

- Bella beszélhetnék veled. – jön oda hozzám titokzatosan Titus – Négyszemközt – teszi hozzá, mert, a szemünk sarkából már láttuk Ailent közeledni.

- Oké felőlem. – vontam vállat, végülis három napja itt vagyok, és ez az első eset, hogy valaki önszántából jöjjön oda hozzám beszélgetni. – A szobámban jó lesz.

- Persze menjünk. – tolt maga elé.

- Mi ennyire titkos, hogy mások nem hallhatják? – fordultam felé miután becsuktam az ajtót.

- Ailen.- vágja rá egyből, mintha nekem ebből mindent meg kellene értenem.

- Tessék? Nem értelek. – kezdem magam úgy érezni, mint Tom Cruise a Mission Impossible-ben.

- A húgod mesterkedéséről beszélek, arról hogy megváltozott. Ő már nem ugyanaz a lány akit te itt hagytál, ezért is mondom, hogy nagyon vigyázz vele. – ez kezd egyre érdekesebb lenni, ráncolom gondterhelten homlokomat. Először Rami, most meg Titus mondja azt hogy Ailen veszélyes.

- Kösz a figyelmeztetést, de nem szorulok rá. Meg egyébként is, minek mondod nekem ezeket? Én csak erre az egy hétre jöttem haza, utána már megyek is el. – kicsit túlzásnak tartom Ailenről mondottakat.

- Figyelj látom nem érted. Ezért elmagyarázom, hogy te is megértsd. Amikor te elmentél Ailen szép lassan fokozatosan vette át a helyedet. Elhitette mindenkivel, hogy a balesett csakis a te hibád volt, aztán meg játszotta itt a szegény szenvedőt. – A helyemet? Milyen helyemet? Nem voltam más, mint egy szerencsétlen tini, aki akaratán kívül került egyik szerencsétlen helyzetből a másikba.

- Akkor te miért hiszel nekem? – teszem fel a logikus kérdést visszatérve a témára.

- Azért mert neked nem állt volna érdekedben az a baleset. – most nem kicsit sikerült megdöbbentenie - No meg Ailen hírtelen pártfordulása kicsit megijesztett. – ő ijedt meg?! Akkor én mit mondjak?

- Mert neki talán igen? – ugyan már melyik épeszű ember töri össze magát csak ezért - Biztos az volt az elsődleges terve, hogy jól összetörje magát, majd aztán rám kenje.

- A balesett is csak rajta múlott, nem rajtad, az ő hibája volt az egész. Ő okozta az egész balesetet. – hogy micsoda? Ennél jobban azt hiszem nem tudott volna meglepni. – Úgy ám. Látom nem tudtad.

- Nem, ezt tényleg nem tudtam. – na jó aszem mégis kezdem komolyan venni a dolgokat.

- Az utolsó kanyarban próbált meg szabálytalanul előzni. Egy olyan kanyarban ahol tudta jól, hogy semmi esélye. - Miért érzem azt, hogy itt jóval több van, mint amit a felszín látatni enged.

- De ő valamiért mégis megtette.

- Meg, mert meg volt rá az indoka. – milyen indok lehet erre elegendő. Tönkre tette az életemet, hat évig száműzetésében éltem egyedül, távol az otthonomtól.

- Mégis milyen indok? – most már kezdtem dühös lenni.

- Te tényleg nem érted? – mintha egy hülyéhez beszélne, komolyan úgy érzem magam – Egyszerűen csak azt akarta, hogy kikerülj a képből. Irigy volt rád. Irigyelte tőled a szüleid figyelmét, azt, hogy a kirívó viselkedéseddel mindig magadra vontad a figyelmüket, így ő már szinte senkit nem érdekelt. – tényleg ezt érezte volna? Képes lett volna csak ezért tönkre tenni az életét. Mindkettőnk életét. – Csak szálka voltál a szemében akit minél hamarabb elkellett távolítani. – de ilyen áron? Ezt nem hiszem.

- Honnan tudta, hogy elmegyek?

- Kiszámítható vagy. – ez most fájt – Kitervelt mindent előre, pontosan jól tudta mit tegyen ahhoz, hogy te végleg elmenj. – ez szép az orromnál fogva vezettek, és ráadásul a saját testvérem. Én hülye, még nekem volt lelkiismeret furdalásom. Ő itt vígan élte az életét míg nekem minden egyes napért megkellett küzdenem. És ha visszagondolok a megérkezésemre, hu kiráz a hideg, ezt a képmutatást. Hogy tudott ennyi ideig hazudni? Nem érzett bűntudatott azért amit velem tett(?), azért amit a családdal tett? Tönkre tette mindannyiunk életét.

- Most … most fogalmad sincs mit érzek. – átvertek, megaláztak, tönkretettek.

- Bella, nem tudom hogy mit érzel, valószínűleg soha nem is fogom megérteni, de most a te érdekedben mondom azt, hogy jobb lesz ha minél hamarabb elmész innen. – ezek után még nekem kéne elmennem? Na nem! Én nem fogok többet meghunyászkodni. Most Ailenen a sor, utálja csak őt is úgy a család mint engem, kelljen neki is teljesen új éltet kezdeni egy idegen országban, anyagi jó lét nélkül.

- Én biztos hogy nem megyek el innen, amíg ki nem derül minden, ezt jól jegyezd meg. Ez az én otthonom is! Több jogom van itt lenni, mint Ailennek.

- Ez már nem játék Bella. Értsd meg. Haza kell menned, akár akarod, akár nem! Fogalmad sincs kivel állsz szemben. Ő már nem Ailen, nem az a kedves lány akivel együtt felnőttél. Ezek után úgy tekints rá, mint arra a lányra, aki képes lett volna megölni magát csak azért, hogy neked rossz legyen.