35.fejezet

35. fejezet

Bella szemszöge

– Mire vársz? Csak nem hátba akarsz támadni? – már lendítettem a husángot de nem voltam elég gyors. Ailen tizedmásodperc alatt fordult meg és célzott. A golyó egyenesen felém tartott, én mégse tudtam megmoccanni teljesen leblokkoltam. A félelem és az egész napos rohangászás teljesen kiszívta minden energiámat.

A fájdalom ostorcsapás szerűen érte a fejemet. Éreztem ahogy a vér ott csörgedezik az arcomon, eltakarva előlem Ailent. A lövésnek köszönhetően még hátra is estem, és hogy teljes legyen a repertoár kificamítottam a lábam, remek most már elszökni se tudok.

- Hupsz! Hát nem elsült. – nem láttam semmit csak homályos foltokat, a hangokat azonban tisztán kivettem. – Na mi van már, meg is haltál? – próbáltam nem mozdulni hátha elhiszi, hogy tényleg meghaltam. – Tudod én veled sose mehetek elég biztosra, régebben is mindig megúsztad. – majd újra lőtt ezúttal a kificamított lábamba. Olyan hangosan üvöltöttem fel, hogy az összes madár felrebbent az ágakról. – Na látod, hát nem megmondtam. – nevet fel ördögien. – Tudod mit, itt hagylak. Elmenni már úgyse nagyon tudsz. – nevet fel újra saját viccén – A többit meg elvégzi az idő és az állatok.

- Dögölj meg. – minden erőmet össze kellett szednem, hogy ezt a két szót kimondjam, de megérte.

- Ó hát még mindig harciaskodunk? Nem volt elég ennyi? Ha nem, adhatok még. – akkorát rugót a sérült oldalamba, hogy még én is halottam a bordák törését. – ezután nem szólaltam meg, nem is tudtam volna – Nem sokára elvérzel, és tudod mi lesz benne a legszebb? Hogy senki nem lesz itt, aki segítene. Egyedül és magányosan fogsz meghalni. Itt a sötét és komor erdőben. - levelek zörgését hallottam, ami arra utalt, hogy a léptek távolodtak tőlem. Elment, végre itt hagyott.

Egyedül, maga tehetetlenül véresen feküdtem a fenyők tövében kiszolgáltatva mindennek. A fájdalmaim ellenére azonban megpróbáltam ébren maradni, nem akartam így meghalni.

Negyed óra vagy talán egy kicsivel több telhetett el, de én még mindig életben vagyok. Úgy látszik Ailenek igaza volt, lassan és kínok közt fogok meghalni.

Tam, tam, tam olyan kihalt volt itt minden, hogy a saját szívdobbanásomat is hallottam, de emellé még betársult egy másik hang is, valami csaholás féle. Mintha apró lábak ügetnének felém. Az avar hangosan verte vissza minden léptét a megmentőmnek.
Megérkezett, itt van. Körülöttem köröz, érzem a suhogását.

- Jordi kislány merre vagy? – köszön Istenem, végre valaki. – Ne bújócskáz. Haza kell menünk. – a kutyus hangosan felnyüszített, de nem mozdult mellőlem. – Na jó, ha te nem jössz, akkor megyek én. – a kutya megállás nélkül ugatott, nagyon okos állat lehetet. A gazdája pedig döngő léptekkel közeledett felém, hallottam a lépteit.

- Mit találtál? – biztos nem vett még észre. – Oh, te jó Isten! - a szívem a torkomban dobogott annyira jó volt hallani ezt az idegen férfit. – Hölgyem, hölgyem életben van? Hall engem? – odaguggolt mellém, és a nyakamra tette a kezét, hogy megvizsgáljon életben vagyok-e.

- Segítsen. – csak ennyire tellett tőlem, mielőtt még teljesen elvesztettem az eszméletemet

.

Fernando szemszöge (a hotel halljában ahol megszáltak)

Egész nap olyan furán éreztem magamat, mintha valaki fojtogatna, és ha nem lenne elég, erre rátett még egy lapáttal Bella is. Direkt célzatosan megkértem, hogy hívjon fel, ha megérkezik. Erre meg tette? Á nem, az már tényleg luxus lenne. Komolyan mondom, néha úgy érzem, direkt csinálja, mintha nem lenne elég hogy távkapcsolatban élünk, ő még külön nehezíti is a helyzetet.

- Hé haver mi van veled? Szabadnapunk van és te idegesebb vagy mint verseny napon. – ha azt Ben tudná.

- Várok egy hívást? – a mobilt úgy néztem, mintha ettől várnám a csodát.

- Ettől nem fog csöngeni. – ahogy Ben megszólalt vele párhuzamosan megszólalt a csengőhangom is.

- Mondtál valamit? – néztem rá fölényesen. – Halló. – azt hittem, hogy Bella hív, de megint tévednem kellett. – Betty? – vajon miért ő hívott fel.

- Igen én vagyok.

- Betty valami gond van? – mi van ha történt valami Bellával?

- Nem tudom. – olyan fura a hangja. – Ma kellett volna megérkezni. Én mentem ki elé a reptérre, de ő nem volt a terminálban, nem jött haza.

- Hogy mi? Nem ment haza? – olyan hangosan beszéltem, hogy még a szerelőim is meghallották és kérdő szemekkel néznek, rám hogy ugyan minek kiabálok én egy telefonba.

- Megkérdeztem mindenkit a reptéren, de azt mondták, hogy föl se szállt a gépre.

- Mi van ha csak lekéste? –ez lenne a logikus gondolkodás következő lépése.

- Akkor foglalt volna jegyet a következő járatra, de ő azt se tette meg. Tudom megkérdeztem.(tudom ilyen nincs a valóságban, de most lesz:)

- Téged hívott ma? Csak mert engem nem. – egyre idegesítőbb a helyzet.

- Nem, engem se hívott, pedig úgy volt megbeszélve, hogy felhív még a felszállás előtt. – túl sok a véletlen. Bella az elmúlt napokban betartotta a szavát és folyamatosan hívott, most meg amikor diktatórikusan megkérem, akkor meg nem, ráadásul még Betty se hívta fel, akivel külön megbeszélték az egészet.

- Nekem itt valami gyanús. Nem jön haza a megbeszélt időben és egyikünket se hívja.

- Szerinted tettek vele valamit, mármint a családja bántotta? – éreztem Betty hangján, hogy nagyon megijedt ettől a feltételezéstől, de a rendelkezésre álló információk alapján mi másra lehetne gondolni.

- Szerintem igen.