33.fejezet

33. fejezet

Bella szemszöge

Apu tiszta ideg, egyfolytában a kezeit tördeli, és magában mormol valamit. Szerintem most előre lebeszéli magával mit is fog mondani anyunak, ami azért kicsit vicces, hiszen több mint huszonöt éve élnek házasságban.

- Apu lazíts – zavartan pislant felém, majd folytatja az értelmetlen motyogását – szerintem anyunak az is elég lesz, ha magadat adod.

- Csak kicsit ideges vagyok, és ha arra gondolok hogyan váltunk el akkor … - a kormányról az egyik kezemet apu szájára teszem, hogy befogjam a csipogóját.

- Apu ne légy ilyen negatív. Gondolj arra milyen voltál régebben. – apu volt az egyik legnagyobb csajozógép a Forma-1-ben, természetesen mielőtt még elvette volna anyut, most azonban ha valaki rá nézz, ezt nehezen hiszi el róla. – Te voltál a legjobb pasi, csupa önbizalom, aki után csak úgy bomlottak a csajok. – muszáj gatyába ráznom – Hova lett a régi sármód? – hecceléssel mindent ellehet érni a Räikkönneneknél ezt tapasztalatból tudom.

- Höh – hördül fel apu, hogy még a mormolását is abba hagyja – Kislányom ha így folytatod elfenekelek.

- Ezt inkább meghagynám anyunak. – ugrattam aput.

- Hogy te milyen perverz lettél az évek alatt. – apu nehezen de kezdett feloldódni.

- Volt kitől tanulnom. – kacsintok rá elismerően, mert még pontosan jól emlékszek apu felvilágosító órájáról, amit nekem és Ailennek tartott. Hát kemény menet volt neki, de túlélte. ( a magyarázás volt neki nehéz mielőtt még valaki félreértené:)

- Na az biztos, szerintem ebben a tekintetben rám ütöttél. – húzza ki magát délcégen, mint akinek semmi problémája se lett volna két perccel ezelőtt az önbizalmával. – Nem mintha anyád frigid lett volna az ágyban, de a vezető szerepet azt mindig én töltöttem be. – kénytelen voltam újra befogni apu száját, mert kezdett a hangulata erősen átesni a ló túloldalára.

- Apu nem akarom végig hallgatni a születésem előzményeit.

- Nem tudom ki kezdett kekeckedni.

- Jó egy-egy csak hagyd abba. Egyébként meg, ha jól látom megérkeztünk. – néztem apura biztatóan, miután leparkoltam a ház elé. – Én nem megyek be, ezt nektek kell megbeszélnetek, kettesben. Ja és ha tízpercen belül nem jössz vissza, akkor úgy veszem, hogy minden rendben ment és szépen haza megyek. – mosolygok rá félreérhetetlenül, hogy tudja egyáltalán nem féltem őket. – apu már félúton volt az ajtó és a kocsi között amikor észrevettem , hogy valamit itt felejtett – Apu! – próbáltam nem túl hangosan utána szólni – Ezt itt hagytad. – a fehér orchidea csokrot gyorsan apu kezébe nyomtam, és újra menetirányba állítottam. – Csak hajrá, és tudod, no para. – remélem sikerrel jár, mert több esélye az biztos nem lesz.

Apu lassan már öt perce bent van és eddig még egy hangos szót nem hallottam kiszűrődni, amit elég jó jelnek vettem ahhoz, hogy kicsit lazítsak. Telefonomat előkapva gyorsan végig néztem kikeresett az elmúlt három napban, és meg kellett döbbennem. Fer vagy csak száz levelet hagyott nekem, amik az elején még viccesek is voltak a végére meg ijesztőek. Szegény biztos nagyon megijedt, legalábbis a „hol a fenében vagy, azonnal hívj felből” nekem ez jött le. Úgyhogy nem vacakoltam sokat és azonnal felhívtam.

- Hallo – morogja bele, álmosan.
- Szia Fer Bella vagyok.

- Bella?! – erre hogy kijózanodott – ÁUUUU- mintha valami puffant volna odaát.

- Fer jól vagy? – kérdezem azonnal.

- Persze csak leestem az ágyról. De neked se most kellene hívogatnod – dorgál meg mérgesen – mintha abban maradtunk volna, hogy minden nap hívjuk a másikat. Erre te mit csinálsz? Se szó se beszéd lelépsz valahova, és még csak üzenetet se hagysz. – szegény teljesen kifogyott a szuszból mire befejezi. – A korházból kellett megtudnom, hogy visszamentél a családhoz. Ahhoz a családhoz, akik szabályosan elkergettek otthonról! – elkergettek? Ezt vajon honnan vette? Na mindegy.

- Muszáj volt haza jönnöm. A szüleim el akartak válni, és a többiek nem tettek semmit, hogy ezt megakadályozzák.

- Jó, de miért pont neked kellett őket kibékíteni, már rég nem is élsz velük. – ez mondjuk igaz, de ettől még segíthetek a családomnak, ha úgy tartja kedvem.
- Ezt most nehéz lenne elmagyarázni, majd ha hazamentem mindent elmondok neked, ígérem. A lényeg csak annyi, hogy nekem is közöm volt az egész válás mizériához, és a családomat is meg akartam látogatni.

- Aha, de miért nem lehetet ezt akkor megtenni, amikor én is ott vagyok? – nem egészen értem mire gondol.

- Mármint, hogy te is jönni akartál?

- Még szép! – kicsit meglepett a válasza. Nem vagyunk olyan régóta együtt, és olyan fura lett volna hat év után haza állítani Ferrel, mint a barátommal. – Vagy te mit gondoltál? Ha nem lennének a versenyek biztos, hogy utánad mentem volna Finnországba. - ő és Finnország nem tudom nekem valahogy nem illenek össze.

- Ó és cím nélkül, hogy találtál volna ide?

- Azt is megoldottam volna. – durcáskodik.

- Na persze. – hűtöttem le az idegeit – Fer nem szorulok védelmezőkre. Egyszerűen csak a családomhoz jöttem haza. Nem kell engem félteni, amint letelik, az egy hét már megyek is haza.

- Remélem is.

- Biztos lehetsz benne. Most pedig alukálj tovább, mert tudom, hogy majd leragadnak a szemeid.

– biztos nagyon fáradt a futamok miatt.

- Oké, de ugye holnapis hívni fogsz, meg azután is?

- Igen hívni foglak. – nyugtatgattam meg, nem is értem mitől fél.

- Szeretlek.

- Én is. - majd ezzel mindketten letettük a telefont.