37.fejezet

37. fejezet

Bella szemszöge (másfélhéttel később)

Apró fénysugarakat éreztem a szemeim előtt eltáncolni, amik arra ösztönöztek, hogy nyissam ki a szemeimet. A bátorság megvolt hozzá, hogy átszakítsam tudat alattiamat, már csak a kellő erő hiányzott. Na gyerünk nem lehetek ennyire puhány, hiába fáj mennie kell. Az ösztönzésnek hála sikerült kierőszakolnom magamból, azt a kis energiát, ami szemhéjaim kinyitásához kellett.

Amikor kinyitottam szemeimet, érdeklődve tekintettem körbe az idegen helyen. Egy szép tágas szobába kerültem, ami inkább a letisztult formákat követte, a ma is oly divatos posztmodern stílusnak adózott elismeréssel. A falak egyszerűen fehérre voltak festve a nyugodt harmóniát árasztva magukból, velem szemben a hangulat melegségét biztosította a falba beépített kandalló, és a fehér süppedős fotelok, amik csak arra vártak, hogy valaki kényelmesen elfészkelődjön bennük. A nyugodt varázst csak a szobában található egyedüli kép törte meg, ami a kandalló felett ékeskedett. A festő nagyon szerethette az élénk színeket, mivel az élénk kéket keverte össze a fehérrel, feketével és a sárgával. Bár ahogy jobban megnéztem a képet fáradt szemeimmel rá kellett jönnöm, hogy a festő csak a képen látható lány dinamikáját akarta megerősíteni, miközben hallgatja a kemény zúzos számokat. A szobát tovább figyelve vettem észre, hogy a padló és a kinyitható ablakok is ugyanabból a fából készültek, mintha a szoba tervezője, a legnagyobb műgondoddal válogatott volna össze minden kiegészítőt, hogy a kellő harmónia és egyszerűség nem vesszen el.

A szoba kielemzése után fordítottam csak figyelmemet saját testemre. Ahogy lefelé pillantgattam az egyik oldalon egy begipszelt lábat, a másikon oldalon pedig egy vastagon bekötözött lábat láttam. Fölfelé haladva az egész mellkasom be volt kötözve vastag polyákba, az arcomról és a fejemről nem is beszélve. Külső szemmel biztos úgy néztem ki, mint egy gondosan mumifikált múmia.

- Á, végre felébredt. – nehezen oldalra fordítottam a fejem és a felém igyekvő férfira néztem. Igazán dögösen nézett ki. A teste pont úgy formálódott ki, mint Michelangelo Dávid szobra a mester kezei között. Nála tökéletesebb felépítésű embert még nem láttam. A csípője vékony a mellkasa egyre szélesedő a vállai pedig igazi kolosszusok. Az arca markánsan férfias volt, a szemei ellenben a mámorítóan mély hasadékokra emlékeztetett, ami a gleccserek között húzódnak.

- Hhüm. – hiába próbáltam megszólalni nem ment a torkom teljesen ki volt száradva.

- Biztos szomjas. – egy bögrét tartott elém, amibe egy szívószálat rakott, hogy ne öntsem magamra a kényelmetlen pozitúra miatt. – Látom ennyi elég volt. – úgy beszélt, és úgy ért hozzám mintha a kislánya vagy legalábbis a kishúga lennék.

- Hol va…gyok? – mintha egy karcos bakelit lemez szólalt volna meg.

- Nálam, a házamba, itt biztonságban van. – jól esett az oltalmazó szavait hallani, de egyvalami nem hagyott nyugodni, mégpedig a kilétem. Akárhogy törtem a fejem sehogy se jutott eszembe a nevem, még csak azt se tudtam, hogy kerültem ide, ráadásul így. Olyan vagyok, mint az Angol beteg.

- Meg tudná – minden egyes szó kimondása után pihentető levegőt veszek – mondani, hogy ki vagyok? – az idegen férfi furán nézz rám, mintha tőlem várta volna a megoldást a saját kérdésemre.

- Tehát igaz? – nézz elgondolkodva a szemeimbe.

- Mi? – nézzünk farkas szemet.

- Az hogy amnéziája van, emlékezet kiesése, a bátyám orvos. Ő volt, aki megoperálta, és aki előre szólt, hogy felléphet ilyen hatás a történtek után. – amnézia? Emlékezet kiesés? És egyáltalán mi történt? – Engem Ryannek hívnak, és mint mondtam maga most az én házamban van. Én vagyis a kutyám Jordi talált magára az erdőben.

- Mit kerestem az erdőben? – a tüdőm egyre jobban fáj, minden egyes szó után élésen tiltakozik.

- Valószínűleg az életéért küzdött. – ez a hír még amnéziánál is jobban meglepett - Valaki végig kergette az erdőn, aztán megpróbálta fejbe lőni, de hála istenek ez nem sikerült, ezután lábon lőtték, hogy ne tudjon elmenekülni, és szépen helyben hagyták, hogy még csak megszólalni se tudjon. – vagyis megpróbáltak kivégezni, nagyszerű mi jöhet még ezek után?

- Mi van a testemmel? Mindenem fáj. – semmit nem tudok megmozdítani magamon, kivéve persze a nyakamat, de ezenfelül az egész testem egy merő görcs.

- Idővel az is rendbe jön. – olyan furán megbicsaklik, a hangja mintha nem mondana igazat - A testvérem naponta beugrik és leellenőrzi, és újra kötözi a sebeit nehogy elfertőződjenek.

- Értem. – nagyon kifáradtam ebben a párszavas beszélgetésében, a szemeim maguktól csukódnak le.

- Szép álmokat. – hallom ahogy Ryan feláll az ágyamról.

- Ryaen… köszönöm. – tudtam hogy egy szóban kevés hálát mondani, de a fáradság olyan szippantott be hogy nem tudtam semmi mást kinyögni.

Fernando szemszöge

Hiába kerestünk kutattunk közösen az egész családdal nem jutottunk sehova. Magyarországra is elmentünk, de ott se tudtak segíteni , mondván hogy nem vagyunk Bella családtagjai nem adhatnak ki nekünk személyes adatokat. Mintha egy átkozott családi név olyan nagy titok lenne, komolyan mondom nem értem, miért kell ennyire védeniük azt a nyomorült aktát.

- Kisfiam ne szomorodj el. – anyu próbált vidítani, de az elmúlt hét kudarcai után valahogy semmit se látok vidámnak. Most minden olyan fásult, mint Bella megismerése előtt. – Majd megtaláljuk, ígérem.

- És hogy? Senki nem tud róla semmit. – minden ellenünk van. Egyik országban sem segítettek nekünk semmit, egyszerűen csak elküldtek a picsába.

- Majd felfogadunk egy profi magánnyomozott, azok megtalálják azokat a kiskapukat, amiket mi nem. - anyu ötlete nem is hangzott rosszul.

- Köszi anyu, egy istennő vagy.