34. fejezet

34. fejezet

Bella szemszöge

Elérkeztünk itt tartózkodásom utolsó napjához is. Aminek egyesek nagyon örülnek, nem akarok itt neveket mondani, mert akkor az egész családot fel kellene sorolnom, kivéve persze apát, anyát, és Tituszt, akikkel eléggé jól kijöttem.

- Kislányom összeszedtél mindent? – na igen sikerült jól szét pakolnom.

- Igen meg van mindenem. Indulhatunk. – már léptünk volna ki az ajtón, amikor apunak megszólalt a telefonja. – Mi az, nem veszed fel? – nézek rá kérdőn, apu kelletlenül, de felveszi mobilját.

- Mi? Nem, nem én most nem érek rá! – ordibál valakivel. – Mi az hogy csak én tudom megoldani? Hívjatok szerelőket. – közben én kézzel lábbal mutogattam apunak az órámat – Na jó bemegyek. – ezzel hangosan le is csapta telefonját.

- Nem viszel ki. – tök nyugodtam állapítottam meg, ezt a tényt.

- Igen. – csóválja a fejét bűntudatosan.

- Nincs semmi baj, majd hívok egy taxit. – mondjuk mire kiérkezik a Taxi, rég elmegy a repülőgém.

- Ne butáskodj, valaki elvisz, mondjuk, Ailen. – itt kezdtem kétségbeesni, eszem ágyában sincs vele egy autóba ülni – Ailen, kislányom gyere le. – naná hogy azonnal előttünk termet, komolyan mintha számított volna apu hívására.

- Miben segíthetek? – az a bűbájos mosoly az arcán enyhén szólva is, de megijesztet.

- El kellene vinned Bellát a reptérre. – mond, hogy nem ér rá. Én inkább megyek egy másik járattal, de vele nem akarok egy légtérbe kerülni.

- Oké. Gyere Bella menjünk. – minden egyes sejtem élesen tiltakozott az ellen, hogy ő és én egy kocsiba üljünk.

- Kislányom, nagyon vigyázz magadra. – ölelt magához apu.

- Te is vigyázz magadra, na meg a családra. – utaltam ezzel anyura és rá. Nem lenne jó megint arra haza jönni, hogy haragban vannak.

- Nem lesz baj. – puszil meg.

- Indulhatnánk? – még el se indultunk, de már sikerült az idegeimre mennie Ailennek.

- Menjünk. – csomagjaimat magam után húzva indultam Ailen autójához.

- Kösd be magad és akkor indulhatunk. – erre a parancsolgató hangra elszámoltam magamban tízig, hogy lenyugodjak.

- Mehetünk? – kérdeztem meg epésen, ha nem, akkor szívesen átveszem én a kormányt, nem kell neki vezetnie.

- Igen. – mosolyog, és úgy bele tapos a gázba, hogy szabályosan belelapulok az ülésbe.

- Meg vagy te zakkanva, most azonnal lásíts le. – tegnap esett az eső, és csúsznak az utak, eszem ágában sincs miatta meghalni.

- Mi az, nem élvezed a száguldozást? Régebben pedig nagyon oda voltál érte. – olyan eszelős a hangja, mintha nem is ő lenne, hanem egy másik ember.

- Miért csinálod ezt? – próbáltam el terelni a figyelmét, hogy végre átvehessem a kocsi irányítását. Már éppen a kormányt fogtam volna meg, amikor valami hideg ért az államhoz.

- Én a te helyedben nem tenném. – nem kellett lenéznem ahhoz, hogy tudjam mi ért hozzám. – És a kérdésedre a válasz, azért, hogy rendbe hozzam azt a hibát, amit hat éve követtem el. - milyen hibát? Egyáltalán miről beszél? Megörült?!

- Mi … Miről beszélsz? – nehezen ment a beszéd a fejemhez szorított pisztollyal.

- Hat éve hagytalak futni hagyni, azt hittem lesz annyi eszed, hogy soha nem jössz vissza. Erre te mit teszel? Újra visszajöttél, és felkavartad az egész életem. – Titusznak mindenben igaza volt, Ailen teljesen megbolondult. – De tudod hogy van ez, a hibáiból tanul az ember. – kezd halálfélelmem lenni. Ailen egyre rögeszmésebben tartotta az államhoz a fegyvert egy percre se vesztette el rólam a figyelmét.

- Miért nem beszéljük meg a dolgokat? Én … én senkinek se mondanám el, ígérem.

- Oh, én nem beszélgettek. – gyilkos fény villant a szemében. – Most megállunk, de ha csak megmoccansz, azonnal lelőlek. – nem érdekelt a fenyegetése nem hagyom, hogy csak úgy lelőjön, mint egy kutyát. Amint elemelte rólam a fegyvert, kikapcsoltam a biztonsági övet, és könyökömmel fejbe vágtam. Nem lehetem valami hatékony, mert milliméterekkel mellettem süvített el egy golyó. A fegyver ezután élesen koppant a hátsó ülésen, tudtam hogy helyzeti előnybe kerültem, de mégsem nyúltam a fegyverért, gyors mérlegelés után inkább a kinti terepet választottam.

Iszonyatosan hideg volt kint, a fogaimat vacogtatva futottam, jobban mondva csak bukdácsoltam, mert a magas sarkú erősen akadályozott a járásban. Kénytelen leszek levenni ha nem akarok meghalni, inkább fagyjanak le a lábujjaim, minthogy valaki fejbe lőjön.

- Bella tudom, hogy itt vagy. Ne menekülj. – jó hogy azt nem kéri hogy álljak oda elé.

Ahogy csak tudtam futottam a szúrós tobozos talajban, de a hangokat nem tudtam kizárni. Ailen hangja folyamatosan ott visszhangzott a fülembe.

- Ugyan Bella semmi értelme menekülni. Itt nincs senki aki segíteni tudna neked. – ez igaz, de nem adom fel. Ha én fáradok, akkor neki is fáradnia kell.

Az erdő összes fenyőjének az ága már az arcomba csapódott, és kétszer sikerült eltanyálnom a csúszós talajban (az egész oldalamat felsértve), de nem adtam fel, ahogy csak tudtam tovább vánszorogtam.

- Hallom ahogy veszed a levegőt. Csak nem kifáradtál? Emlékszek kis korunkban is én bírtam tovább a túrázást. Te már az első emelkedőnél kidőltél. – remélem nem akar most nosztalgiázni, mert az végképp betenne a hangulatomnak. Nem elég hogy másfélórája itt rohangálok jéggé fagyott végtagokkal, de még az ő hülyeségeit is végig kell hallgatnom. - Tudtad Bella hogy úgy ismerem ezt az erdőt mint a tenyeremet? – ha válaszra vár, akkor mindjárt adok én neki. Egy nagyobb husángot a kezembe véve indultam meg a hangja felé. Itt és most véget ért a türelmem. – Á hallom közeledsz. – a talpam alatt áruló módra sziszegnek össze tűlevelek – Mire vársz? Csak nem hátba akarsz támadni? – már lendítettem a husángot de nem voltam elég gyors. Ailen tizedmásodperc alatt fordult meg és célzott.