2.fejezet

2.fejezet

Hanna szemszöge

Elegem lett, mindenki összesúgott a hátam mögött ,,szegény kislány megbecstelenítették… ezután már nem hordja fenn az orrát … csak azt kapta amit megérdemelt” ezek az aljas vádak értek amióta rám találtak. Azaz aljas szemétláda beváltotta, amit ígért, minden elvett tőlem, minden ami eddig voltam. Az önbecsülésem az emberekbe vetett hitem, minden ami eddig fontos volt egy pillanat lett a semmivé. Belül a lelkemben kavart fel mindent, kívülről nem mutattam semmit, mintha nem is történt volna semmi, de belülről forrongtam. Nem tudtam elfogadni sem feldolgozni. Ahányszor csak egyedül maradtam vagy csak lehunytam a szemem, újra átéltem mindent előröl.

Olyan mintha újra kislány lennék, annyira félek esténként, hogy nem merek a sötétben elaludni, muszáj hogy egy lámpa legalább égve maradjon, mintha a fény erőt adna a rám váró sötét álmokkal szemben.

Még most is magamon érzem annak a szemétnek a keze nyomát, hiába vakartam véresre a bőrömet, a szégyent semmi nem képes eltűntetni, az olyan mélyen ver gyökeret az ember bőre alatt, hogy semmi nem képes onnan kiirtani.

Végső el keserédesemben, már az öngyilkosságon gondolkoztam, de nem tehettem meg. Nem magam miatt, ha csak rajtam múlott volna már rég véget vetettem volna ennek a fájdalomnak, ami napról napra ránt lejjebb, de nem csak rajtam múlott. A családom hírnevét nem mocskolhatom még ennél is jobban be.

Választanom kellett. Maradok ott ahol vagyok, ahol minden arra emlékezetett, hogy mi minden kellett keresztül mennem az elmúlt két hónapban, vagy csak egyszerűen tovább állok.

Az utóbbi mellett döntöttem. Sokat mérlegeltem mindkét lehetőségen, de minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy csak akkor lehetek megint a régi önmagam, ha kiszakadok a megszokott környezetemből. Újra kell kezdenem mindent, de most egyedül, nem úgy hogy két kézzel kapnak utánam ha véletlenül elesnék. Meg kell keményednem, és ezt nem érhetem el másképp, csak ha saját lábamra állva megpróbálok a felszínen maradni. Saját magam kell boldogulnom, mindegy milyen nehéz is lesz. A családom nő tagjai sem arról voltak híresek, hogy a levegőben lógatták a lábukat, és hagyták hogy eltartsák őket. Nem, mindannyian keményen megdolgoztak azért, hogy most a nemesi rangot viseljék. Sokan úgy gondolják a nemességet nem lehet vérrel örökölni, és nekik van igazuk, nemessé válni kell, mind jellemileg mind testileg azzá kell fejlődni. Nekem azt tanították hogy a tiszteletet csak tisztelettel lehet kivívni. Ezért most én is bizonyítani akarok, hogy vagyok olyan kemény, mint az elődeim, és hogy méltó vagyok a Cordina névre.

- Könyörgöm Han ne menj el. Legalább a testőröket vidd magaddal. – Rilla a legjobb barátnőm együtt nőttünk fel, sőt most a személyi titkárom is, de még ő miatta se fogok itt maradni.

- Kétszeres nem a válaszom. Elmegyek, nem állíthatsz meg, a testőröket meg nem viszem magammal. Érdekes lenne velük elvegyülni a tömegben, biztos senkinek sem tűnne fel öt - hat gorilla körülöttem. – csak a legszükségesebbeket pakolom be, és azok közül is törekszek a legegyszerűbb darabokat megtalálni.

- És mi a fenét mondok majd a szüleidnek? – na jó ezen még nem gondolkoztam el, de majd lesz valahogy.

- Majd felhívom őket, nem a világ végére megyek, csak egy kis szabadságot veszek ki.

- Nem tudlak megállítani, ugye? – senkise tudna megállítani.

- A papírmunkákat elintéztem, a galéria ügyeit meg te magad is el tudod intézni, ha bármi baj lenne a mobilomon keresztül azonnal el tudsz érni. - a családban mindenkinek meg van a maga kis ügyes bajos dolga. Rám a nemzeti gallériét bízták ami anno még édesapám feladata volt.

- Jaj Han nagyon vigyázz magadra. – szorosan meg öleljük egymást. Ha lett volna lány testvérem akkor olyat szerettem volna, mint Rilla, nála megértőbb, és megbízhatóbb személyt keresve találhattam volna magam mellé.

- Vigyázni fogok, és amint lehet majd felhívlak téged és anyuékat is.