Boldog Karácsonyt !

Békés boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek:)




Írtam egykis novellát már ha ezt annak lehet nevezni,remélem tetszeni fog nektek.



Tégy csodát

A zene halk hangja alig törte meg a szoba magányát, mégis teljesen elütött a korházi szoba hangulatától. A sivár egyhangú falak csak úgy ontották magukból, az évek alatt megélt tragédiákat. Egy kisgyerek falfirkája, amit a legjobb festék se tudott eltüntetni, amott egy girbegurba szívecske a korházi ágyba vésve. Mind arról árulkodtak, hogy az ott lakók még reménykedtek valamiben, valami jobban. Nem várták türelmetlenül az elkerülhetetlenre, mind megették azt, amit meg kellett tenniük az életben. Mind áthágták a határokat. Végül is miért ne tehették volna meg? Nem volt mit veszteniük, a halálukon voltak. Ugyan ki vont volna felelősségre egy beteg embert? Senki.

Ő is átakarta hágni a határokat, megakarta mutatni, hogy van olyan jó, mint az elődei akik a szobát lakták.

Megteheti, meg akarta tenni, és meg is fogja tenni. A kép már összeállt is állt fejében. Ki kell jutnia innen, nem fog egy korházi ágyban megposhadni. Nincs annál rosszabb, ha korházban hal meg az ember, vagy de mégis csak van, akkor ha egyedül magányosan hal meg, az sokkalta rosszabb.

Emberek közé vágyott, élni akart csak még egy kicsit, érezni ahogy az arcába fúj a tavaszi szél, gyerekzsivajt akart és még annyi mindent amit egyszerre elképzelni is nehéz lehetet. Sok mindenre vágyott, de legjobban köztük az időre. Csak egy kicsivel több időre. Nem sokra, csak annyit amíg a terve megvalósul. Igazán nem kért sokat.

- Mit csinálsz? – már a ruhákat pakolta össze amikor az ő édes angyali fia megjelent mögötte. Le se tagadhatta volna, tiszta apja. Ugyanazok a lágy vonások felfedezhetőek voltak apa és fia arcán is, mintha csak tükröt raktak volna az egyik arcához, hogy a másikra vetülve megadja a kerek egészet. A mindig beszédes kék szemek most kérdőn tekintetek felé.
- Látod, pakolok. Elmegyek, egy percig se fogok tovább itt maradni.
- Miért, mi fontos dolgod akadt hirtelen? – legalább hangja különbőzne apjától, de nem. Ő ez az egyben megkapta őt, mint egy szép emléket attól a férfitól, akit a legjobban szeretett. Milyen kár hogy a dolgok végül nem úgy sültek el, ahogy kellett volna. Minden elromlott mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. Egy feltörekvő forma-1-es pilóta és ő, a nevesincs lány, aki később nagy sikereket ért el, mint meseíró. Még viccnek is rossz, pedig megtörtént.
- Már rég meg kellett volna tennem, csak féltem, de most elég erősnek érzem magam ahhoz megtegyem. Megkeresem az édesapádat. Nem hagyhatlak itt egyedül a nagyvilágban. Szűkséged van a segítségére, jobban is mint gondolnád.
- Az apámat? Miért? Már miért lenne rá szűkségem? Én nagyon jól meg vagyok veled.
- Tudom kicsim, de én nem élek örökké. – mellé sétáltam és két kezembe vettem azt az arcot, ami rengeteg mindent jutat eszembe a múltról - Szeretnék úgy elmenni, hogy mindent tisztázok, ami a múltban történt. Nem akarom, hogy később a féligazságokból tudj meg valamit. Azt akarom, hogy egy kerék egész álljon benned össze a múltról.
- Nem akarom megismerni. – a makacs kis gödröcskék arról árulkodtak, hogy gyerekes makacssága mögött több lakózik, mint az bárki is el tudná képzelni. – Elhagyott téged, elhagyott engem is, megtagadott mindkettőnket. Mi a fenének kellene rá pazarolni a maradék kis idődet? – felnőtt lett az én kicsikémből. Annyira büszke vagyok rá, amennyire csak édesanya a gyermekére lehet.
- Mert ő se tudta akkor a teljes igazságot, ahogy te se. Én is csak később tudtam meg, és akkor már mindegy volt. Tudtam hogy semmi értelme nem lenne küzdeni valami olyanért ami már rég nem az enyém.
- Anya muszáj rébuszokban beszélned? Semmit sem értek.
- Lényeg annyi hogy se az apád se én nem tehettünk arról, hogy most nem egy család vagyunk. Akkoriban nagyon sok rossz akarom volt , természetesen ezek mind hölgyek voltak akik szerettek volna egy kis szeletet kicsikarni apád életéből. És ha nem ment szép szóval akkor durvább eszközökhöz folyamodtak. Egy két elejetett rosszindulatú mondat és a legmagabiztosabb kapcsolat is illékony anyag módjára hull a porba. Az ármánykodás még a legszebb dolgokat is tönkre teheti. Érted már?
- Igen. Te egy magad álltál szemben egy egész tömeggel akik kiakartak túrni helyedből , és mint látszik sikerült is nekik. Sajnálom anyu, ha én nem lettem volna, akkor lehet talán minden máshogy alakult volna az éltedben.
- Biztos vagyok benne hogy nem. Legfeljebb csak szegényebb lennék, mert nem ismerkedhettem volna meg veled. Minden kudarc, és sérelem ellenére soha nem bántam meg azt hogy megszültelek téged, és ez akkor se lenne másképp ha újra kellene kezdenem mindent a legelejéről.
- Biztos nem tudlak eltéríteni a tervedtől? Hülye kérdés volt, vedd úgy, hogy meg se kérdeztem.
- Ez a beszéd, megyünk és megkeressük az apádat. Húsz év után már tényleg itt az ideje hogy megismerkedjetek.
- Ja nagyon. – nem tudja, de ilyenkor hasonlít a legjobban az apjára. A morcosság és a gyerekes báj mindkettőjükben maradéktanul meg van.
- Igenis örülni fogsz ha találkozol vele.
- És ő örülni fog nekünk? Mert azt kötve hiszem.
- Hallottál már az improvizálásról? Mert csak úgy mondom hogy egy írónő az anyád, ha elfelejteted volna.
- Lehet azt elfelejteni?! – most úgy ölelt magához, hogy éreztem a legvégsőkig ki tart mellettem. Mindegy mi lesz a kis túránk vége, ő akkor is azt a feltétlen szeretetet fogja irántam érezni, amit a megszületésétől fogva vetít felém.
- Akkor kalandra fel.

Úgy vettem bele magam az új keletű szabadságomba, ahogy az ember egy nagy üres medencébe szokta. Testestül lelkestül. Minden percét ki akartam élvezni az életemnek, nem akartam úgy meghalni, hogy azt kelljen mondanom az utolsó percben ezt meg ezt nem tettem meg. A fiam először azt hitte teljesen megörültem, de a végén amikor látta hogy úgyse tud változtatni ugyancsak mellém állt, és együtt csináltunk végig mindent amit emberig meglehet csinálni. Az apja keresését nem hagytuk abba, de ameddig nem jutottunk el hozzá, valamivel el kellett ütnünk az időt. Így éltük át közösen a vadvízi raftingolást, a cápák közt való búvárkodást, és a bandzsi dzsampingolást , amire aztán tényleg nem gondoltam, hogy emberfia rá tud engem beszélni , és most mégis magamtól önként mentem. Sőt többször is. Alex több képet is csinált még együtt voltunk, minden pillantott megakart magának örökíteni, hiába mondtam neki, hogy az igazi emlékek nem a fényképeken köszönnek vissza hanem az emlékezetünkben emlékek formájában, ő ragaszkodott a saját igazához, és szorgalmasan kattintgatott.

Hiába érzetem viszont a lelkemet szabadnak a testem folyamatosan visszahúzott, bebizonyítva hogy nincs sok hátra. Sokkalta kevesebb időm volt most kint, mint a korházban valaha is lehetet volna. Tudtam ezt jól már a legelején, tudta ezt a fiam is mégis hajtott minket a vágy hogy mindent kipróbáljunk amit eddig még nem tettünk meg. Ezek közé tartozott az utolsó nagy vágyam hogy a fiam találkozzon az édesapjával.

- Anyu, meg van megtaláltam. – fiam habár nem volt boldog a felfedezés miatt, miattam mégis megemberelte magát és ennek semmi jelét nem mutatta – Svájcba költözött, ezért nem találtuk eddig.
- Örülök neki. – nagyon fáradt voltam. Teljesen kimerített az agydaganat, ami idővel egyre nagyobb és nagyobb lett.
- Fáradt vagy. Ugye? – arcomat simogatva guggolt le az ágy mellé.
- Uhum. – az agyi tevékenységem annyira romlott az utóbbi időben hogy volt, amikor már őt se ismertem meg. Gyakran elfelejtettem dolgokat, remegett a kezem és a lábam. Mindenem leépült, már tényleg érzem, hogy csak napjaim vannak hátra.
- Elmegyek, és beszélek vele.
- Csak akkor menj el, ha komolyan gondolod, nem akarom, hogy csak miattam tedd meg. – semmi értelme nem lenne az egésznek, ha kényszerből tenné. Nekem a gesztus lenne fontos , hogy végre kibékültek egymással, hogy ismerik egymást és hogy bármikor bárhol hozzá fordulhat segítségért.
- Elmegyek, mert el kell mennem. Szeretném megismerni azt az embert akiről te még ennyi év után se tudsz semmi rosszat mondani. Holott lett volna rá elég indokod.

*****
Nem olyan nagy dolog, oda megyek, kopogok és bemutatkozok, a legrosszabb ami történhet hogy nemet mond. Ami ugyebár nem történhet meg, hiszen ha kell, a két puszta kezemmel rángatom el anyuig. Nemleges választ nem fogadok el. Most nagyon örülök neki, hogy anyu annak idején beíratott egy birkózó klubba ahol levezethettem a fölösleges energiát, mert így most képes vagyok felvenni a harcot az apámmal, akit eddig még soha nem láttam. Komolyan mondtam, ha kell erőszakkal is, de elviszem anyuhoz.

- Kop, kop. – gyorsan bekopogtam mielőtt még meggondoltam volna magam. Anyu miatt még erre is képes vagyok.
- Jó ... –hát jól indul a bemutatkozás. Előttem áll a nyeszlett és vékonyabb verzióm.
- Hello. Sebastian Vettelt keresem úgy tudom itt lakik. – fura egy fazon, még mindig nem csinál semmit csak bámul kitágult szemekkel.
- Mi, ja, hogy apu?
- Ha ő az apád akkor igen őt keresem. – a gyerek szépen lassan kezdi felfogni a dolgokat.
- Ki keresi?
- Domokos Alex.
- És milyen ügyben? –mi ez a gyerek? Valami komornyik?
- Azt inkább vele szeretném megbeszélni, magánjellegű. – olyan gyilkos pillantást vettek felé, amitől még a tatamin lévő ellenfeleim is nadrágúkba húgyozva menekülnek el.
- O..ké. Gyere beljebb. –gyorsan elsprintel mellettem.
- Kösz. – a nagyszoba egyik foteljébe dobom le magam. Igazán szép puccos helyen él az apám és annak családja. Nem mintha irigyelném. Nekem és az anyámnak sose kellett nélkülöznünk. Persze az első kezdeti szakaszban, mi is nehezen boldogultunk, de mivel anyu és az ő bohókás mese könyvei hatalmas nagy sikert arattak, nem kellett sokáig nyomorognunk.
- Úgy hallottam a fiamtól, hogy engem keres. – ahogy meghallottam a hangját a hátam mögül egyből felpattantam. Nem is rossz. Meg kell állapítani hogy nem hiába lett anyám annak idején ennek pasinak az áldozata. Lehet hogy fia egy nyikhaj, de ő határozottan nem. Igazából kíváncsiságból láttam már róla képeket, szigorúan anyu tudta nélkül, és meg kell állapítanom, hogy rengeteget változott apám az eltelt évek alatt. Sokkalta karizmatikusabb erősebb lett szerintem kívül is belül is, ez teljesen látszott rajta.

Hiába van most nagy háza, puccos pereputtyal elég volt csak egy pillantás, elég volt csak a szemünknek találkoznia és láttam rajta hogy ez csak álca. Felvett egy életmódot ami megfelel másoknak, de neki nem, és ő nem volt képes változtatni az ezen az eltelt húsz év alatt. Szánalomra méltó, hogy képes volt megrekedni ezen a szinten. Másrészt most omlik össze előttem teljesen, mert most tudatosult benne mit veszített. Lehullott a hályog a szeméről, kár hogy ez nem történt meg hamarabb, de legalább annyi elégtételem van az eltelt húsz évért, hogy láthattam ahogy atomjaira esik szét. Ez a pillanat bőven kárpótolt az eltelt húsz évért. Teljesen úgy éreztem magam mint Bibliai David aki egy szem parittyával legyőzte Góliátot, ez az érzés leírhatatlan, fenomenális. Annyira örülőknek neki hogy fájdalmat láttok a szemében, hogy csak egy kicsit is, de összefacsaródik a szíve. Gonosz vagyok, tudom, de van is miért úgy érzem. Én tudom hogy mit szenvedett végig anyu értem és miatta, aki egyáltalán nem érdemelte meg. Anyu végig ki tartott mellette, húsz éven keresztül rá se bírt nézni senkire, amikor meg meglátta az arcát egy újságban vagy éppen az elragadó családjával hirtelen és azonnal eltört nála a mécses. Előttem természetesen soha nem sírt, de nem volt nehéz kitalálni miért menekül egyből a szobájába.

- Igen én kerestem. Gondolom a nevem alapján tudja ki vagyok, kinek a fia. – ököl nélkül is lehet mély ütéseket bevinni, ezt itt és most megtanultam. Még az igazi névleges fia sem hasonlít rá annyira mint én. Ez szívás, régebben még arra sem vette a fáradtságot hogy utána járjon tényleg az ő fia vagyok-e sem, de most , hát sajnos az én káromra ezt nehéz lenne letagadni.
- Igen tudom. – már most kellemetlen a helyzet holott az ideérkezésem okára még csak rá se tértem.
- Nos nem akarok köntörfalazni, az édesanyám miatt vagyok itt. – nagyon elképedt fejet vág –Nem, nem az miatt amit maga gondol nem pénzért jöttem kuncsorogni, igazából ha rajtam múlott volna mi soha nem találkozunk, de anyám utolsó kívánsága miatt kénytelen voltam eljönni magához. – letaglózta a hír, kár is lenne tagadni, bár én már annak is örültem, hogy egyáltalán emlékezet anyu nevére.
- Utolsó kívánság? – ha lehet még jobban meglepődőt mint előtte.
- Igen. Anyámnak agydaganata van, és számomra is érthetetlen okok miatt azaz utolsó kívánsága hogy magával találkozhasson, mielőtt még meghal.
- Meg fog halni? – miért kell mindenre rákérdeznie?
- Igen, csak napjai vannak hátra, az utolsó hónapokban sokat romlott az állapota. Sok mindent elfelejtett volt hogy engem se ismert fel, ám egy valamit soha nem tudott elfelejteni. Tudni szeretné , hogy mi volt azaz egy egyetlen egy dolog ami soha egyetlen egy percre se ment a ki a fejéből?- direkt ellenséges a hangom.
- Mi?
- Maga. Még a legrosszabb pillanatában se tudott magáról megfeledkezni. –többek közt ezért is utálom ennyire ezt az alakot. Ő a nagy macsó Forma-1-es pilóta, akire mindenki áhítattal néz. Kíváncsi lennék mit szólnának a rajongói ha kiderülne a létezésem, azt hiszem kicsit elpártolnának tőle. Én a magam részéről nem mondom el senkinek, már csak anyu miatt sem tenném meg.
- Elmegyek veled. – sokat öregedet ez alatt a beszélgetés alatt, de engem nem tudott még így se meghatni, a világ összes kiskutya szeme is kevés lenne ahhoz hogy én megbocsássak neki.
- Akkor ha összepakolta az utazáshoz szükséges kellékeket indulhatnánk is. – remélem nem várt tőlem semmiféle köszöntet, nem fogom neki megköszöni azt , hogy vette a fáradtságot és meglátogatja a halálán lévő anyámat. –már fordultam meg amikor karon ragadott és valami olyat mondott amit csak egyetlen egy ember szájából fogadok el.
- Fiam...
- Maga nem az apám, soha nem is volt az, és soha nem is lesz. Az egyedüli ok, hogy most itt lát azaz anyám. Ne képzeljen többet a dolgok mögé, mint amik. Elmegyünk az anyámhoz, maga beszél vele én addig úgy teszek mintha kibékültünk volna, de semmi több. Köztünk soha nem lesz apa fia kapcsolat. – olyan erősen ragadtam meg a kezét, hogy egy kicsit kellet volna még erősebben szorítanom és simán eltöröm.

***
Alex hívott hogy nem sokára megérkeznek, ezért gyorsan kicsíptem magam. Felvettem egy új divatos farmert és egy szép selyem felsőt, ez az összeállítás tűnt még a legkényelmesebbnek és a leg elfogadhatónak ennyi év találkozás után. Próbáltam arra törekedni hogy ne legyek kihívó, de olyan se mint aki halálán van és csak órái maximum napjai vannak hátra.
Kis kézi tükrömben gyorsan leellenőriztem a sminket és a frizurámat. Minden a legnagyobb rendben lesz, nem lehet semmi baj, nyugtatgattam magam. Elvégre nem fog semmi nagy dolog történi, csak leülünk és megbeszéljük az eltelt húsz évet, rendbe teszünk azt amit még elkell intéznem mielőtt még meghalnék. Ez csak egy egyszerű beszélgetés lesz,- hajtogattam egyfolytában, mint ha ettől bármi is megváltozna - vagy nem is, inkább tárgyalás. Sebastiannak családja van akiket nagyon szeret. Nekem meg már úgyis mindegy, úgyhogy nem kell fantáziálgatnom, nem tehetem meg. Most az első és legfontosabb hogy Alex jövőjét biztosítsam.

**
Alex látogatása nem ért váratlanul, tudat alatt mindig is számítottam rá, azonban az idejövetele okára egyáltalán nem voltam felkészülve. Gabit már nagyon mélyen eltemettem magamban. Nem akartam emlékezni rá, se a vele eltöltött időre. Gabi a fiatalságomat szimbolizálta azt az időszakot amikor még volt merszem szembe szállni bárkivel, amikor még nem hajlottam meg mások akarata előtt. Ezért is nem akartam vele többet beszélni, túl sok mindent szakított volna fel bennem amiknek már úgyse lett volna semmi értelme. Én már más ember lettem, ahogy ő is.

- Megérkeztünk. – fiam hangja ébreszt fel a gondolataimból. – Akkor ha lehet mindent csináljunk úgy ahogy megbeszéltük. – fájt hogy csak a látszat kedvéért kell vele lennem de elfogadtam. Én választottam ezt az életet.
- Nem...
- Nem, nem lehetne. – lett dühös a hangja, az idevezető úton kétszer próbálkoztam meg a béküléssel, de amint látszik nem jött össze. – Menjünk, anyu már biztos nagyon vár minket. – még most se tudta elfogadni, hogy én vagyok az apja. Túl késő változtatni bármin is, túl idős és túl makacs ahhoz hogy megértsen és meghallgasson.
- Menjünk. – nem akartam vele ellenkezni, nem akartam még jobban felbőszíteni.
Ahogy kiszálltam az autóból egy szép virágokkal gazdagon díszített kertes házat pillantottam meg. A ház ontotta magából a melegséget amit egy igazi családháztól elvárnak az emberek. A miénk nem ilyen volt a feleségemmel, hiába próbáltunk meg mindent, idő előtt elhidegültünk egymástól végül csak a gyerekek miatt maradtunk együtt. Egy megszokott kényszerhelyzet alakult ki közöttünk, de ez még mindig jobb volt, mint még egyszer megbukni. Nem akartam megint csalódni és mindent az elejéről kezdeni, jobb volt ez így.
- Anya. – az ajtóban ott áll ő. Mintha csak egy délibáb lenne, amit a szomjazó lát az oázisban. De ő nem csak egy álomkép volt, hanem egy igenis valóságos személy. Előttem áll, és még mindig úgy tud mosolyogni az embere mint a legelső pillanatban. – Neked ágyban lenne a helyed, csak egy pillanatra teszem ki a lábam és már meg is szeged a szabályokat. – legalább nem csak velem ilyen zsörtölődő ezt jó tudni.
- Judy kikergetett az ágyból, nem tehetek róla. – vég szóra megjelent egy fekete szőrű dobermann aki gazdája körül ugrált körbe körbe játékosan ugatva. –Látod mondtam, biztosan megérezte hogy jöttök. De gyertek be gyorsan, nincs olyan jó idő, még a végén megfáztok. – közvetlen nem nézett a szemembe, mintha félne tőlem, pedig erre semmi oka sincs. Sőt kettőnk közül nekem kellene szégyenkezve fejet hajtanom előtte.

**

Nem hittem hogy zavarba fogok jönni, de megtörtént. Húsz éve nem volt lámpalázam semmi miatt, és most tessék, olyan vagyok mint serdülőkorú tinédzser aki az első randijára készül. Elképesztő hogy egykori szerelmem még most húsz év elteltével is képes zavarba hozni.

- Alexa mi lenne ha készítenél a vendégünknek és nekem egy jó erős kávét?- nem akartam hogy végig hallgassa a beszélgetésünket.
- Te csak ásványvizet ihatsz, de a vendégnek készítek egy méreg erős kávét. –olyan műmosolyt villantott elő amitől Halloweeni cukorkát kéregető gyerekek is sírva rohantak volna haza. Ergo ebből arra következhettek hogy nem békültek ki.
- Nem sikerült kibékülnetek. – nem kérdeztem csak egyszerűen megállapítottam. – Valahogy éreztem, hogy Alex nem fog ilyen könnyen megbocsátani. De ettől még neked sem kell feladnod, ha valamivel le tudod nyűgözni, akkor az a kitartásod, most még morcos, de előbb utóbb beadja a derekát. Tudod kiskora óta várt rád, sose adta fel, aztán egy idő után rájött hogy hiába vár te nem jössz el. Ez persze az én hibám is volt nem szóltam neked.
- Nem, ebben nincs igazad. Te elmondtad már az elején, én nem hittem neked. Sajnálom.
- Nem kell, jól megvoltunk. – ez most nagyon sablonosan hangzott pedig így volt.
- Nem tudsz jól hazudni. Egy család nem csak anyából áll.
- Mit tehettem volna? – nagyon felháborítottak a szavai - Azt talán jobb lett volna ha befurakodok a házasságodba? Nem hiszem, én nem vagyok ilyen, és nem is voltam. Én nem akartam mások kárán megszerezni a saját boldogságomat. Nem tudtam volna így együtt élni veled, másrészt mi nem illettünk össze, és ez jó hogy még a kapcsolatunk elején derült ki. – ezeket a szavakat teljesen komolyan gondoltam. Lehet valakit szeretni szerelemmel de van amikor már a szerelem is kevés.
- Ezt te se gondolod komolyan? – nagyon meglepődött.
- De. Volt időm ezen gondolkozni, és arra jutottam hogy ha összeházasodtunk volna, se maradtunk volna együtt sokáig. Seb mi nem ugyanúgy gondolkodunk a dolgokról. Te neked csak az autók voltak fontosak, és azok az emberek akik az autókat szponzorálták. Idő közben elveszítetted azt, amiért az egészbe belevágtál és ezzel együtt elveszítetted saját magadat is. – és engem de ezt már csak magamban tettem hozzá. – A gyerekeiddel mennyit törődtél? Ismered őket, tudod mit szeretnek csinálni? El szoktál menni a versenyeikre? – hallottam hogy a lánya versenytáncos lett a fia meg jogásznak tanul, de olyan képeket nem láttam ahol ők, mint egy egész család szerepeltek volna. A gyerekek vagy együtt, vagy külön külön voltak lefényképezve a szüleikkel, együtt szinte sose. – Próbáltál a családodra úgy nézni, hogy nem nyűgnek tekintesz rájuk, hanem szeretni való emberekre, akikkel szívesen osztod meg az életed utolsó napjait. Ennek csak így van értelme, máshogy nem megy. – ha nem megy, kénytelen vagyok én ráébreszteni őt, mennyi minden fontos dolgot kihagyott az életéből. – Te nem a családoddal nem vagy megelégedve hanem saját magaddal. Azzal amivé váltál ugye? – döbbentem néz rám, pedig nincs min meglepődnie, ha egy kicsit magába néz, akkor látja ezeket a dolgokat ő is. – Azt szeretném ha boldog lennél, és úgy érzem hogy ehhez a boldogsághoz nem kellene sok minden csak az hogy te megváltozz.
- Ha csak kioktatni ...
- Nem félre értettél, csak azt szeretném , hogy jó apja legyél Alexnek, de ehhez az kell, hogy te is felnőj végre. Nem hadakozhatsz minden ellen, ha eleve negatívan állsz a dolgokhoz akkor nem is fogsz örülni semminek. Azt akarom hogy rájöjj a család többől áll mint fizetni a gyerekek iskoláját vagy kiadásait, azt akarom hogy a fiamnak a felelősség teljes apja légy. Ha meghalok szeretném ha egy olyan ember lehetne mellette akire felnéz, és aki támogatni tudja őt a céljai elérésében. – annyira kiborított hogy eleredt az orrom vére.
- Mit csinált vele? – Alex persze a legjobb pillanatban toppant be a szobába. –Anya most azonnal lefekszel, maga pedig jobb ha most elmegy. – nagyon mérges volt az apjára.
- Csak gondold át amit mondtam, és kérlek ezúttal ne hagyj cserben. – fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk , de én próbáltam mindent beleadni , és tudom , hogy Seb ha most még nem is, de a halálom után rájön, milyen fontos is amiről beszéltünk.

**

Ropog a hó a talpam alatt, de én nem álok meg. Minden évben eljövök ide, mert tudom hogy ő vár rám.
- Apu gyere már. – kislányom pajkos mosolya édesanyámra emlékeztet. – A nagyi már vár minket.
- Igazad van. – egymás kezét fogva ballagunk tovább a csöndes temetőben.
- Apu, nézd ott van a nagypapi. – Gabi gyorsan odarohan az idős ősz hajú férfihoz, majd egy szál fehér rózsát tesz le a márvány sírköre.
Apámmal végül kibékültünk anyám halála rádöbbentett hogy nem haragudhatok rá egy életen át, mert nem érdemes. Az élet túl rövid hogy folyamatos csatározással teljen.
- Eljöttél? – néz rám bánatos szemeivel a férfi.
- El.– szorosan megöleljük egymást –Apám.

17. fejezet

17. fejezet
Hanna szemszöge


Iszonyatosan fáradt voltam reggel amikor felébredtem, bár egy ilyen éjszaka után ki nem lett volna az. Krisz minden tekintettben fölülmúlta a várakozásaimat. Nagyon vigyázott rám, teljesen úgy éreztem magam a kezei között, mint egy drága porcelánbaba, amit a gazdája csak óvatosan mer megérinteni nehogy egy erősebb mozdulattól véletlenül összetörjön. Ami egy részről jól esett, más részről meg nem. Az előzményeket tekintve jó volt végre egy kis kényeztetés, de másrészt viszont úgy éreztem, hogy Krisz valamit tud. Valamit nem árul el nekem, és ez kicsit bosszantott. Én nem árultam el neki ez biztos, és soha nem is fogom. Mindenki életében vannak sötét foltok, és vannak olyan titkok, amit nem szívesen vagy egyáltalán nem oszt meg senkivel. Hát ez nekem pont ilyen titok. Imádom Kriszt nagyon szeretem, de ezt akkor se akarom vele megosztani. Nem azért mert nem bízok meg benne, szó sincs erről, egyszerűen csak nem akarom, hogy ez közénk álljon, hogy bármin is változtasson. Pont elég hogy kiderült a betegségem, nem akarom még egy titokról lerántani a leplet.

BRRRRRRRRRRRRRRRR.- nagyon jó nem tudom ki hasalt rá a csengőre de nem bánnám ha megmozdulna.

- Megyek már. – úgy nézek ki mint valami madár ijesztő, nagyszerű. - Mit a... – a döbbenet csak a legegyszerűbb szó ami leírhatja az állapotomat. Olyan szinten sokkolt a látvány hogy nem jutottam szóhoz. Az ajtó túloldalán a genetikai hasonmásom várt rám. Komolyam mondom ijesztő volt a hasonlóság, mintha csak tükörbe néztem volna, eszméletlen. Eddig nem hittem klónozásban, sem a filmekből jól ismert szövegekben hogy mindenkinek meg van a maga alteregója a világban, de most hogy élőben is megesett velem ez a csoda, kezdek szép lassan hinni benne. Az eltérések csak minimálisak voltak, legalábbis az arcát tekintve a vonások már mind ismerősek voltak , hiszen én is ezzel az ábrázattal tekintek magamra ha a tükörbe nézek, talán a szeme volt egy kicsit másabb mint az enyém. Olyan fura volt, túl metsző és rideg, én soha nem néznék soha így senkire, mintha fel akarna nyársalni. A másik ami viszont egyből feltűnt, az a hatalmas pocakja, amit takargathatott akárhogy, az minden hogy látszott. A mérete alapján én olyan öt – hat hónaposra saccolnám, bár az is lehet hogy teljesen mellé trafáltam. – Öhm segíthetek valamiben – ennél többet ha akartam volna se tudtam volna kinyögni.

- Ami azt illeti igen. – még ilyen lekezelő hangon nem beszéltek velem, sőt nagyon nem is bántak velem. A nő se szó se beszéd belibbent az ajtón és sikerült szépen gyomorszájon találni az ötkilós táskájával, majd mintha mi se történt volna fogta magát és leült a nappali egyik foteljébe. – Mire vár? Kerítse elő Kriszt, beszédem van vele. – nem hiszem el, hogy ő nem lepődött meg egy kicsit se a hasonlóságon vagy tényleg ennyire hülye liba lenne, hogy még ezt se vette észre? A másik meg a viselkedése a hideg futkos a hátamon tőle. Ez a kioktató, megalázó stílus nekem nagyon nem jött be. Lehet hogy mások megszokták már ezt tőle, de én nem. Én nem a palotapincsije vagyok, engem nem ugráltathat kénye kedve szerint. Ezt a viselkedést még én se engedem meg magamnak hercegnőként, akkor szerintem úgy fer, hogy másoktól se fogom eltűrni, ha az felém irányul.

- Nézze csak azért nem dobom ki most helyben a házból , mert terhes, de jó lesz ha nem feszegeti a határokat. Nem vagyok senki csicskása főleg nem a magáé, ezt jól vésse az eszébe. – nem kicsit paprikázódott fel kettőnk között a hangulat, de azért azt nagyon reméltem hogy nem gondolta hogy komolyan egy szó nélkül tűröm a leereszkedő cicababás viselkedését, mert akkor azonnal bebizonyítja hogy van egy hatalmas nagy különbség kettőnk között, mégpedig az hogy nekem van agyam amit még használni is tudok, neki meg ezek szerint csak a légüres tér tátong a semmi közepén.

- Hogy merészelsz így beszélni velem? –úgy néz rám, mint a legutolsó kis csótányra ami bemerte rondítani a cipője orrát, és már csak arra vár hogy eltaposhasson.

- Úgy ahogy maga, vagy talán magának több joga van megsérteni engem, mint nekem magát? – ha serpenyővel teljes erővel fejbe verem se lenne fancsalibb arca, mint most jelenállapotban - Csak nem fáj a valóság? Biztos kellemetlen ha valaki az ember arcába mondja az igazságot. Gondolom sokan megmondták volna a magukét, csak nem merték. Nos én nem állok sorba senki mögé, engem nem tud megfélemlíteni ezzel a végzet asszonya stílussal, úgyhogy ne is erőlködjön vele. – egy ilyen kis repedtsarkú senki ne vonjon engem kérdőre. Minden mozdulata árulkodó, azt hiszi magáról hogy valami dáma holott messziről süt róla hogy honnan való. A luxuskurvák mind azt hiszik magukról hogy a gazdag ajándékokkal, és a magukra erőltet ékszerektől már lettek valakik, pedig ez egyáltalán nem igaz. Öltöztethetnék egy majmot is selyem ingbe, attól ő még mindig csak majom maradt, egy fokkal sem lett jobb, csak nevetségesebb lett tőle az összkép. Ugyanezt érzem nála is, olyan mint egy karikatúra amit túlságosan is eltúlzott az alkotója.

- Most azonnal hívja ide Kriszt! Beszélni akarok vele. Eszméletlen hogy mit meg nem engednek maguknak a cselédei. – nem akartam neki mondani hogy erre a rikácsolásra amit ő le vágott még a holtak is felébrednek a sírjaikból.

- Mi a fene történt? – Krisz dühösen trappol le egy szál köntösben az emeletről, ám amikor meglátja a vendégünket hírtelen megtorpan. Ahogy én se, úgy ő se bír hinni a szemeinek, pedig ez a valóság. A nappali két sarkában úgy állunk a nővel, mint valami mágnes negatív és pozitív pólusa, látszólag hasonlítunk, de aki csak egy percet eltölt, velünk az tudja, hogy itt igazi hasonlóságról szó sincs. Ami bennem hiányzik az benne maradéktalanul meg van, és fordítva, én ha akarnék se tudnék úgy viselkedni mint ő, valahogy hiányzik belőlem ez a leereszkedő stílus, benne meg az emberek iránti empátia.

- Te meg mit keresel itt? Azonnal menj el. – Kriszt még soha nem láttam így viselkedni egy „hölgy” társaságában. Szabályosan fölrángatta a nőt a kanapéból, és erőszakkal vonszolta az ajtóig. – Szakítottam veled, elég érthetően elmondtam, hogy nem akarok veled találkozni többé, de ha akkor nem értetted meg akkor elismétlem neked újra, érthetően hogy az a csökött agyad is felfogja: HAGYJ BÉKÉN, SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI. – a mondat végére azért sikerült szépen és elegánsan kipenderíteni a házból.

- Krisz beszélnünk kell! – a nőt ugyan kizárhattuk , de a hangját nem vehettük el – A baba miatt,ő nem csak az én felelőségem hanem a tiéd is. – A baba és a tiéd szó után, úgy éreztem hogy egy gyors vonat száguldott el mellettem, a füleim süvítettek, a torkom iszonyatosan éget a szemeimnek pedig hiába parancsoltam meg hogy ne könnyezzenek, a reflexes inger csak magától jött. Próbáltam megállítani őket de nem ment, ez most sok volt egyszerre , nagyon sok. Volt már egypár törés életemben, ejtettek már jó párszor pofára, de ennyire még soha senki nem vert át. A teljes idegösszeomlás szélén álltam. Mind testileg, mind lelkileg most összeroppantam, alig jutottam szóhoz az elakadozó légvételektől. Most éreztem csak igazán, hogy most egy sokkalta rosszabb roham jön , mint amit ezelőtt valaha is átéltem, eddig volt kiér küzdenem de most úgy éreztem hogy elértem a szakadék szélére ahol nem vár semmi csak a sötétség. Még hallottam ahogy Krisz szólongat, de a fuldokló fájdalmas görcsök nem akartak elmúlni, annyira fájt a mellkasom hogy a könyörgő szavak végül elvesztek úgy ahogy Krisz maga is elveszett számomra.

16. fejezet

16. fejezet

Hanna szemszöge

Három hónap telt el azóta a borzalmas este óta. Három csodálatos hónap. Krisz nagyon kitette magáért. Nem tudom hogy ebben mennyi szerepe volt a betegségemnek , és annak hogy lelkiismeret furdalása van a történtek miatt, de nagyon megváltozott. Hogy miben változott meg? Talán a türelmesebb lett, és sokkalta megértőbb. Nem kezdett el apróságok miatt dühöngeni, és mindig kikérte a véleményemet, nem számított hogy nem értek éppen az adott dologhoz, neki fontos volt a véleményem. Nekem pedig ő volt fontos. Tudtam hogy nem csak ő, de maga az egész kapcsolatunk is hatalmas változáson ment keresztül azon estén.

- Szívem ideadnád az ásót? – megint elbambultam. Krisszel közösen neki vágtunk a kert rendbe tételének. Elvileg úgy lett volna, hogy egyedül csinálok mindent, de Krisz ragaszkodott hozzá hogy csak vele vághatok bele a rendrakásba. A fejébe vette, hogy egyedül nem csinálhatok semmit. Mintha én valami rokkant lennék? Á, inkább nem is mondtam neki semmit, előbb utóbb úgyis megunja és itt hagy.

- Tessék. – nyújtottam oda neki az ásószerszámot.

- Szerinted, fákat ültessünk a kerítés széléhez vagy bokrokat? - Krisz tetőtől talpig piszkos volt. Hiába mondtam neki, hogy kevésbé drága cuccban is lehet kertészkedni ő nem hallgatott rám. Most dobhatom ki a Zegna rövidnadrágját és az Armani rövid ujjúját. Persze amikor megemlítettem neki az ötletet, kinevetett és képes volt azt mondani nekem, hogy tőlem várta volna el legkevésbé hogy a spóroláson jár az eszem. Amikor kérdőn vontam hogy ugyan miért mondja ezt, csak azt válaszolta hogy a hercegnők nem szoktak spórolni. Már pedig én szoktam, persze tudom hogy csak heccel a rangommal, de nem mindig esik jól. Ezt néha ő is észreveszi, és bocsánatot kér, de tudom hogy ez a későbbiekben még sok probléma forrása lesz.

- Szerintem maradjunk a bokroknál. A fák nem nőnek meg olyan gyorsan, és te gyors eredményt akarsz elérni. Látványos javulást.

- Igazad van, mint mindig. – egy gyors puszit nyomot a számra és folytatta is tovább a munkáját. Érdekes hogy a kerti munkákat is annyira komolyan veszi mint a vezetést, mindenre nagyon oda figyel. Ha észre veszi hogy valami nem áll jól vagy valamit rossz helyre ültetett akkor egy szó nélkül kezdi előröl az egész műveletet. Nagyon összpontosít, látszik az arcán, ahogy az apró kis ráncok megjelennek a homlokán, és ahogy a szemét szűkíti össze. Valószínűnek tartom, hogy vezetés közben is ilyennek lehetnek a vonásai.

- Mi az? Elfáradtál, hagyjuk abba? –fordul felém hírtelen.

- Nem, csak figyeltelek ahogy dolgozol. – féloldalas mosoly virít az arcán szavaimra, sőt hogy még tovább ingereljen volt pofája levenni a felsőjét. Szabályosan elakadt a lélegzetem. Azok a széles vállak és izmos karok csak úgy vonzották a női tekintett.

- És mi az ítélet? Jól dolgozom. – nekem háttal guggolt le, hogy egy újabb palántát ültessen a kis tó mellé. Tudtam hogy majd meg fullad a röhögéstől. Nem elég nekem hogy az izmos hátát kell látnom, amin az izmok egymást kergetve rajzolódnak ki, még a formás hátsóját is direkt kidülleszti? Hol van itt az igazság? Sehol. Persze megértem őt, neki is nehéz lehetett eddig türtőztetnie magát. Amióta együtt vagyunk még egyszer sem voltunk úgy együtt. A balesetem előtt majdnem eljutottunk odáig, utána meg valamiért Krisz nem akarta. Nem mintha én annyira oda lettem volna a gondolattól, de Krisszben már megbíztam annyira hogy tudjam, ő nem fog „úgy” megbántani. Vele teljesen másmilyen lenne. Ő oda figyelne mindenre. Vele talán megpróbálhatnám. Végülis nem alapozhatok mindent arra az egy éjszakára, túl kell rajta lépnem. Nem hagyhatom hogy egy egész éltre megbélyegezzen. Ha teljes értékű nő akarok lenni, akkor kockáztatnom kell. Bátornak kell lennem.

- Meglepően ügyes vagy. – guggoltam le hozzá, a melleimet direkt az ő hátának feszítve. Azonnal éreztem a hatást, amit kiváltott belőle a közelségem. – Vajon másban is ilyen ügyes lennél? – leheletem borzolta a halántékát. A kérdést ha akarta se tudta volna félre érteni. Mindketten érzetük hogy valamelyikünknek lépnie kell. A szikrák csak úgy repkedtek körüllőttünk, és még a bolond is látta, hogy kivagyunk éhezve egymásra. Tagadhattuk ahogy csak akarhattuk , hozhattuk az időt , de ettől a tény még tény maradt. Kellettünk egymásnak , nem csak lelkileg hanem testileg is.

- Akarod? – nem nézett rám, de tudtam, hogyha azt mondom nem, akkor is egyből megállna. Nem kezdene el trágár szavakkal illetni, hanem csak beletörődne és minden menne tovább, ahogy eddig is. És ez volt ami teljesen meggyőzőt, a ki nem mondott szavak, hogy bízhatok benne, hogy legalább annyit kapok tőle mint amennyit kockáztatok.

- Igen. – válaszomra Krisz sem tétovázott. Azonnal kézbe kapott és felsietett velem az emeletre.
A szobájába beérve, azonnal az ágyra vetett. Nem siettünk de a vágy mindkettőnket elemi erővel hajszólt előre. Aprólékosan feltérképezett és csak utána kezdett el vetkőztetni. Minden egyes levetett ruhadarabért jutalom csókban részesültem, valamint apró kis simogatásokkal tette teljessé a repertoárját. Nagyon tetszett a kényeztetése, de úgy éreztem nem helyes hogy csak velem törődünk, ő is ugyanúgy megérdemli a kényeztetést mint én. Ezért minden gátlásomat levetkőzve, kezdtem el kezeimmel a hátát simogatni, majd ezt követően haladtam egyre lejjebb. Féltem és bizonytalan voltam, de próbáltam ezen változtatni. Egyfolytában csak Kriszre gondoltam. Nem okozhatok neki csalódást. Menni fog mennie kell. Itt és most Krisszel vagyok és nem azzal az őstulokkal aki megerőszakolt. Krisz van itt velem, ő kényeztet és ő tesz meg mindent azért hogy nekem jó legyen.

- Kicsim, annyira szeretlek. – elég volt ez az egy mondat Krisztől és minden kétségem és félelmem a semmivé lett. A görcs ami eddig a testemet uralta szépen lassan elmúlt és átadta a helyét annak a felemelő érzésnek, amit a kezdetektől fogva éreznem kellett ahogy ő hozzám ért. A perzselő mindent felégető simítások, a lehelet finom kényeztető mozdulatok, az apró kis csókok a testemen, minden rossz élményt elfeledtettek. Az agyam annyira kiürült, hogy nem tudott másra koncentrálni, mint Krisszre, mintha csak ő lett volna az egyedüli a földkerekségen, minden más megszűnt egy pillanatra létezni, hogy ismét egy egészben álljon össze. Hihetetlen de egyben lehengerlő volt ahogy a testeink egyesültek. Varázslatos volt valami újnak a részese lenni, valami ujjat felfedezni, azt hogy igenis lehet két külön ember is egy egész. Most már nem csak lelkiekben, de testileg is egy egészet alkottunk teljesen.

- Én is szeretlek. – most mondtam ki először azt, hogy mennyi mindet jelent nekem Krisz, de úgy érzem jobb alkalmat keresve se találhattam volna erre. – Nagyon szeretlek – erős karjaival szorosan ölelt egészen addig, míg az álom el nem nyomott mindkettőnket.

15. fejezet

Ezt a részt a szívbetegeknek írtam, azoknak akik tudják mi az igazi szenvedés , köztük a bátyámnak Janinak.

15 fejezet

Bella szemszöge

Életem egyik legrosszabb éjszakája volt a tegnapi. Kriszt elláztatva látni, Hannát meg félholtan. Senkinek nem kívánom azt az érzést amit mi a korházban átéltünk. A rettegés, a félelem, hogy-hogy lesz tovább. Hanna egyáltalán életben marad-e? Nagyon megviselt mindannyiunkat, főleg Kriszt. Láttam rajta hogy lelkiismeret furdalása van valami miatt, és ez csak fokozódót az eltelt idővel amit a korházban töltöttünk.

- Nem akarod elmondani? Látom hogy emészted magad valami miatt. – ültem le mellé a váróban.

- Veszekedtünk. – annyira megtört volt szegény. Ennyire magába roskadva még soha nem láttam.

- Min vesztettek össze? – kérdeztem meg tőle, hátha könnyebb lesz neki ha valakinek kiöntheti a szívét.

- Elmondta az igazságot magáról, már amennyit én elengedtem neki mondani, mert biztos mondott volna még dolgokat csak én nem voltam rá kíváncsi és otthagytam. Elmentem, ott hagytam őt. Érted? Elmentem. – teljesen magát okolta a történtekért. – Meg kért hogy maradjak, de én inkább elmentem és jól berúgtam. Ha ott maradtam volna, akkor ez nem történik meg. – zokogva hajtotta a fejét a két tenyerébe.

- Ha ott maradtál volna se változtatott volna semmit. Szívbeteg, régóta, valószínűleg veleszületett. Az ilyen betegnél elég egy enyhe megfázás és némi stressz, és kész baj. Senkinek nem mondta el, hogy ilyen súlyos betegsége van, nem tudtunk rá úgy oda figyelni, ahogy kellet volna.

- De én akkor is felelősnek érezem magam miatta. Két hónapja élünk együtt és én semmit nem vettem észre. Ő annyira magabiztos tette a dolgát, soha nem kért segítséget semmiben. Annyira természetesnek vettem, hogy egyedül dolgozik.

- Biztos nem akart gyengének látszani a szemedben. Sok szívbeteg nem szereti, ha betegsége miatt másként tekintenek rá, sokan azért titkolják a betegségüket mert nem akarnak más bánásmódban részesülni mint az egészséges társaik.

- Még az is jobb lett volna, mint ez a mostani helyzet. Miért nem mond nekünk senki semmit?

- Sok idő kell a vizsgálatok miatt, ráadásul késő este volt amikor behozták.

- Értem én, de csak tudnak valami konkrétumot mondani a vizsgálatok nélkül is, elvégre diplomás orvosok.

- Krisz ne türelmetlenkedj, amint tudnak szólnak, ebben biztos vagyok. – és mint végszóra megjelent előttünk egy őszülő halántékú, negyvenes éveit taposó fehér köpenyes orvos.

- Önök Mss. Cordina hozzátartozói?

- Igen. – pattantuk fel azonnal. – Jól van? –kérdeztük egyszerre Krisszel.

- Az állapotét stabilizáltuk, most jelenleg gépeken tartjuk a biztonság miatt.

- És mi miatt lett rosszul?

- Szívizomgyulladása volt, ez eredményezte, a viszonylagosan gyengébb szívinfarktust. Ez a betegség a szívbetegek körében alakul ki, főként akkor ha megerőltetetik magukat és elkapnak valamilyen vírusos fertőzést. A beteg általában nem érzi semmi jelét annak hogy rosszul lenne, ezért is olyan alattomos ez a betegség, hírtelen csap le. A beteg a végső pillanatban már segítséget se tud kérni, csak a hírtelen fájdalmat érzi, ami a mellkasából sugárzódik ki a teste egész részére. Hanna még szerencsés volt, hamar megtalálták. A szervezete pedig nagyon erős, gyorsan tud majd regenerálódni. Viszont azt kötelességem elmondani, hogy az ilyen betegségnek mindig van következménye. Hegesedés jön létre, ami akár a jövőben további problémához vezethet. Most amit egyedül tehetnek érte azaz ha nem stresszelik és nem hagyják hogy sokat dolgozzon.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem megmert szegény Krisz még nem tért teljesen magához a sok információtól.

- Az intenzíven fekszik ezért csak egy ember mehet be hozzá, sajnálom.

- Köszönjük a segítségét.

- Nincs mit ez a dolgom, ha nincs más kérdésük akkor én mennék tovább.

- Nincs, és még egyszer köszönjük. – köszöntem el az orvostól.

- Gondolom te akarsz hozzá bemenni elsőnek? – fordultam Krisz felé.

- Igen.

- Ó várjanak. – fordult vissza gyorsan az orvos – Hannán teljes körű vizsgálatot végeztünk el, és kiderült egy elég megrázó dolog a nőgyógyászati vizsgálatoknál.

- Mi? – egyszerre kérdeztünk Krisszel mert fogalmunk se volt róla mire akar kilyukadni az orvos.

- A hölgy erőszak áldozata lehetet, nem olyan rég valaki megerőszakolhatta.

- Ez biztos? – Kriszt az összeomlás szélére sodorta ez a hír.

- Igen. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták. Sajnálom. – az orvos még vigasztalásképp vállon veregette Kriszt és ott hagyott minket.

Krisz szemszöge

Hanna mellett ülve a korházi szobában, gondolkoztam el sok mindenről. Arról hogy mennyire felszínesen ismertem meg az embereket. Hannával több, mint két hónapja éltünk együtt, de ez a kis idő olyan volt mintha nem is lett volna. Ha a valóságot és a kész tényeket nézzük, semmit nem tudtunk egymásról. Én ugyan elmondtam néhány dolgot magamról, de ő semmit. Amikor meg nagy nehezen rászánta volna magát, akkor meg én makacsoltam meg magam.

A makacsságom vezetett idáig vagy talán az életünk és a körülmények nem tudom. Egyedül csak azt érzem, hogy mindketten felelősek vagyunk azért, hogy most itt vagyunk. Fele-fele arányban követtünk el hibákat. Ki nagyobbat ki kevesebbet, de mindketten hibáztunk. Ő a titkolózásaival, én a makacs viselkedésemmel.

Annyi minden másképp alakulhatott volna.

- Krisz. –halk nyöszörgés ébreszt fel.

- Hanna? Hanna jól vagy? – azonnal mellette teremtem, és megszorítottam a kezét.

- Sajnálom. – annyi megbánás összpontosul azokba a csoki szemekbe, hogy nem bírok sokáig beléjük nézni.

- Ne, ne mond ezt. Mind ketten hibáztunk. De nem számít, újra kezdünk mindent. Ezúttal titkok és minden féle hazugságok nélkül.

14. fejezet

14. fejezet

Krisz szemszöge

Egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy nem leszek dühös, nem leszek dühös, csak derüljön ki végre az igazság, erre tessék, majd föl robbantam mérgemben. Ennyire még soha nem veszítettem el magam felett az önkontrolt. Még hogy illegális bevándorló?! Ekkora marhát mint én nem hordott hátán a föld. Végig palira vett, és én még sajnáltam őt, szegény szerencsétlent. Ó szegény távol a családjától kénytelen takarítónőként pénzt keresni? Jól kitervelte, teljesen bevettem minden egyes szavát. És ezek után még képes volt tőlem megkérdezni, hogy mérges vagyok –e? Naná hogy az voltam. Vagy mit gondolt, hogy birkatürelmem van és jót nevetek azon, hogy egész eddig átvert és kiröhögött a hátam mögött? Nagyon mérges voltam és vagyok rá, még most két óra autókázás után is bennem van, hogy legszívesebben megfojtanám, ha tehetném. De nem bírom, ez a legrosszabb, csaptam egy nagyot tehetetlen dühömben a kormányra. Miért van az, hogy engem mindig csak kihasználnak az emberek? Milyen kozmikus erő vonzza hozzám az ilyen nőket? Mi a fenével érdemeltem én ezt ki?

Fogalmam sincs.

Még most is magam előtt látom a reménykedő arcát, de nem, nem gondolhatok erre. Csak arra szabad gondolnom hogy átvert, megszégyenített, és totális hülyét csinált belőlem. Holott én teljesen kifordultam magamból miatta. Atyám, tényleg képes voltam neki mindent elmondani. Hogy bízhattam meg benne ennyire?

Hercegnő?! Nagyon jó. Mekkora tehetség kell ahhoz hogy valaki takarítónőnek egy hercegnőt vegyen fel?! Nem egy normális hétköznapi embert, hanem egy elcseszet hercegnőt, akinek nincs jobb dolga mint belegázolni vadidegenek érzéseibe. Mert ő belegázolt, két lábbal tiport szét mindent bennem. Hatalmasat csalódtam benne, abban akinek hittem, mert az nem ő volt. Csak egy illúzió.

De ennek most vége. Nem fogok szenvedni egy ilyen szélhámos hercegnőcske miatt. Bebizonyítom, hogy igenis lehet boldog nélküle is.

Hanna szemszöge

Semmi se úgy sült el, ahogy akartam. Próbáltam megmagyarázni Krisznek a dolgokat, de őt már egyáltalán nem érdekelte a mondandóm. Pedig érezni kell hogy nem csaptam be, hogy nem vertem át. Én még mindig ugyanaz vagyok, aki előtte voltam, nem lettem más. Igen hercegnő vagyok, de az csak rang, egy munka. Ő ettől sokkalta fontosabb. Ezt neki is tudnia kell. Én nem csak megjátszottam magam, én tényleg megszerettem őt, igazi szerelemmel. Ezt neki is éreznie kellett. Nem lehet hogy mindent hazugságnak hit?!

Érzetem hogy egyre jobban belelovaltam magam a védekezésbe, és a mentségek keresésébe. Annyira szerettem volna elmondani a teljes igazságot Krisznek, hogy magamra nem is figyeltem. Érzetem hogy valamit elfelejtettem, csak nem tudtam mit, egészen addig amíg a szorító érzést meg nem éreztem a mellkasomban. A gyógyszerek elfelejtettem őket bevenni. A mellkasom és a fejem is nagyon fájt, de én kitartóan másztam meg a lépcsőket. Mire feljutottam az emeletre már a tájékozódással is gondjaim voltak, mindent homályosan láttam. Kóvályogva sikerült beesnem az ajtón, de a komódhoz amiben a gyógyszereimet tartottam még így se jutottam el. A fájdalom teljesen leterített a lábamról.

Bella szemszöge

Ferrel ép Kriszhez tartunk, mert az én kis lükém, személyesen akarja elmondani, hogy kislányunk lesz. Igen én nyertem, bár helyzeti előnyben is voltam, hiszen azért mégis csak bennem fejlődik ez a kiscsöppség és nem benne. Persze Fer kötözködött és kétszer is megkérte az orvost hogy jobban nézze meg az ultrahangot, de amikor rá szóltam hogy veszíteni is tudni kell, befogta a száját és csöndben elfogadta hogy már pedig itt és most megmásíthatatlanul lányunk lesz. Azóta persze felfogta a dolgokat és bocsánatot is kért tőlem a minősíthetetlen viselkedéséért, és megígérte hogy többet nem fog ilyen gyerekesen viselkedni. Amit persze úgyse fog betartani, de nem baj, pont ezért szeretem. Ami pedig a kislány dolgot illeti, amennyire nem akarta az elején, hogy kislányunk legyen, most annyira ragaszkodik hozzá.

- Szívem megérkeztünk. – tényleg észre se vettem, hogy ilyen gyorsan ide értünk.

- Jó gyorsan ide értünk.

- Még szép. Minél hamarabb elakarom mondani hogy kislányom lesz. Tuti hogy Krisz elfog zöldülni az irigységtől ha meghalja a nagy hírt. – ennyit arról, hogy nem lesz többé gyerekes.

- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Krisz annál érettebb, minthogy emiatt hisztizni kezdjen.
- Na jó, de akkor is siessünk. – egyszerűen nem lehet lelőni.
- Fer ha nem tűnt volna fel, öthónapos terhes vagyok, úgyhogy ne ugráltass. – Fer azonnal elszégyellte magát, és segített kievickélni az autóból.

- Bocsi nem akartalak ugráltatni. – a könyörgő kiskutya szemeket a tökélyre fejlesztette az utóbbi időben.

- Tudom, csak …

- Terhes vagy.

- Igen. – komolyan úgy érzem magam mintha nem is egy gyerek lenne, odabent hanem kettő. Iszonyatosan fáj a hátam, pedig csak az ötödik hónapban járok. Mi lesz velem a kilencedikben?

- Na gyere menjünk. Biztos itthon vannak, mert látszik a fény a fenti szobákból.
- Aham. – Fer gyorsan megnyomta a csengőt ennek ellenére sem jött semmilyen válaszreakció. - Mi van ha mással vannak elfoglalva?

- Mivel mással? - nézz rám drága szerelmem.

- Na szerinted?

- Jó, de most akkor mit csináljunk? Ennyit elutaztunk a nagy semmiért? Tudod mit engem nem érdekel mit csinálnak, én most azonnal be akarok menni. – mint valami toporzékolós óvodás aki felakarja magára hívni a figyelmet elkezdte megállás nélkül nyomni a csengőt.

- Fer hagyd már abba, majd elmegyünk egy hotelbe és kész. Gyere menjünk. – szabályosan ráncigálnom kellett. – Rosszabb vagy mint egy óvódás. Borzalmas. – már éppen az autóba ültünk vissza amikor mellettünk leparkolt Krisz.

- Ha Krisz itt van, akkor ki van bent? – na igen ez egy logikus kérdés volt Fertől. Hanna biztos ajtót nyitott volna, ha bent van. – Csak nem betörtek Kriszhez?

- Nem azt nem hiszem, biztos csak felkapcsolva hagyták a világítást.

- Na persze. Gyere most már csak azért is beszélni akarok Krisszel.- elegem van, elegem. Kikészít Fer a makacsságával.

- Jól van, de többet nem fogunk ki be ugrálni. Ja és viselkedj normálisan, úgy mint egy felnőtt ember. – lekell hűteni mert tudom milyen amikor elkezd ömlengeni a lányunkról.

- Ígérem vissza fogom magam.

- Na azt megnézem. De gyere menjünk Krisz kicsit furán fest. – Krisz nem csak furán festett, hanem egyszerűen részeg volt. Azon is csodálkozok hogy egyáltalán haza talált.

- Hé haver jól vagy?- karolta át Fer Kriszt mielőtt még a lábunk előtt esett volna össze.

- Szemel láthatólag nincs jól. Inkább gyere és vigyük fel a házba. – gyorsan kicsentem Krisz kezeiből a kulcsokat és Fer előtt kinyitottam az összes ajtót.

- Annyira szeren … csét…len va…gyok. – nyöszörögte Krisz a kanapén eldőlve.

- Inkább részeg vagy, de az nagyon. Fer próbáld meg valahogy életre kelteni a haverodat. Én meg addig megkeresem Hannát.

- Ker..esd csak meg azt kis her…ceg…nőt.

- Fer csinálj vele valamit. – én gyorsan, na jó magamhoz képest gyorsan felmentem az emeletre,és elkezdtem keresni a házvezetők gyöngyét.

- FER! – orvos létemre nagyon megijedtem amikor megtaláltam Hannát összeesve a szobája padlóján.

- Igen szívem? Mi történt?- Rohant gyorsan fel.

- Hívj azonnal egy mentőt, gyenge a pulzusa. Szívinfarktusa volt.

13. fejezet

13. fejezet

Hanna szemszöge

Krisz kérdése nem ért váratlanul. Tudtam hogy már nem egyszer felette magában ezt a kérdést , csak nem merte hangosan is kimondani. Biztos félt a reakciómtól vagy talán azt hitte, hogy itt hagyok csapot papot és meglépek , mint valami cigánylány a vándorcirkuszból. Nem tudom, fogalmam sincs mit gondolhat ezek után rólam.

- Ki vagy te? – Nincs menekvés. Ismerem ezt a nézését, mindig így néz rám ha valamit elakar érni. De ez most más, most nem adhatom be ilyen könnyen a derekam. Ha kiderülne az igazság azzal tuti megutálna. Nincs azaz ember, aki elhinné nekem, hogy a hercegnősködésbe is bele lehet fásulni. Pedig bele lehet. A folyamatos papírmunkák, az utazások és a jó pofizás mindenki előtt elég kimerítő. Soha nem lehetsz hisztis, soha nem lehetsz mérges, soha nem lehetsz saját magad. Csak annak szabad látszanod, amit az emberek szívesen látnak egy királyi sarjtól. Nem elég szépnek lenned, neked tündökölnöd kell, az etikett szabályait mindenekelőtt tartsd be, holott az íróasztalt is rádöntenéd az előtted ülő riportere annyira idegesít a rámenős kérdéseivel. És ez csak a kezdett. Nincs egy szabad pillanatunk egyedül, mindig csatlósok vesznek körbe, akik az életüket áldoznák fel érted, de a valóéletben két mondatnál nem beszéltünk velük többet. Nincs senki akiben megbízhatnánk, nincsenek igaz barátaink. Hogy is lehetnének? Egy hercegnőt vagy mindenki irigyeli vagy mindenki gyűlöli. Átmenet nagyon nincs, mert nem jutunk el addig a beszélgetésben hogy megmutassam magam, hogy milyen is vagyok én, a rólam kialakított piár máz nélkül. Az emberek csak ritkán látnak meg minket az igazi valónkban. Az édesanyám mondogatta mindig kiskoromban a lepkeház előtt állva, hogy mindannyian egy bebázódott lepkék vagyunk az emberek számára. Akkor még nem értettem a mondandója lényegét. Én csak a kifejlett pillangókat figyeltem, amik előttem repdestek, és varázslatos szín kavalkádjukkal egy kis őrömet hoztak az unalmas napokba. Pedig minden egyes bolond mondás mögött egy egész élettapasztalat lappangott. Anyu ezzel akarta kifejezni, hogy az emberek soha nem láthatják meg azt, amik mi igazán vagyunk, ugyancsak egy lépés választja el őket az igazi énünktől, csak túl buták hogy észrevegyék, mi mindannyian nem azok vagyunk, mint aminek látszunk. Mi nem a burokban lévő vergődő állatok vagyunk ,mi mindannyian azok a szárnyaló lepkék vagyunk amiket kiskoromban az üvegházban láttam.

- Az előbbi dühös francia nő a legjobb barátnőm volt. – tudom hogy nem válaszoltam a kérdésére, de ez nekem nem megy, csak lépésről lépésre - Ő hívogatott folyamatosan. Megígértem neki hogy felhívom, és hogy mindig elmondom neki mit csinálok , ugyanígy megígértem még neki sok más dolgot is, amit nem tartottam meg. Ez miatt volt mérges.

- Biztos? – Krisz mint mindig a lelkembe lát. Tudja mikor kerülöm ki elegánsan az igazságot.

- Nem. Nem teljesen csak ez miatt hívott. – már most érzem, hogy tehetek én akármit innen most nem szabadulok el addig míg mindent bennem valók.

- És mi lenne az? – Krisz hangjában nem volt semmi siettető egyszerűen csak szerette volna tudni a teljes igazságot.

- Azt akarta hogy menjek haza, és kezdjek mindent előröl.

- De te nem akarsz haza menni? – Kriszre szemiben csak könyörgést láttam. Nem mondta ki, hogy ne befolyásoljon a döntésben, de éreztem hogyha tehetném ezer lánccal kötözne ki csakhogy itt maradjak vele.

- Még nem. Itt akarok lenni veled. – a megkönnyebbülés csak lassan mutatkozott meg Krisz arcán.

- Nem sokára elmész ugye? Nem maradhatsz itt sokáig? Az a lány újra hívna, hogy emlékeztessen hol a helyed? – Krisz most egy nagymacskára emlékezetett, aki rálépett a menekülő kisegér farkára. Innen már csak egy lépés a bekebelezés, és ezt tudjuk jól mindketten.

- Haza kell mennem. Muszáj. Hiába akarok, nem maradhatok itt veled.

- Miért nem hívod fel őket? Vagy miért nem jönnek ők el hozzánk, úgy mint az én szüleim. – annyira sok miért.

- Felhívni felhívom őket, de ők nem jöhetnek ide.

- Miért? – azok a könyörgő szemek, most vesztem el teljesen. Őszintén be kell neki vallanom mindent.

- Mond hallottál már Cordináról?

- Igen így hívnak. – Krisszen látszik hogy magát a kérdést se értette meg egészen.

- Azon kívül?

- Nem igazán.

- Sejtettem. Cordina nem csak egy név annál sokkalta több. A hazám. Nyugatról a Balt-tenger határolja, míg keletről Belorusszia. Északról és délről Lettország és Lengyelországgal vagyunk határosak. Egy viszonylagosan pici országról van szó, így nem csodálom hogy nem tűnt fel a térképen. Sokan Magyarországot se tudták beazonosítani a térképpen, csak akkor esett le a világnak, hogy léteznek amikor, Michael Jackson klipet forgatott a hősök terén. Vicces de ez van. Most biztos felteszed magadban a kérdést miért is fontos ezt neked tudnod, amikor látszólag semmi köze nincs a mi kapcsolatunkhoz.(csalok egy kicsit és földrajzilag Litvánia helyére írom le Cordinát, ugyanis nem alakíthatok ki neki egy plusz helyet a térképen amikor a valóságban nem is létezik, remélem nem okoz gondot senkinek se elképzelni így az országot)

- Fején találtad a szöget, pont ezen törtem a fejem.

- Azért mert Cordina nem Köztársaság. Mint minden régi országot ezt is az uralkodó család irányítja… aki nem más … mint az én … családom. – mintha egy mázsás kőtől szabadultam volna meg. Végre elmondtam neki az igazat.

- Mármint akkor te …? – Krisz mindenre felkészült de erre nem. Ez nagyon meglepte, láttam az arcán a teljes döbbentett.

- Igen apai ágon örököltem a rangokat. Hercegnő vagyok. – még soha nem fájt ennyire kimondani a hercegnő szót. Ha tehettem volna letagadtam volna a származásomat is csakhogy könnyebb legyen most ebben a percben Kriszre nézni. – Most nagyon mérges vagy rám? Ugye?

12.fejezet

12. fejezet

Hanna szemszöge

- Ó tényleg? Nekem két hónapja nincs magánéletem, hála neked. Mindent én csinálok, te semmiben nem segítesz, holott nem ebben egyeztünk meg. A szüleid a nyakamon lógnak, éppen hogy csak WC-re engednek el egyedül. Hatalmas a nyomás rajtam, minden oldalról támadások érnek, mert hagytalak elmenni. Tudod mennyire vagyok attól hogy kirúgjanak az állásomból? Hát meg mondom, egy hajszálnyira. Úgyhogy ne oktass ki engem, hanem most azonnal gyere haza! – Még mit nem? Biztos nem megyek haza. Éppen hogy csak összejöttek a dolgok Krisszel, nem fogok most senki miatt haza menni. Nagyon sajnálom Rillát , és megtudom éretni , ennyi mindentől én is kiakadtam volna, de most az egyszer az életben végre eljutottam oda, hogy nem érdekel más. Csak magamra gondolok, önző vagyok lehet, de nem érdekel. Eddig mindig másnak akartam jót, és mi lett belőle? Most az egyszer végre a saját boldogságomat helyezem előtérbe és nem másét.

- Nem megyek haza. – jelentettem ki kategorikusan.

- Mi? – Rilla akkorát üvöltött a telefonba hogy távolabb kellett tartanom a telefont – Hanna haza kell jönnöd ez nem kérés volt, hanem parancs!

- Tudtommal még én vagyok a főnököd és nem fordítva. Ha nem bírod a terheket, akkor … mondj fel. – Fájt ezt ki mondani, főleg hogy egy húsz éves barátságot törhetek meg vele, de ha ez kell ahhoz hogy végre nyugodt magánéletem legyen Krisszel, hát meg teszem.

- Miatta van? A férfi miatt aki az előbb felvette a telefont? – ha eddig nem éreztem lelkiismeret furdalást, akkor most Rillának sikerült elérni, hogy érezzek. Miért nem ordibált, miért nem tiltakozott? Még az is sokkalta jobb lett volna, mint ez a csendes beletörődés. –Tudja már ki vagy? Szeret annyira hogy elfogadjon úgy ahogy vagy? Képes lenne eleget tenni a család elvárásainak? – most mi a fenéért kell ezeket rám zúdítania? – És ami a legfontosabb, képes lenne feladni a saját életét csak azért, hogy veled éljen. Azt az életet élhesse amit te? – tudom hogy jogosak a kérdések, de nem tudok , és nem is akarok most válaszolni. Félek hogyha válaszolnom kellene kiderülne milyen bizonytalan lábon áll a kapcsolatom Krisszel.

- Hallgatsz, végül is ez is egy válasz.

- Ő nem olyan mint a többi férfi. Tudom ez sablonosnak hangzik de igaz. Emlékszel milyen férfiről álmodoztunk kiskorunkban? Legyen jó képű, eszes, és humoros. Ami akkor még elérhetetlen volt, most itt van tőlem egy karnyújtásnyira. Minden megvan benne amire vágytam. Szeret engem érzem, és nem azért mert hercegnő vagyok, ő azért szeret amilyen vagyok, belül. Előtte nem kell megjátszanom magam, nem kell a nap minden pillanatában tökéletesnek lennem, ő még a hiányosságaimmal együtt is ugyanúgy szeret. Ezért kérlek ne kényszeríts választás elé. Csak adj még egy kis időt. Ígérem haza megyek, csak nem most. Anyáékat is felhívom elmondom nekik, hogy jól vagyok, és hogy hagyjanak téged békén. A munkát pedig nyugodtan átküldheted az itteni nagy követségre, majd elmegyek érte, és megcsinálom.

- Látom a szerelem elvette az eszedet, de jó legyen úgy, ahogy akarod. Te vagy a főnők. De ezért egy valamire felhívnám a figyelmedet, mint a személyi titkárod és a legjobb barátnőd.

- Mi lenne az?

- Ne várj sokáig az igazsággal, minél hamarabb mondod el neki, annál jobb. Nem jó egy kapcsolatot hazugságokra építeni. Ha pedig tényleg annyira szeret, mint amennyire te állítottad akkor nem lesz semmi gond.

- Remélem neked lesz igazad, de most leteszem, mert itt áll mellettem és elég furán néz rám. Szia.

- Szia. És sok szerencsét a pasidhoz. – el is fog kelleni a bíztatás. Krisz dühös szemeibe nézve ebben biztos voltam.

Krisz szemszöge

Tudtam én hogy valami nincs rendben. Az a sok hívogatás, és Hanna rettegő arca nem a semmiért voltak. Na de hogy a képembe hazudjon az egy kicsit sok volt. Minden egyes alkalommal amikor valaki hívta, ő pontosan jól tudta ki volt az, és képes volt nekem azt hazudni hogy téves hívás , és nem tudja ki az.

Igazából nem is a hazugság fájt a legjobban, hanem az hogy ennyire nem bízott meg bennem. Én mindent elmondtam neki, a volt barátnőimtől kezdve a családomig mindent megosztottam vele. Én kitártam neki a szívemet annyira, amennyire csak lehetet, amennyire soha eddig nem tettem meg senkivel. Vele éreztem először azt, hogy ő érdemes arra, hogy mindent megosszak vele. Nem csak a jó dolgokat, hanem a rosszakat is. Neki el tudtam mondani a félelmeimet a titkaimat, és cserébe nem kértem mást csak őszinteséget és bizalmat.

Nem kértem tőle hogy ő is mesélje el az egész életét az elejétől a végéig, úgy ahogy én megettem. Nem akartam erőltetni, úgy voltam vele hogyha akarja, majd ő elmondja nekem.

De most úgy érzem meg kell tennünk azt a lépést, amit eddig nem akart megtenni. Ki kell teregetnie a kártyáit, el kell mondania mitől fél ennyire, mitől menekült el. Mert azt nem veszem be hogy eddigi életét takarítónőként élte le. Perfektül beszél franciául, ami gondolom az anya nyelve lehet, és amiről eddig én azt hittem hogy az angol. Több nyelven beszél?! Mi a fenének kéne egy takarítónőnek több nyelven beszélnie? És ez csak a kezdett. Profi lakberendező, és kertész más ezekért a munkákért amiket ő egyedül megcsinált, milliókat elkért volna, de ő nem. Ő megelégedett azzal a fizetéssel amit én adtam neki, sőt mióta együtt vagyunk azóta már ezeket sem kéri. Megtagadott minden fajta pénzbeli jutatást, pedig ugyanúgy dolgozik. A másik ami nagyon furcsa volt azaz ékszerei mióta visel egy takarítónő briliánsokat a nyakán? Amikor először láttam a kis ékszert a nyakában nem is nagyon törődtem vele, bizsunak néztem, de amikor napról napra újra láttam Hannán már gyanakodni kezdtem, és rájöttem a kis ékszer nem annyira olcsó, mint amennyire elsőnek tűnt.

Akkor meg hogyan szerezte meg? Lopta vagy kapta valakitől? De kitől? Kinek lehet annyira fontos hogy egy ilyen drága ajándékot adjon Hannának? Vajon az aki elől elmenekült , aki miatt most itt van velem?

Megvártam türelmesen míg befejezte a beszélgetését, és csak aztán kérdeztem rá arra amit már nem lehetet elkerülni.

- Ki vagy te?

11.fejezet

11. fejezet

Hanna szemszöge

- Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a BARÁTNŐD?

Lehet hogy kicsit túl lőttem a célon?Már nem is tűnik olyan jó ötletnek mint az előbb ez a kis csalás. Kriszre alig merek ránézni annyira félek a reakciójától. Most biztos egy kis ribinek tart, aki rátukmálta magát a szülei előtt. Végül is igaza lenne, elvégre nem hagytam neki semmilyen menekülő utat. Jaj már annyira szégyellem magam. Ráadásul pont én teszek ilyet, akit egész eddig arra neveltek, hogy mindig minden körülmény között az igazat mondja. Hát ezt most jól megcáfoltam, így még soha nem viselkedtem, főleg nem vadidegenek előtt. Elképzelem mit gondolhatnak most rólam Krisz szülei. Biztos azt hiszik ez se jobb az eddigi kis nőcskénél aki Kriszre akaszkodtak.

- Csak egyet tudok érteni Hannával, kisfiam mi nem erre neveltünk téged. Vagy talán tőlünk féltetted? – egyre rosszabbul érzem magam, szegény Kriszt most miattam szidták le a szülei.

- Tőletek? Nem dehogy. – kaparja össze magát Krisz, és gyorsan átcsusszan mellém, hogy a karjával átöleljen – Csak a megfelelő pillanatra vártunk. Ugye szívem? – nem tudom, hogy ez a mosoly most nekem szólt-e vagy inkább a szüleinek.

- A megfelelő pillanatra na persze?! Ha rajtad múlik mi soha semmit nem tudunk meg. – az anyukája enyhén szólva de kiakadt, mondjuk megtudom érteni biztos rossz lehet szülőként utolsóként értesülni a fia dolgairól.

- Csssssüs kicsim, ne idegeskedj. – miért érzem azt, hogy nem véletlenül toppantak be, és nem is azért mert én itt vagyok.

- Tulajdon képen miért is jöttetek? – szerintem Krisznek is leesett a lényeg.

- Azért hogy elmondjuk … hogy kistestvéred lesz. –az édesapja ezt úgy mondta mintha minden nap beállítanának ide ezzel a hírrel.

- Hogy mi? – enyhén szólva sokkolta Krisztiánt a hír.

- Jól hallottad kistestvéred lesz. Hát nem isteni ez a hír? – az anyukája már megint ezer százalékon pörög.

- De hogy? Nem úgy volt, hogy utánam már nem lehetet? – úgy éreztem ez a része a családi kupaktanácsnak nem tartozik rám, de Krisz vállamon nyugvó keze nem engedett, szóval maradtam ott ahol voltam.

- De igen, mi se számítottunk már rá. Az orvosok kerek perec megmondták, hogy nem lehet több kisbabánk, erre tessék ennyi idő eltelte után mégis csak sikerült összehozni egyet. Hihetetlen. Alig akartuk elhinni apáddal. – látszik rajtuk, hogy megfiatalítja őket az új kisbaba, mintha nem is negyven - ötvenévesek lennének, hanem csak húszévesek. Nagyon aranyosak voltak így bezsongva, az ilyen párok tényleg megérdemlik a gyermekvállalás örömét. – Legalább … örülsz neki? – az anyukája nagyon félt a választól teljesen látszott rajta, hogy nem bírná elviselni ha az egyetlen pici fia nem fogadná el az új kis jövevényt.

- Naná, csak meglepődtem, ennyi. Mostanában mindenki ezért látogat meg. És kész egyszerűen megdöbbentem, de nagyon örülök nektek. – gyorsan felpattant és édesanyjához lépve jó szorosan megölelgette. Annyira aranyosak voltak így együtt, az ölelkezés végén az édesanyja Alice még el is pityeredett. – Hé anyu mi baj? Fáj valamid? –férfiak már csak ilyenek.

- Krisz anyukádnak nincs semmi baja, egyszerűen csak túltengenék benne a hormonok, mint minden terhes nőben.

- Ez csak egy bugyuta kifogás a terhes nőknek. –húzta el a száját Krisz dühösen.

- Na de kicsim hogy mondhatsz ilyet? – legyintette meg pajkosan fia feje búbját.

- Bella is ugyanezt mondta amikor számon kértem rajta egy kínos incidenst. – Krisz és én pontosan tudtuk miről van szó, az igazán kár csak az volt hogy én nem lehetettem jelen a nagy pillanatban. Azóta persze megbocsátottam Bellának, ha másik oldalról nézem a dolgokat akkor még hálás is lehetek neki , mert ha ő nincs akkor valószínűleg Krisz sem lenne most az életemben.

Hanna szemszöge csak egy héttel később

Nem tudom mi ütött Rillába egyfolytában hívogatott, megállás nélkül. Reggel délben este egyáltalán nem érdekelte, hogy a jól megérdemelt alvási időmet tölteném, nem neki feltétlen hívni kellett. Már Krisz is tüzes szemekkel nézett a mobilomra. Nem hülye, neki is feltűnt, hogy valaki rátapadt a telefonomra és nekem mindig rohannom kellett, hogy nehogy véletlenül ő vegye fel. Ezután a folytonos kerülgetés, és hazugságok kitalálása már nem is volt más, csak a hab a tortán. Mindig megkérdezte kinek vagyok ennyire fontos, hogy egyfolytában hívogat, és én kénytelen voltam mindig azt hazudni, hogy téves hívás történt. Persze egy idő után már ő se vette be, és árgus szemekkel és fülekkel leste a mobilomat, hogy a kellő pillanatban le tudjon rá csapni.

- Dangerous feelings break out my soul. It's just the meaning of being alone. (Veszélyes érzelmek törnek ki a lelkemből. Ez annak a jelentése, hogy egyedül vagyok.) – amint megszólalt Innától a jól ismert csengőhang sprintelve igyekeztem a hang irányába, de ezúttal nem pártolt mellém a szerencse. Krisz mint valami mobilra éhes szörny azonnal lecsapott a csipogó kis kütyüre.

- Hallo. – bennem megakadt a kikívánkozó levegő, amikor Krisz felvette a telefont és beleszólt.

- Bonjour! Comment tu t'appelles? ( Jó napot! Téged hogy hívnak?) –Van Isten a kihangosított telefonban Rilla francia szavai igazi megváltásként érnek. Biztos rájött hogy más vette fel a telefonomat és nem szeretne lebuktatni. Mondjuk ettől még ugyanúgy kifogom nyírni ha találkozok vele, hogy szúrhatja el ennyire a vadi új kapcsolatomat Krisszel?

- Pardon. – Szegény Krisz úgy áll ott, mint akit leforráztak, szerintem az egész francia szókincse ebben az egy szóban testesült meg. Hogy mentsem a menthetőt gyorsan oda szaladtam hozzá, és lecsaptam a telefont ezzel egyértelművé téve Rilla számára hogyha vissza mer hívni halál fia.

- Öhm, én meg mondtam hogy összevissza hívogatnak a vadidegenek. Lehet titkosítanom kellene a számomat? – kiskutya szemekkel néztem Kriszre hátha beveszi az újabb hazugságomat, mert persze most se mondtam igazat. A mobilszámomat még a Pentagon se tudná lenyomozni annyira, le van titkosítva.

- Nekem elég határozottnak tűnt a nő hangja. – vakargatta meg gondolkodva a fejét Krisz – De lehet hogy csak félretárcsázta. – majdnem fellégeztem, amikor újra megszólalt a mobil a kezemben, mint valami időzített bomba. Ezt komolyan mondom nem hiszem el. Rilla nem normális.

- Hallo. – Krisz úgy hegyezi a füleit mellettem, mint valami házőrző kutya. Soha de soha nem fogom megbocsátani Rillának hogy ilyen cikis helyzetbe hozott.

- Ha lemered tenni azt a rohadt telefont én esküszöm elmondom a szüleidnek hogy hol vagy. Nem viccelek. – Rilla idegbajt kapott vagy nem tudom mi van vele. Megfenyegetet? Ő, aki még egy pókot se képes agyon taposni, mert annyira fél tőle.

- Nem teszem le. – franciára váltok, ezzel hatalmas nagy meglepetést okozva Krisznek. – De ne hívogass percenként, tudod néha aludnom is kellene. Vagy jó lenne egy kis magánélet, nélküled.

- Ó tényleg? Nekem két hónapja nincs magánéletem, hála neked. Mindent én csinálok, te semmiben nem segítesz, holott nem ebben egyeztünk meg. A szüleid a nyakamon lógnak, éppen hogy csak WC-re engednek el egyedül. Hatalmas a nyomás rajtam, minden oldalról támadások érnek, mert hagytalak elmenni. Tudod mennyire vagyok attól hogy kirúgjanak az állásomból? Hát meg mondom, egy hajszálnyira. Úgyhogy ne oktass ki engem, hanem most azonnal gyere haza!

10. fejezet

10.fejezet

Ugrunk egy kicsit az időben mondjuk 2 hónapot.

Krisz szemszöge

Hogy kerültem én ilyen helyzetbe? Egyik oldalon ott vannak a vadul mosolygó szüleim a másikon meg a vasvilla szemű állítólagos barátnőm, aki nem más, mint Hanna a házvezető nőm.

Hanna aki ebben az egy hónapban annyi minden szerepet töltött be az életemben. Ő lett a legjobb barátom, egyfajta anya pótlék, a legjobb kedv csinálom, na meg ami a legjobban hiányzott az életemből a tökéletes nő. Hiába kerestem benne a hibát nem találtam. Azt hittem hogy mint mindenki más ő is hazudott a felvételin, csak azért hogy jól kereső álláshoz jusson. Ezzel szemben már az első napon bebizonyította, hogy nem a levegőbe beszélt amikor azt mondta, hogy sok mindenhez ért, és gyorsan tanul ha helyzet épp úgy hozza. Egy szempillantás alatt képes volt bármit összedobni a konyhában, pedig saját állítása szerint nem egy nagy konyhatündér, a házat is egy hét alatt kitatarozta. A szüleim amikor beléptek azt hitték eltévesztették a házszámot. Nagyon megváltoztatott mindent, és ezt most nem csak a házra értem. Napról napra éreztem valamit, amit nem tudtam szavakkal kifejezni egyszerűen csak éreztem a változást. Olyan érzés volt ez, mint amikor a tóközepére bedobunk kacsázva egy lapos követ és a víz felénk fodrozódik minden egyes megtett ugrásnál. A kő ugyan távol került tőlünk, de a hatást és az erőt, ami tovább lökte még mindig ott éreztük a lábunknál a hullámok sodrásánál. Velem is ez történt. Hiába utaztam a világ másik oldalára Hanna ereje még így is könnyedén elért hozzám. A ragaszkodás érzése a megszokott közelség a törődés hiánya dagályszerűen vett le a lábamról, ha távol voltam. Annyi mindent jelentett nekem a közelsége,hogy a jelenlétében erre nem is jöttem rá, csak akkor vájt fojtogatóvá a magány és mások előtti jó pofizás, amikor ő nem volt mellettem.

Rajta viszont nem láttam a jeleket, hogy bármi is megváltozott volna benne. Ő még mindig ugyanannak a faramuci magának való embernek ismer, aki egy hónappal ezelőtt voltam. Pedig ha tudná mennyi mindent megváltozott…

Kiutat kerestem és megtaláltam a könnyebbik utat, amivel végleg elvágtam magam Hanna előtt. De mit tehettem, annyira vágytam arra, amit nem kaphattam meg, hogy el keserédesemben más valakit kerestem. Pótolni próbáltam azt, amit szépszerével nem kaphattam meg. Elhitettem magammal, hogyha nem gondolok rá többet nem is fog fájni. Volt nincs Hanna. De ez sem jött össze. Akárkit szedtem fel mindenkiben őt kerestem. Ezek után nem csoda, ha minden barátnőm fekete hajú és barna szemű lett. Igazi Hanna hasonmásokat gyűjtöttem, olyan mélyre süllyedtem, hogy magamat akartam becsapni. Végül rájöttem nekem már nem elég a silány hamisítvány, én az eredetire vágytam az igazi Hannára.

A dolog eléggé megérett bennem hogy tettre késszé válljak, csakhogy mint mindig közbe jött valami vagy jobban mondva valakik, a szüleim.

- Mikor is jöttetek össze? –időm se volt kijavítani anyuék tézisét mi szerint mi egy pár lennénk, mert úgy özönlöttek ránk anyu kérdései, mint Indiára a nyári monszunesőzés – Miért bujkáltok ide bent a házban? Miért nem mutattad már be nekünk hamarabb? – és ez még így ment vagy félórán át.

- Szívem azért hagyd szóhoz jutni őket is. – apuval már hozzá szoktunk anyu hiperaktivitásához, de Hannaára nézve ő még nem egészen.

- Mi nem v… - próbáltam mindent megmagyarázni, de Hanna gyorsan belém fojtotta a szót.

- Tényleg Krisz eddig miért nem mutattál be a szüleidnek? Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a barátnőd? – most vagy mindenki teljesen megörült vagy a még mindig az ágyamban fekszek és a legszebb álmomat álmodom. De nem, ez nem lehet álom, a döbbentett nem lehet ennyire élethűen érezni egy sima álomban. Most tényleg Hanna kérte számon rajta a nem lévő kapcsolatunkat, és azt hogy ez miatt nem mutattam be a szüleimnek?! Hát ez hihetetlen és egyben felemelő érzés. Anyuék a maguk egyszerű módján elintézték azt, ami nekem két hónapon keresztül nem sikeredett, hogy Hanna a barátnőm legyen.

Hanna szemszöge

Ha az ufók lepik el a házat azon se lepődtem meg volna jobban, mint Krisz szüleinek hírtelen betoppanásán. Egyik pillanatban még a ragút kevergetem az ebédhez a másikban meg egy idegen nő lóg rajtam, mint valami kis majom az édesanyja hátán. Nagyon zavarba ejtő volt ez a fajta közvetlenség. Próbáltam vissza ölelni, de valamiért nem ment, még az ilyen kis gesztusokat sem tudom viszonozni, annyira megváltoztatott bennem valamit azaz este.

Kriszen is láttam, hogy nem vagyok neki közömbös, hogy közeledne ha hagynám , ha adnék egy kis jelet. Bármit csak érezze hogy szabad az út a szívemhez, de én nem tettem semmit. Inkább nem hitegettem fölöslegesen. Minek? Az elején még én is azt hittem hogy lehet valami köztünk, de ahogy haladtunk egyre előrébb az időben, azt vettem észre hogy Krisz érdeklődése megszűnt az irányomban. Egyre több volt az árulkodó jel. A sok külföldi utazás, a rúzs foltos, női parfümös inggallér mind azt mutatták nekem, hogy ez a hajó elment.

Most viszont nem is tudom mit érzek. Dühöt amiért így letámadtak a semmivel vagy esetleg mást? Nem tudom. Egyedül csak azt látom, hogy kaptam egy második esélyt amivel ha szerencsés vagyok még élhetek.

- Mikor is jöttetek össze? – Krisz anyukája teljesen megdöbbentett, persze csak jó értelemben. Ha egy szóval kellene őt jellemeznem akkor csak annyit mondanék róla hogy ő egy energiabomba, egy igazi nukleáris támadás. - Miért bujkáltok ide bent a házban? Miért nem mutattad már be nekünk hamarabb? - fél óráig hallgatunk mire már Krisz apukájánál is elszakad a cérna.

- Szívem azért hagyd szóhoz jutni őket is. – fura hogy ennyire megértik egymást, holott így látszólag semmi közös nincs bennük, vagy talán pont ez fura kapocs tartaná őket össze?

- Mi nem v… - olyan gyorsan kapcsolok amilyen gyorsan csak tudok , és Krisz szavába vágva menetem meg a fejemben kialakított képet.

- Tényleg Krisz eddig miért nem mutattál be a szüleidnek? – próbáltam hitelesen alakítani a megsértet barátnőt és a szülőkre pillantva úgy vettem észre ez sikerült is - Azt hittem, hogy ennyit megérdemlek, mint a BARÁTNŐD?

képek

Én nagyjából így képzeltem el a helyszíneket. A képre kattintva megnézhetitek őket nagyban is.

9.fejezet

Átvezető rész , úgyhogy sok eseményt ne várjatok tőle.

9. fejezet

Hanna szemszöge

Ez már mindenek a teteje. A pofátlanságnak is van egy határa és ő most ebben a pillanatban elérte azt. Fapofával képes elküldeni, pakolni csak azért, hogy neki legyen ideje tönkre tenni a kocsimat. Egyszerűen meg áll az ész, komolyan nem értem őt. Mit akar tőlem? Mi a fenének kellek pont én neki? Mitől lesz neki attól jobb hogy én itt maradok? Keresem a válaszokat, tényleg de nem találom őket.

Nem értem őt. Nem tudom mit akar ezzel az egésszel elérni. Nem értem a görcsös ragaszkodását hozzám. Mégis van benne valami, ami megfogott, talán a kitartása. Ha valami értékelni lehet benne, akkor azaz, hogy soha nem adja fel. Célra tart és ez bevallom tetszik nekem, szeretem a határozott egyéniségeket, és ő az, bármennyire is rossz ezt elismerni. Bár nem használt tisztességes eszközöket de csak sikerült elérnie hogy itt maradjak.

- Vagy mi lesz? Csak nem hívja a rendőröket? – olyan mindentudó képpel nézet rám, hogy tudtam már rég mindenre rájött.

- Elérte amit akart, itt maradok. Viszont amint lejárt az a bizonyos félév, én azonnal elmegyek, egy perccel se fogok tovább itt dolgozni, ezt jól jegyezze meg. – rosszul esett neki amit mondtam, de erre számíthatott tőlem. Világosan a tudtára adtam hogy nem akarok itt maradni, ennek ellenére ő mégis itt tartott, úgyhogy ez a legkevesebb hogy tisztázzuk a játékszabályokat. – Továbbá nem akarok a kelletténél többször találkozni magával, érintkezni még annyira se akarok, úgyhogy ha lehet, tartsa kordában a hormontúltengéses testrészeit, már így is túl intim viszonyba kerültem némelyikkel.

- Esetleg a házat nem akarja kerületekre felosztani? – kérdezi szarkasztikusan.

- Most hogy mondja ez nem is rossz ötlet. Látja tud maga ha akar. – csak tudnám miért vág ilyen sértődött kiskutya szemeket. Mintha lenne bármi oka megsértődni?

- Nem békülhetnénk ki? Tudom nem indult valami jól a kapcsolatunk, de én örülnék neki ha ezen változtatni tudnánk. Elvégre mégis csak félévig fogunk együtt élni. – kezd elegem lenni abból, hogy mindig neki van igaza.

- Jó legyen. – egyeztem bele, nekem már úgyis mindegy. Ebben a házban nekem úgy látszik nincsen döntő szavam.

- Krisztián Vettel vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Johanna de Cordina - válaszoltam és jó erősen megszorítottam a kezét. Mindketten furán méregettük a másikat. Mintha mindketten vártunk volna valamire a nevünk alapján, valami apró vagy éppen hatalmas nagy üdv kitörésre.

- Öhm … nem tudom Bella mit mondott de lenne néhány kívánságom. – Bella említésére furán rándul görcsbe a gyomrom, de türtőztettem magamban a feltörni kívánkozó öldöklési szándékot.

- Mik lennének azok? – érdeklődtem mű mosollyal.

- Csak apróságok tényleg. – remélem az apróság mindkettőnk szótárjában ugyanazt a szót jelenti – Jó lenne ha minden nap főznél nekem, de nem zsíros hizlaló kajákat.

- Vegetáriánus vagy? – nem találkoztam még vega pasival.

- Nem, de a munkámból kifolyólag ügyelnem kell az alakomra. – ezt most úgy mondta mintha valami szuper modell lenne.

- Bocs, nem akarlak kritizálni, de nem nézel ki modellnek. – erre röhögésben tőr ki. De most tényleg, az óriás posztereken nem egy olyan pasi virít mint ő. Általában egy nagydarab, kigyúrt, kocka hasú félisten vigyorog vissza rám, de ő igazából egyik kategóriába sem illik bele. Jól néz ki a maga módján, a kék szemivel és a piszkos szőke hajával, vékony nyurga testével de valahogy mégse tudnám elképzelni modellnek, ahhoz valahogy nagyobb képzelő erőre lenne szűkségem.

- Köszi ez most jót tett az egomnak. – örülök hogy nem szívja mellre a beszólogatásaimat – És nem, tényleg nem vagyok modell, viccesen néznék ki, egyébként sportoló vagyok és ezért kell nagyon figyelnem a testsúlyomra. Ja és ezért még most szólok, elég gyakran elfogok tünedezni főleg hétvégente , szóval ha nem találsz itthon egyik napról a másikra akkor versenyezni vagyok. – egy igazi sportemberrel lakok együtt, most mondhatnám azt is, hogy ezt se néztem ki belőle, de nem mondom. Ez valahogy hihetőbb, mint a modell karrierje. Mondjuk kíváncsi lennénk rá milyen sportágban tevékenykedik, mert hogy őszinte legyek fogalmam sincs, kérdezősködni meg nem merek, lehet tolakodásnak venné.

- Oké a kaja részével nem lesznek gondok, van esetleg egyéb kérése?

- Igen, jó lenne ha tegeződnénk, ezenkívül szeretném ha szépen rendbe tartanád a házat, ja és igen bármilyen papírt találsz szétszórva a házban azt azonnal hozd a dolgozó szobámba, néha szét szoktam hagyni a cuccaimat. – csak néha? néztem rám kérdő szemekkel, a ház eddigi feltérképezése alapján mindig mindent szanaszét szokott hagyni. – Ja és nem tudom mennyire beszéltettek erről Bellával, de nem ártana valamit a kerttel is kezdeni. – na végre valami érdekes.

- Profi vagyok kertészkedés területén, ha akarod az egész kertedet átalakítom, csak azt mond meg hogy mennyit vagy hajlandó rááldozni, és hogy nagyjából mit szeretnél bele ültetni. – kicsit meghökkentettem a lelkesedésemmel, de ha valamit szeretek csinálni azt teljes erőbedobással teszem.

- Én nem értek hozzá, nekem csak az a lényeg hogy jól nézzen ki. – tipikus pasi választ adott.

- Jó akkor közelítsük meg máshogy a kérdést. Az egész telket átakarod alakítani vagy csak egy bizonyos részét?

- Az egészet.

- Jó akkor megtehetjük azt hogy a ház körüli részeket jobban beültetjük virágokkal, a többi részt pedig kitöltjük évelőkkel amiket elég csak egyszer elültetni. Az árjegyzékről meg csinálok egy listát és ha neked is megfelel akkor majd megrendelem vagy megveszem a virágokat. – szervezés területén felülmúlhatatlan vagyok.

- Te kertészként dolgoztál eddig? – ezt most miért kérdezi – Csak mert úgy vettem ki a szavaidból.

- Nem, a családomnak van egy nagyobb kertje – ami röpke tíz hektárt tesz ki, de ez most nem lényeges – és ott segítettem be eddig. Sok minden ragadt rám ott, és több kertésztől is eltudtam sajátítani ezt - azt. Gyorsan tanulok. – tettem hozzá zavartan, mert olyan érdekesen vizsgálgatott, tisztára úgy érzetem magam mint valami kisbogár a mikroszkóp nagyítója alatt.

- Aha. – mosolygott rám lehengerlően, szerintem tudta hogy zavarba hozott – Napi rutinom nincs, de ha akarsz kialakíthatunk valamit az étkezések miatt.

- Az jó lenne. Én korán kellő vagyok úgyhogy a reggelit korán megtudom csinálni ha úgy akarod, az ebéd lehetne délben a vacsora meg este nyolc órakor. Persze változtathatsz rajta.

- Nem, nem. Jó lesz ez a beosztás. – végre kezdünk összecsiszolódni.

- Akkor ha nincs más kérésed én felmennék kipakolni, és hozzálátnék a mai munkámhoz.

- Menj csak nyugodtan, ha vásárolni akarsz valamit, akkor adok pénzt, csak szólj előtte. – most tisztára úgy érzem magam, mintha házasok lennénk, ami kicsit furán érint, mert eddig még soha senkivel nem éltem még így egy házban. A kastély nagysága össze sem téveszthető ezzel a házzal. Ott ha elakartam bújni valaki elől vagy csak egyszerűen magányra vágytam könnyen megtehettem. Na de itt hova bújak el, ha elegem van Kriszből?

8.fejezet

Tudom hogy Péntekben maradtunk , de holnap nem fogok ráérni utána meg még annyira se, úgyhogy ezért jött hamarabb most a rész:)

8. fejezet

Hanna szemszöge

Mindenki életében van olyan nap, amikor bal lábbal kell fel, és halálba kíván mindenkit akit csak meglát. Hát nálam is ez a helyzet állt elő, bár nálam már maga a fel kellés is akadályokba ütközött. Ugyanis egy hét mázsás gebe tehénkedett rajtam, kinyomva belőlem még a maradék szuszt is. Gondolkozta rajta hogy, hogy megmoccanok de a tegnap esti kísérletekre visszagondolva inkább nem tettem semmit, majd csak felébred valamikor és akkor végre tisztázhatjuk ezt a hihetetlen helyzetet.

Félóra telelt el néma malmozgatással, mire egy kis mocorgásra vettem észre. Na lám, végre magához tért a kis perverz.

A tegnapi nap után teljes meggyőződéssel hittem benne, hogy megjött az úrnak a jobbik esze, és végre rendes házigazdaként fog viselkedni, de mit ad isten, ismét csak tévednem kellett. Nem hogy javult a helyzet csak még rosszabb lett. Lehet hogy a tegnapi lépcsőzéstől még a maradék eszét is elvesztette? Lehet, viszont egyvalamivel nem számolt, velem és az öklömmel.

Amint megmozdult mit gondoltok mi volt az első reakciója? Hát nem a kinyújtózkodás az biztos. Úgy rám tapadt, mint az eldobott rágógumi az aszfaltra, sőt még tapizni is kezdett, és a nyakamat tenném rá hogy még élvezte is , mintha én valami nem is tudom mi lennék.

Sőt amikor végre a kinyitotta a szemét még rám is vigyorgott, de olyan behízelgő képen hogy bennem a türelem és a józanész utolsó morzsája is elveszett. Mit képzel ez? Mi vagyok én? Egy kurva akit kedvére taperolhat? Hát nem! Én Johanna de Cordina Rotchild vagyok, egy hercegnő, nem holmi útszéli.

- Á, á, ezt már egyszer eljátszottuk, és már akkor se tetszett nagyon. – milyen nagy a hangja, kíváncsi leszek akkor is ekkora lesz-e amikor belenéz a tükörbe és meglátja a szétvert fejét - Felőlem birkózhatunk is, de garantálom, hogy akkor maga húzza a rövidebbet. – annyira nagyképű, hogy az már hihetetlen, de rajtam nem fog ki, nem tudja ő még kivel kezdett ki, egy Cordinával nem ajánlatos ujjat húzni.

- Úgyse ütne meg. – blöfföltem, nem úgy néz ki mint aki haza térve agyba főbe veri az asszonyt.

- A tegnapi nap után erre ne vegyen mérget. – annyira felmentem bennem a pumpa erre beszólására hogy automatikusan lendült a karom, amit persze ő már előre várt, így gyorsan hárítani tudott.

- Én meg mondtam, ne kezdjen ki velem. – fenyegetsz? Te engem? Korábban kellj fel ennél. Akkorát lendítetem a lábamon a legnemesebb testrésze felé amekkorát csak tudtam. Hát igen, nem dicsekvésként akarom mondani, de ez teli találat lett. Nem hiába oktatott anyu keményem az önvédelemre. „Kívülről légy mindig úri hölgy de, de belül egy igazi harcos” anyu mindig ezt mondogatta, és lehet benne valami, elvégre sokáig ő is ezzel az álcázós trükkel kereste a kenyerét titkos ügynőkként. ( Nora Roberts könyvét vettem alapul a történethez és ott tényleg titkos ügynők volt Johanna, aki eredetileg itt a mi Hannának anyukája) - Ma…ga nem nor..má..lis. – még tudnám is sajnálni ha nem két perccel ezelőtt tapizott volna le vigyorogva.

- Na most ki fenyeget kit ? – vérben forgó szemekkel nézett rám, mint aki a halálán van. De sebaj, ezután megtanulja hogy tisztelni kell a ”gyengébbik” nemet. – Ugyan már ne játssza itt nekem a szenvedőt, alig kapott valamit.

- Örök életre nyomorékká tett. – ennyire azért ne túllózunk, még hogy nyomorékká? A hozzá hasonló férfiak még sokkalta többet is megérdemelnének.

- Ha ez megnyugtatja fél óra múlva nem fogja érezni a fájdalmat. – legalábbis szerintem.

- Ó na ne mondja? Talán magát is rúgták már ágyékon? – annyira szürreális volt a kérdése, és maga a helyzet is, ahogy előttem vergődik, hogy elnevettem magam.

- Nem, de nem is fogom megvárni míg magához tér és megteszi. – jól is néznénk ki, biztos elmegyógyintézetben végeznénk a nap végére.

- Mi? Hé nem mehet el! Nem hagyhat csak úgy itt?! – még van pofája nekem parancsokat osztogatni.

- És ugyan miért nem? Szabad országban élünk, én oda megyek ahova akarok, és nem egy maga fajta ember fogja megszabni hogy mit csináljak. – komolyan kezd felhúzni.

- Mert megvert, akár fel is jelenthetném. A tények maga ellen szólnak.

- Ugyan már, ki hinne magának? Nézzen már rám, vaságyastól se vagyok több ötven kilónál. – semelyik épeszű ember nem fogja ezt elhinni. Másrészt melyik férfi dicsekszik el azzal, hogy megverte egy nő?

- Jó, akkor úgy beperelem magát, hogy a gatyája is rámegy. - megnézem én azt, nekem csak füttyentenem kellene és a világ legjobb ügyvéde vállalná el az ügyemet ingyen és bérmentve.

- Már megint kezdi a fenyegetést? Azt hittem tanult az előbbiekből. – egyből összehúzta magát, nem tudom mit hitt, hogy tényleg megütöm újra.

- Ha nem emlékezne rá maga aláírt egy szerződést, amiben feketén fehéren le van írva, hogy maga félévig az ÉN házvezetőnőm.

- Csak nem arra a papír fecnire gondol amit Bella az orrom alá tolt?

- De igen! – sikerült feltolnia magát a kanapéra, de még mindig mélyen veszi a levegőt.

- Azzal akar perbe fogni? – nevettem fel újra. Életem során rengeteg hivatalos levelet fogalmaztam meg, és írtam alá, ezért bátran állíthatom hogy az minden volt csak szerződés nem.

- Ezt maga se gondolhatja komolyan.

- Nem-e? Véresen komolyan mondom.

- Jó, akkor csak egyetlen egy kérdésre adja meg a választ és én boldogan itt maradok magával.

- Mi lenne az? – ezt a kompromisszum késséget, még tényleg rá is kérdez.

- Mi hasznom lenne nekem abból, hogy egy pszichopata kukkolóval legyek félévig egy fedél alatt egy olyan házban, ami leginkább egy szemétdombra hasonlít? – nem akartam ennyire szókimondó lenni, és az estek többségében burkoltan és szépen küldöm el az embereket a búsba, de vele most kivételt tettem.

Krisz szemszöge

Mégis milyen kérdés ez? Egy: nem vagyok se pszichopata se kukkoló, kettő: a házam a saját nevében is kikéri magának a szemétdomb megnevezést. Igenis szép a házam, csak ezt az olyan kényeskedő hercegkisasszonyok, mint ő nem veszik ezt észre. Megnézném én az ő otthonát, biztos valami lepukkant kis vityillóban lakik, másra úgyse nagyon futna egy takarítónői fizetésből. És akkor még ő oktat ki?! Na azt már nem!

- Mert okkal jött ide, kell magának a pénz. – akkor is itt fog dolgozni, ha kell világvégére is utána megyek és vissza ráncigálom – Nekem viszont egy szép tiszta ház kell ahol a vendégeimet fogadni tudom. – ez szerintem így korrekt, ebbe aligha tud bele kötni.

- Azért legyek itt, hogy a maga női ismerősei ne meneküljenek el, ha meglátják ezt a lepukkant házat? Hát kösz nem, ezt inkább passzolom. – tévedtem bele tud kötni.

- Mindenki magából indul ki. Azt hiszem hogy egy szóval se mondtam azt, hogy a női ismerőseim miatt kell magának itt takarítania.

- Csak nem? – néz rám elkerekedő szemekkel – Ó pardon, nem tudtam hogy maga átpártolt a másik oldalra, nem mintha bajom lenne vele. – szabadkozik látványosan, állatira élvezi ha cikizhet.

- Megnyugodhat nem álltam át a másik oldalra, nem vagyok meleg.

- Kár, mert akkor itt maradtam volna. Így viszont… - tárja szét karjait sajnálkozva.

- Jól van menjen csak pakolni. – úgyse fog elmenni, legalábbis ha rajtam múlik biztos nem.

- Mi a fene? Mitől változott meg ilyen hirtelen a véleménye?

- Csak rájöttem hogy erőszakkal nem tarthatom itt. Ha menni akar akkor menjen. – elképedve nézz rám, majd gyorsan felrohan az emeletre összepakolni a cuccait.

Szegényt annyira könnyű átverni, mint gondolt hogy hagyom csak úgy kisétálni az ajtón? Mert ha igen, akkor nagyot tévedett. Gyorsan kiosontam a garázsba, és minden műszaki tehetségemet latba vetve üzemképtelenné tettem az autóját. Ezek a műszaki hibák(?) hát elég kellemetlenek tudnak lenni.

Dolgom végeztével szépen visszabattyogtam a ház nappalijába és kényelembe helyeztem magam, mintha mi se történt volna. Lábaimat keresztben felraktam az asztal tetejére, és a legújabb kocsis újságot nézegettem, úgy hogy véletlenül se látszódjon ki az arcom, mert nem hiszem hogy egykönnyen eltudnám rejteni a győzelem ittas mosolyomat.

- Egy élmény volt magával együtt lakni, de hát minden jónak vége szakad egyszer. – gondolom most nagyon elégedet magával, hátha tudná, hogy mi vár rá odakint, biztos nem őrülne ennyire

– Akkor a soha viszont nem látásra.

- Aham menjen csak, de gondosan zárja be nekem az ajtót kifelé menet, nem szeretném ha valami jött ment betalálni jönni. – hallom a hangos morgást, ami jelzi célt értem és újra sikerült felbosszantanom.

- Viszlát.

- Pá. – lezserségemre válaszolva úgy bevágta maga után az ajtót, hogy az ablaküvegek is beleremegtek.

Akkor most jön a visszaszámlálás. Öt, négy, három, kettő, egy. Robbant a bomba, hallom ahogy trappolva jön vissza.

- Maga aljas szemétláda, nem tudom mit csinált a kocsimmal, de most azonnal csinálja vissza! Vagy… - most kezd csak leesni nekem valami. Tényleg eddig miért nem hívta a rendőrséget? Ő nem tudta, hogy én ki vagyok amikor először találkoztunk, vagyis simán betörőnek nézhetett, ennek ellenére se hívta a zsarukat. Vajon miért nem ?

- Vagy mi lesz? Csak nem hívja a rendőröket? – most megfogtalak, mindenkinek van gyenge pontja, neked úgy látszik az hogy illegális bevándorló vagy. Enye benye nem szép dolog a törvényt megszegni. ( Svájc nem része az Európai Uniónak és mivel független ország már évszázadok óta nem hiszem hogy a jövőben beállna a tagállamok közé, úgyhogy Hanna ebből a szempontból igenis lehet illegális bevándorló. )