10.fejezet

10. fejezet

Fernando szemszöge

- Láttátok, hogy bánt velem? – a többiek nem egészen értették mire akarok kilyukadni.

- Hát én szívesen beszélgetnék veled, de most van jobb dolgom is. – Krisz úgy rohant ki, hogy mi csak döbbent képpel meredtünk utána.

- Hát ez meg hova ment? – kérdeztük egyszerre.

- Biztos a kis doktor nő után. – húztam el mérgesen a számat. Legszívesebben agyon csapnám mindkettőt, a kis doktornőt és Kriszt is.

- Csak nem zavar? – nézett rám csapattársam Ben.

- Engem? – mutattam magamra- Ugyan felőlem nyugodtan összejöhetnek. Mit érdekel engem?!

- Nekünk nem ez jött le az előbbi beszélgetésetekből. Sőt ahogy végig stírölted, hallod azt már oktatni kellene valamelyik akadémián. – talán egy kicsit megbámultam, de attól még biztos nem lett szimpatikus.

- Egyáltalán nem jön be, olyan házsártos, mint egy vénasszony. Ráadásul egyfolytában meg akarja mondani, hogy mit tegyek. – a barátaim nagyon csóválták a fejüket, amiből egyből levontam, hogy bizony már ők sem az én oldalamon állnak. – Nehogy azt mondjátok, hogy netek is tetszik? Tudjátok milyen a stílusa van? Hát elmondom, agyvérzést lehet tőle kapni.

- Viszont bőven tudja mással kompenzálni a hátrányait. – mutogatót láthatatlan cicikre Mark, mire a többiekből kitört a nevetés.

Bella szemszöge

Feltudnék robbanni olyan mérges vagyok rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így kihozott a sodromból, de ugyanakkor meg mulattat is ez az egész helyzet. Mert akárhogy tagadja azért vevő a vitáinkra, sőt ezt a mostanit ő maga kezdeményezte. Én meg sajnos buta fejjel folytattam. Na mindegy bocsánatot már biztos nem kérek tőle. Tudja csak meg milyen az élet átlagos emberként, mert hogy én nem fogom a nap huszonnégy órájában a seggét nyalni az is biztos. Más már bőven megette előttem.

- Doktor nő kérem megvárna? – futottam utána Fer egyik barátja.

- Igen tessék? – néztem rá meglepettem, mert fogalmam sincs, mit akarhat tőlem.

- Először is szeretnék bemutatkozni Krisztián Vettel vagyok. – nyújtotta felém a karját, mire én automatikusan nyújtottam az enyémet. Ahogy összeért a kezünk, úgy kapcsolódott össze a tekintetünk is. Nagyon szép kék szemei voltak, de valahogy nem éreztem az az első minden elsöprő érzést, mint Fernandonál. Amikor az ő szemeibe nézek, valahogy megváltozik minden, akaratlanul is zavarba jövök és érzem, ahogy az arcomra pír szökik, ilyenkor még a levegő is csak úgy felforrósodik körülöttünk.

- Dr. Szabó Izabella.

- Örülök neki, hogy megismerhetem. – tényleg elég szimpatikus volt, csak már nagyon mentem volna haza, és a türelmem is fogytán volt. – És miben segíthetek? – nagyon remélem hogy nem Fernandoval kapcsolatos a mondókája, mert ha igen, én azon nyomban itt hagyom. A mai napra, bőven elég volt belőle.

- Hát szóval…- vakarta meg aranyosan a fejét – Nem lenne kedve eljönni velem, vacsorázni? – most álmodom vagy ez a valóság? Itt áll előttem egy jóképű pasi és azt kérdezi tőlem kétnapi ismertség után, hogy elmennék-e vele vacsorázni. Nos, normális esetben azonnal rávágnám, hogy igen, de sajnos akkor magamat is kellemesen becsapnám. Nem mehetek el vele akármilyen aranyos és kedves, mert az én buta szívem már választott. Milyen kár hogy nem a megfelelő embert.

- Sajnálom, de nem. – Most nagyon összetörtem a szívét. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem erre a válaszra számított. Biztos kevesen mondtak eddig neki nemet.

- Értem. – hajtja le megsemmisülve a buksiját. – Sajnos már megint elkéstem. – biztos a fáradtság teszi, de nem egészen értettem, miről késett le? – Fernando megint megelőzött. – ennyire látszik rajtam?

- Ezt honnan vette? Nekem egyáltalán nem jön be, még egy ilyen elviselhetetlen emberel, mint ő nem találkoztam. – legjobb védekezés a támadás.

- Érdekes, ő is pont ezt mondta magáról. – csak tudnám mi ilyen vicces ezen, hogy nevetni kell rajta. – Szerintem maguk tökéletesen összeillenek. – na akkor ez most hogy is van? Az előbb még randira akart hívni, most meg a barátjára akar rábeszélni. Lehet hogy fáradt vagyok, de tényleg nem értem.

9.fejezet

9. fejezet

Fernando szemszöge

A doktor nő úgy vágódik be a szobába, mint egy mini anyahajó bombázója. Szó szerint. Ez a nő egy bombázó. Ha eddig nem is tudtam megfigyelni a kívánatos részeket hát akkor most lehetőségem adódót rá. No lám nem is gondoltam volna, hogy az a ronda orvosi köpeny ilyen szép dolgokat rejteget. Alulról haladva haladok felfelé. A lába szép és formás, biztos sokat edz hogy ilyen jó formába tartsa magát, és a nőis vonalakat követve eljutok a csípőjéig, amit csak egy kissportos fehér rövid nadrág takart. A hossza igazán férfi szemnek való, de ezt azt hiszem, inkább nem mondom el neki. A fölsője a mai divatnak megfelelő darab. Drága ékszereket nem látok rajta, csak egy keresztet formázó ezüst nyakláncot.

- Mondja maga tényleg ekkora idióta? – na most megint mit követtem el? Eléggé paprikás a hangulata. – Azt a nőt akár ki is rúghattam volna a maga hibájából. A mi korházunkban nem divat az ajándékozás, sem a megvesztegetés. Ezért még most szépen megkérem, hogy azonnal hagyja abba. Maga itt ugyanolyan beteg, mint bárki más. Nem fogunk magával másképp bánni csak mert híres. – Még hogy megvesztegettem? Ez a nő kész röhej, csak egy aláírást adtam annak az ápolónőnek, ha ide hívja hozzám. Ugyan már nem kell ebből akkora patáliát csapni. - Bocsánat, ha megzavartam valamit. De ezt mindenféleképpen el kellett mondanom. – Úgy látszik észrevette magát, és visszavett a dühöngésből.

- Ha abba hagyta a dühöngést, megbeszélhetjük a dolgokat nyugodtan is. – hu aszem most ébresztettem fel az alvó oroszlánt. Mire a többiek is csak halkan lapulnak a sarokban, biztos élvezni akarják az ingyen cirkuszt.

- Nézze nincs kedvem magával játszadozni, nekem az is bőven elég, ha betartja a korház szabályit.

- Betartom. – válaszoltam unottan.

- Akkor elárulná miért kellett ide jönnöm? – már nagyon ideges.

- Ha jól tudom maga a betegeinek és a munkájának él. – próbáltam én is visszacsapni az előző kis beolvasásért.

- Igen. Mire akad kilyukadni?

- Vagyis akkor értem is. – jelent meg győzedelmes mosoly az arcomon, aminek hála megint megfájdult a fejem.

- Na ne túlozzunk. – forgatja meg a szemeit. – Jelenleg alig várom a percet, amikor megszabadulok magától. – ú ez most fájt, de nem hiszek neki.

- Pedig ahogy mondta még egy hónapig fogjuk egymást boldogítani. – ha addig meg nem öljük egymást. – Addig minden óhajomat, sóhajomat ki kell szolgálnia. – adtam meg a kegyelemdöfést.

- Akkor el kell keserítenem, mert eltévesztette a házszámot, a Wellness szálloda egy utcával lentebb van. – a fiuk erre hangos huhogással válaszolnak. – Ha pedig csak ezért hívatott ide a szabad időmbe, én mennék is, van jobb dolgom is, mint elkényeztet sztárokkal trécselni. – majd ahogy jött szépen kibilleget, de az ajtóból még visszafordult. - De ha nagyon óhajtja beküldhetek ide egy jó masszőrt, Elvira nővér kiválóan ért a nehéz estekhez. – már volt szerencsém ahhoz a nővérnek álcázott monstrumhoz, és köszönöm szépen nem kérek belőle. Így csak párnámat kezembe fogva adtam meg a választ, de még így se sikerült eltalálnom életem megkeserítőjét, aki csak nevetve adta tudtomra, hogy nagyon élvezi, hogy mindig az övé az utolsó szó.

8.fejezet

8. fejezet

Fernando szemszöge

- Látom téged nem lehet semmivel se meggyőzni, ezért gondolom az se ütne nagyon szíven, ha elhívnám randira. – ő meg a boszorkány? Na ne, össze se illenek. Ez biztos csak valami vicc akart lenni, tudom hogy nem is gondolta komolyan. Eddig ilyen típusú nővel nem is kezdtünk. Nekünk tökéletes megfeleltek az egyéjszakás kalandok.

- Nem vagy te beteg? – tettem látványosan homlokára kezemet.

- Nem. Miért lennék? Csak azért nem leszek beteg, mert randira hívok egy csinos és okos nőt. Neked meg amúgy se tetszett, akkor meg minek húzod fel magad? – Krisztián fürkésző szemei nagyon idegesítettek, de akkor se fog kelepcébe csalni, ilyen kis aljas húzással még nem szed ki belőlem semmit.

- Akkor vita letudva, ha vissza jön majd megkérdezem. – Krisz mindentudó mosolyától szinte hányni tudtam volna. Nem értem mit esznek azon a nőn a többiek?

Bella szemszöge

Vége a napnak és a műszaknak. Köszönöm Istenem. Végre haza mehetek és bedőlhetek a jó pihe puha ágyikómba. Ahol nincsenek csökönyös páciensek és hadakozó hozzátartozok. Vár engem a béke és a nyugalom szigete, csak érjek egyszer oda.

- Doktor nő, keresik a 314-es szobából. – jaj ne már nyűgösködtem, már majdnem kint voltam az épületből , szabályosan az épület ajtajában álltam.

- Fontos az ügy? Már át is öltöztem. – azért hétköznapian nem szeretek mutatkozni a betegek közt.

- Igen, állítólag nem tűr halasztást. – na persze. Esküszöm legszívesebben itt hagynám azt a pökhendi beképzelt alakot, de mivel ő most a korház kezelése alatt áll kénytelen vagyok végig hallgatni az ostobaságait.

- Jó megyek. – átöltözni viszont már tényleg nem fogok a nagyságos úr miatt. Van vagy negyven fok, egész nap majd megdöglöttem a melegben, és a hosszú zárt ruhában.

- Jaj köszönöm szépen doktor nő. – mi ütött ebbe a nőbe úgy mosolyog mintha megütötte volna a lottó ötöst. Felettébb gyanús, és már tudom is hogy honnan fúj a szél. Természetesen pökhendi úrtól, biztos kiszúrta szerencsétlen kollegám szemét egy kis aláírással vagy belépővel. Ami egyrészt gátlástalan másrészt etikátlan a többi betegünkkel szemben. Itt mindenkit egyféleképpen kezelünk csak azért mert ő egy Forma -1 pilóta, aki akkora ego-val rendelkezik, hogy majd rá szakad a korház plafonja még nem kellene megvesztegetnie az embereket.

- Várjon csak…- állítom meg a karjánál fogva – Soha többé ne fogadjon el egyik betegünktől se semmit. A mi korházunk a pártatlanságáról híres. – láttam rajta hogy nagyon megijedt.

- Értem és nagyon sajnálom. Többet ez nem fordul elő.

- Remélem is. – nem tudom mit gondolt Fernando, de ez miatt akár el is veszthette volna az állását ez a szegény nő.

Dühösen caplattam fel a második emeletre ahol ”kedves” betegem várt.

- Mondja maga tényleg ekkora idióta?- nem vesztegettem az időmet kopogással, egyből a közepébe vágtam. – Azt a nőt akár ki is rúghattam volna a maga hibájából. A mi korházunkban nem divat az ajándékozás, sem a megvesztegetés. Ezért még most szépen megkérem, hogy azonnal hagyja abba. Maga itt ugyanolyan beteg, mint bárki más. Nem fogunk magával másképp bánni csak mert híres. – dühömet kiadva vettem csak észre hogy a szoba másik oldalában többen is állnak, és észrevehetően jót mulattak az előbbi kis jelenetemen. - Bocsánat, ha megzavartam valamit. De ezt mindenféleképpen el kellett mondanom. – ezt az égést, sikerült kiborulnom a fél Foma-1- es mezőny előtt.

7.fejezet

7. fejezet

Fernando szemszöge

Ez a nő a maradék türelmemet is felélte. Beállít ide, mint valami földre szállt angyal, erre kiderül, hogy ő maga a megtestesült ördög. Egyébként is, mit gondolok én ilyenre, nem is érdekel. De akkor is?! Még senki nem mondott így ellent nekem, és ez bosszant és egyben vonz is egyszerre. Na jó, mi van velem? Lehet tényleg igaza van ennek a kis doktor nőcskének és súlyosabb fejsérülést szenvedtem, mint az gondoltam.

Egyáltalán mi tetszik benne? Tettem fel magamnak a következő kérdést, mert tudtam addig úgysem pihenhetek, míg ezen a kérdésen túl nem jutok.

A hevessége, a humora, a kinézete. Igen biztos csak a kinézete miatt vagyok így begerjedve rá. Semmi más miatt. De akkor miért reagáltam úgy az érintésére? Mintha csak apró szikrák pattogtak volna ott ahol a bőrünk érintkezett. Különös érzés volt, eddig ezt nem éreztem soha egyik barátnőmnél sem.

- Haho Fer, figyelsz te rám egyáltalán? – legjobb barátom hangja térít magamhoz.

- Persze Krisztián. Minden egyes szóra odafigyeltem. – erre olyan kérdő szemeket meresztett rám, hogy én attól kezdtem rettegni, hogy szemei kiesnek a helyükből. – Na jó, fogalmam sincs miről beszéltél.

- Á, és ennek van valami oka?

- Nincs semmi. – vágtam rá gyorsan.

- Persze, na valld csak be, hogy rád is nagy hatással volt a kis doktor nő. Tudod a fiuknak majdnem lesett az álla a döbbenettől, amikor kiderült, hogy ő lesz az orvosod. Egy ilyen nőért még én is összetörném magam. Öregem te hatalmas nagy mázlista vagy.

- Nem minden a külső, az a nő egy igazi kis boszorka.

- Boszorka? – nevet fel hangosan Krisz.

- Igen, addig örülj míg nem kerülsz a kezei közé. Olyan mint egy alattomos kígyó, a nyakad köré tekeredik, és amikor már nem kapsz levegőt beléd harap, hogy beléfecskendezze az összes mérgét.

- Szerintem ez túlzás. – húzta meg kétkedve vállait.

- És ugyan miért? – ha már a legjobb barátom is az ő pártjára áll, ott már valami van.

- Mert ő volt, aki megmentet…

- Nagy ügy ez a munkája. - próbáltam hárítani, holott tudom ez igenis fontos dolog.

- Kétszer is!?– nem tudtam min akadjak ki jobban, Krisz vehemenciáján vagy attól, amit mondott.

- Mi van? – döbbentem meg teljesen.

- Szerintem nagyon félreismerted őt. Ahogy először mi is tettük.

- Miért? Ne hogy az mond hogy ő maga a szent lélek, csak gonosz alakot öltött?

- Látszódik, hogy anyukádra ütöttél, ő is először megbántotta, utána meg mehetett bocsánatot kérni.

- Mi, az anyám?- egyikmeglepetésből esek a másikba. - Az én anyám bocsánatot kért tőle? Na ezt megnéztem volna.

- Nekünk mondod. – vigyorodott el ördögien- Azóta viszont puszipajtások.

- Ő és anyám? Ez a nő tényleg valami varázsló. – hogy tudta így behálózni az ismerőseimet.

- Nézd, először mi se nagyon hittünk neki, persze ezt senki nem merte szóvá tenni kivéve az anyádat. Aztán jött a forró vizes zuhany, kiderült, hogy az a nő egy igazi kis csodabogár ilyen IQ-ról mi max csak álmodozhatunk, mint ami neki van. Az altató orvosod szinte ódát zengett róla. Ja és plusz még vért is adott neked. Másodjára meg lefutotta a maratont, csak hogy ide érjen és újraélesszen. Szóval összegségében nekem nem tűnik gonosz dögnek.

- Csodabogár? Mégis miért lenne ő különb nálunk?

- Állítólag olyan mendemondák keringenek róla, hogy tizenhét évesen megpattant otthonról és azóta egyedül él. A főiskolát egyedül kitüntessél végezte el, és hogy teljesen a munkájának él.

- És akkor mi van? Ettől még nem adok neki Béke Nobel Díjat.

- Látom téged nem lehet semmivel se meggyőzni, ezért gondolom az se ütne nagyon szíven, ha elhívnám randira.

6.fejezet

6. fejezet.

Harmadnapra végre minden a helyére került a korházban is. Megérkeztek az oly régóta várt vér utánpótlások, és a betegek szállítása sem lett többé futószalag szerű. Igazán fárasztó ha egymás után négy műtéten kell részt venned, utána meg egy kiadós viziten, majd a nap fénypontjaként mindezt még dokumentálnod is kell. Ilyenkor tényleg elgondolkozok azon, hogy jobb lenne valami más állás.

- Doktor nő, jaj de jó hogy összefutottunk. – ér mellém lihegve Betti.

- Mi a baj? – már rutinszerűen ezt kérdezem.

- Most jó híreket hoztam a 314-es szoba betege magához tért.

- Végre valami jó is ezen a héten. Azonnal megyek, csak előtte még lepakolom ezeket. – mutatok a kezemben lévő mappákra, melyekben a páciensek leletei voltak.

- Oké. A beteg úgyse fog elfutni sehova. – nevet fel hangosan vidám barátnőm.

- Na látod ebben biztos vagyok. – majd nevette váltunk egymástól.

Cuccaimat szépen katonásan lepakoltam az íróasztalomra, majd gyorsan megnéztem a csipogómat, mivel senki se hagyott üzenetet, nyugodt szívvel indulhattam el mai vizitem első állomására a 314-es szoba lakosához.

Kopp . Kopp. – kopogok illedelmesen a fehére mázolt ajtón.

- Bejöhet. – látszik hogy spanyol, mert kicsit furán ejti ki az angol szavakat.

- Jó napot. – köszönök neki udvariasan.

- Jó napot nővérke. – ó tehát most nővérke lettem. Érdekes helyzet, de azért játszom tovább a szerepem, kíváncsi vagyok mi sül ki belőle.

- Milyenek lettek az eredményeim? – kérdezi rögtön miután, látta hogy nagyon belemélyedek a papírjaiba.

- Nem a legjobbak, de ezen majd még változtatunk. – mosolygok rá kedvesen. – Most pedig ha megkérném, levenné a fölsőjét? – kicsit furán nézz rám, de nem ellenkezik sokáig. Ahogy feltárul, előttem a mellkasának látványa kénytelen vagyok egy nagyot nyelni. Huha. Ezt nem lehet másképp leírni, nem hiába sportoló a szálkás kis kockák arányosan oszlanak el a testén kiemelve minden egyes kis izmot. Na most légy észnél Bella. Nem szabad rá másképp nézni. Ő nem férfi, ő csak egy páciens, csak egy páciens. – Egy most egy kicsit hideg lesz. – érintettem oda a hátához a sztetoszkópom végét.

- Huh. – tiszta libabőr lett a háta, amit csak is a hidegnek tudok be, még véletlenül sem annak, hogy véletlenül végig simítottam a hátán.

- Nem sokára elmúlik, mármint a hideg hatás. – kész össze- vissza dadogok, tiszta ciki. – Most lélegezzen mélyeket. – sehol nem hallottam különös zörejeket, amik arra utalnak, hogy belül elvileg minden rendben. – Érez valahol fájdalmat? – most előre álltam, hogy a szívét is meg tudjam vizsgálni.

- Csak a fejemnél, majd szétszakad. - érdekes a szíve a nyugtatok ellenére is úgy kalapál, hogy majd ki ugrik a helyéről. Nem tudom mi legyen vele , ez nagyon nyugtalanító.

- Egy ideig még fájni is fog, a fülei is búgni fognak, a látásáról nem is beszélve. Lesznek majd még vele bőven gondjai. – nem akartam megijeszteni, de jó ha tisztában a dolgok állásával.

- Ezzel mire akar kilyukadni? - váltott állt ellenségesbe barátságosból. – Maga ha jól tudom csak egy ápolónő. – ennyit az első belső nyomásról.

- Visszaveheti a pólóját. – hiába nem tesz semmit, csak szúrós szemekkel nézz rám, amivel a legdurcásabb páciensemet is messze túlszárnyalja. Komolyan mint egy nagyra nőtt óvódás. – Tudott róla hogy irracionálisan magas a vérnyomása?

- Ne tereljen itt nekem. – egyre dühösebb, ami nem jó – Inkább mondja meg, hogy mikor versenyezhetek?

- Minél tovább hergeli magát annál rosszabb lesz. Le kell nyugodnia, csak magának árt. Magas a vérnyomása.

- A vérnyomásom érdekel most a legkevésbé. – mivel nem lehet lenyugtatni kénytelen voltam neki elmondani, hogy maga alatt vágja a fát.

- Minimum egy hónap, ennél kevesebb tényleg nem lehet. A szervezetének szoknia kell az implantátumot és a testét is újra edzésbe kell majd hozni. Vagy mit gondolt, hogy csak úgy hipp - hopp kiengedjük a korházból és hagyjuk, hogy beüljön egy olyan autóba, ami minimum 300-al megy? Remélem nem nézett minket ennyire hülyének. – mégis hogy lehet valaki ennyire csökönyös, és dögös egyben.

- És mi van ha igen? – fordul el tőlem összekulcsolt kezekkel. – A kezelő orvosommal akarok beszélni. – fordul vissza felém, majd kutató szemekkel mered rám- Vele biztos könnyebben szót értek, mint …- igen hamarabb kellett volna szemfülesnek lenned kedves Fernando. Amint meglátja a kisnévjegy táblámat a fehér behajtott köpenyemen, az arcát elfutja a pulykaméreg.

- Maga… maga nem is… nővér? – teljes nála a megrökönyödés.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy az lennék. - mosolyogtam rá győztesen.

- De nem is nagyon ellenkezet. – már megint morcosodik, amitől fura fintor kúszik végig az egész arcán.

- Én az ön helyében nem nagyon tenném. – próbáltam figyelmeztetni, egy teljesen ésszerű dologra.

- Mit? – szerintem két perc alatt teljesen az idegeire mehettem, ezért nem is folytatom ezt a kis csiki-csuki játékot.

- A mimikákat, fájni fog a feje és zsibbadni fog az arca. – mire kaptam egy újabb szájrándítást.

- Aúúú. – na ugye én meg mondtam előre, de ezt már nem mertem hangosan is kimondani, mert jelenleg így is elégé harci puffancs állapotban van.

- Nyugodjon meg, inkább pihenjen és élvezze ki a szabadsággal töltött napjait. – ezután úgy döntöttem jobb lesz ha magára hagyom egy kis időre drága betegemet.

- Még, hogy pihenjek? – hitetlenkedet fejét csóválva - Egy ilyen boszorkányfészekben? – ezt már csak az ajtóban hallottam meg, de ez se mosta le az arcomra festett mosolyt.

5. fejezet

5. fejezet

Tegnapi nap végül nem is végződött olyan rosszul, hiszen szereztem egy új barátot. Raquel személyében egy olyan embert ismertem meg, aki nehezen köt barátságot, de az viszont egy életre szól. Másrészt elég sok mindent megtudtam róla. Az élete tisztára regénybe illő. Először is tők fiatalon a barátaival megalapították a bandájukat, utána meg összeismerkedet Fernando Alonsoval, a második nagy forma-1–es kedvencemmel, aki több mint négy világbajnoki címmel rendelkezik. (tudom, hogy nincs neki ennyi, de ez a jövőben játszódik, szóval megelőlegeztem neki kettőt:) Utána meg amikor mindent elért az életben, büszkén bevállalták a családalapítást. Most meg itt vannak és izgulnak az egyetlen fiuk egészségéért. Azért nehéz lehet Raquelnek, nem elég hogy fél életén át izgult a férje miatt a pályákon, most ugyanezt teheti a fiával is.

- Csrssssssssssssss. – gondolatmenetemet, csipogom éles hangja tört meg. – 314-es F. A. olvastam fel hangosan az üzenetet. – mire nyúlcipőmet felkapva kezdtem el rohanni a 314-es szoba felé. Ha a csipogón keresnek, az annyit tesz minden orvos számára, hogy azonnal mennie kell. Ilyenkor nem számít ki hol van, lehetsz otthon is, akkor is bekell jönnöd a leghamarabb a kórházba. A másik fontos dolog, hogy lehetőleg kényelmes cipőben kell lened, mert soha nem tudhatód mikor keresnek csipogón. Nálam ez úgy szokott lenni, hogy pont akkor csipognak rám, amikor az épület átellenes pontján vagyok. Szóval nem ajánlatos magas sarkúban dolgozni, mert leszakad a lábad és akár egy élet is múlhat azon, hogy te most mit bénázol össze, míg eljutsz valahova. Én a magam részéről igazi kis gyűjteményt hoztam össze a converse cipőkből. Habár nem éppen korházi dizájnnak megfelelő darabok, de nekem tökéletes beváltak. Most is csak úgy suhanok velük, szinte örülök, hogy megbírok állni az ajtóban. (Azért érdekes nézett volna ki ha felkenődök az ajtóra.) Ámokfutásomnak persze sok szemtanúja volt, köztük a betegem szülei és a barátai.

- Bella mi a baj? – állított meg kétségbeesetten Raqu.

- Nem tudom, még én se. Most mennem kell. – toltam arrébb az ajtóból hogy bemehessek. Bent sem volt túl rózsás a helyzet. Már mindenki összevissza kapkodott, és nem tettek semmit se a betegért.

- Azonnal álljanak félre. – gépek csipogásából azonnal rájöttem a problémára. – Az asztalon lévő defibrilátor felé nyúltam, és a megfelelő fokozatra beállítva azonnal kiütöttem pácienst. A teste hatalmasat rándult, de a szíve mégsem akart mozgásba lendülni.

- A fenébe is, meg ne haljon nekem. Tőlem még soha senki nem szabadult meg ilyen könnyen. – ezzel egy az előzőnél is nagyobb fokozatra kapcsoltam a gépet, majd azonnal rátettem a testére. Hála istenek ez már hatott, a szíve gyengén, de újra elkezdett verni. – A frászt hozta rám. – töröltem meg izzadt homlokomat. – Most már rendben lesz, de mindig legyen nála egy nővér, lehetőleg olyan, aki érti is a dolgát. – miután leszidtam őket, nyakukat behúzva hagyták el a szobát. Én még bent maradt egy kicsit hogy átellenőriztem az értékeit, hogy nyugodt szívvel tudjam utána ott hagyni.

- Ugye él? Mi van vele? – ajtón kilépve csak úgy záporoztak felém a kérdések.

- Él. Kamrafibrillációja volt. – mintha kínaiul beszéltem volna belekezdtem a magyarázatba - Magyarán ez azt jelenti, hogy megállt a szíve. De pánikra semmi ok. – nyugtattam meg őket – Sikerült megmenteni, és az értékei most az előírtaknak megfelelő, eddig nagyon magas volt a vérnyomása és ez okozta a gondot. Most gyógyszerekkel lentebb tartjuk neki, és a gépek azonnal jeleznek ha valami gond lépne fel, emellett az ágya mellé állítunk egy ápolónőt aki probléma esetén azonnal közbe tudna lépni.

- Bella hogy tudnám megköszönni azt, amit a fiamért tettél? – Raqu arcán látszott, hogy min ment keresztül az elmúlt két percben.

- Nem kell megköszöni, tudod nekem ez a munkám. – hálálkodásra nem maradt sok időm, mert újabb csipogást kaptam – Ez egy ilyen nap, mennem kell. – rohantabb tovább ezúttal a földszintre.

4. fejezet

4. fejezet

- Szabad! – ordítottam ki mérgesen. Mire belépett egy olyan személy, akire a mai nap után végleg nem számítottam. Komolyan mondom már csak ő hiányzott a boldogságomhoz.

- Elnézést zavarhatom. – már majdnem azt mondtam, hogy nem, de végül csak a jólneveltség győzedelmeskedett a sértettségem felett.

- Persze. – intettem az előttem lévő szék felé. Ő kényelmesen elhelyezkedett, miközben megpróbált észrevétlenül szétnézni az irodámban. Ahogy megítéltem elsősorban a diplomámra volt kíváncsi, amit meg is talált, a hátam mögött, egy másikkal együtt. A másik diplomámat nem igazán használom, mivel jó szerével semmi köze sincs a mostani munkámhoz, de érdekes volt elvégezni levelezős tagozaton. Ahogy elnéztem a felhúzott kérdő szemöldökét ez még őt is meglepte. Na igen ritka, hogy egy orvosnak műszaki végzetsége legyen. Ezután sorba vette az egyéb úton kapott okleveleimet, és a dicsőség falamat, amin a pácienseimmel együtt feszítek. Erre a falra vagyok a legbüszkébb, itt látható a falon az egész eddigi munkám gyümölcse, azoknak a gyerekeknek a képe, akiknek, így vagy úgy de segítettem.

- Csak szerettem volna elnézést kérni. – tördelte idegesen a kezét, amiből arra következtem, hogy nem sokat kér másoktól bocsánatot - Elhamarkodottan ítéltem meg önt. – hajtotta le szégyenkezve a fejét.

- Bocsánatkérés elfogadva. – mosolyogtam rá. Végül is ide jött és bocsánatot kért.

- Tényleg? – kérdezte meg döbbenten hitetlenkedve.

- Aha – válaszoltam esetlenül - nem vagyok haragtartó típus, másrészt mindenki így reagál a koromra. Nem maga az első, és nem is maga lesz az utolsó, aki kétségbe vonja a szakmai hozzáértésemet. – nem hiába, azért ha kell én is meg tudom mondani a magamért, és így elnézve őt, most biztos egyenlítettem a láthatatlan tabellánkon.

- Oké egy–egy. Ezt most megérdemeltem. – látom megtört nála a jég. – Akkor akár tegeződhetnénk is? – láttam rajta, hogy komolyan gondolja, így beleegyeztem.

- Én benne vagyok, ha te is? – direkt kiemeltem a végét.

- Benne. – mosolyog őszintén - Szia Raquel vagyok.

- Én pedig Izabella, a barátoknak meg csak Bella.

- Örülök neki, hogy kibékültünk. Tudod alapjába véve nem vagyok ilyen hárpia. Csak...

- Csak félteted a fiadat, és valakin le kellet vezetni a feszültséget. Megértem tényleg. Mindenkinek vannak rossz pillanatai, ez miatt nem mentegetőznöd.

- Kár, hogy nem mentél pszichológusnak, lehet jobban keresnél, mint most. – jegyezte meg viccesen.

- Nem váltam volna be, annál én temperamentumabb jellem vagyok. Ne értsd félre, szeretem az embereket és szívesen végig hallgatom őket, de életem minden napján nem tudnék mások gondjával és bajával együtt élni. Már pedig egy jó pszichológusnak ez a dolga, én ehhez úgy érzem kevés lennék. – meg nehezen tudnám más életét helyre hozni, amikor még a sajátom is romokba hever. Hiába van egy jól csengő állásom, saját lakásom, ez még nagyon kevés a boldog élethez.

- Ha te mondod. Egyébként érdekesek a képeid. – mondtam én, hogy jó alaposan megnézte őket.
- Ők az én büszkeségeim, még most is emlékszek mindanyiuk nevére. Tudod vannak olyan orvosok akik kirekesztik az érzéseket, minden pácienst test és név nélkül kezelnek, nekem ez sajnos nem jött be. Eleinte próbáltam én is érzéketlen maradni , hiszen az orvosnak mindenkit egyenlő féleképpen kell kezelniük, de tudod ez nem megy olyan könnyen ha előtted van egy kisgyerek és kinyújtja érted a karját. – itt egy kicsit elhúztam a számat, ami egyből fel is tűnt az újonnan szerzett barátnőmnek.

- Halt meg már valaki a kezeid között? – ezt a kérdést egyik orvos sem szereti. Nem hiába.

- Igen volt. Az első gyerek páciensem. Agydaganattal kezeltem. Sajnos nem lehetet megmenteni, már túl volt az utolsó stádiumán is a betegségnek. Azóta nem megy az érzéktelenség.

- Értem. És én még azt hittem, hogy a fiam munkája a nehéz.

- Ők veszélyeztetik a saját életüket mi pedig más az életért vagyunk felelősek. Szerintem kiegyenlítet az erőviszony. Bár néha nagyobb felelősség más életét a kezedben tartani, mint a magadét. – megint csak a testvéremnél lyukadtam ki. Úgy látszik ez az esett éltem végig kísérteni fog.

3.fejezet

3. fejezet

Nem értem az embereket, de nem is küzdök ellenük. Régebben biztos ölre mentem volna csakhogy bebizonyítsam a saját igazam. Ma már nem vagyok ilyen, egyszerűen csak elengedem a fülem mellett a dolgokat. A régi önmagamból nem sok tulajdonságot hagytam meg, vallottam be keserűen. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor szinte semmit. Csak egyetlen egy valami nem változott az évek során, a makacsságom.

A makacsságomnak köszönhetően lehetek ott ahol most vagyok, ez adott erőt ahhoz , hogy anyagi támogatás nélkül teljesen egyedül végezem el az érettségit és a főiskolát.

Amikor a reptér termináljában álltam nem igazán tudtam, hogy merre menjek tovább, csak egy valamiben voltam biztos, hogy minél hamarabb magam mögött kell hagynom Espoot.

Végül a választás arra az országra esett ahol az édesanyám is felnevelkedett Magyarországra. A megérkezésem után realizálódott bennem a valós helyzetem. Megérkeztem ugyan, új helyen vagyok, de egy árva petákom se maradt, szinte minden megtakarított pénzem a repülőjegyre ment el.

Viszont elkeseredésre se maradt időm, annál azért engem keményebb fából faragtak. Vettem egy álláshirdetési újságot, és munkát vállaltam egy öt csillagos szállodában takarítónőként. Nem volt valami nagy meló, de úgy voltam vele, hogy ez is jobb, mint a semmi, legalábbis az éhhalálnál biztos jobb, és legalább tető is volt a fejem felett, mivel a munkával együtt járt a szállás is.

Ezután jelentkeztem az okmányirodában és családnevet változtattam. Először nem igazán tetszett az új nevem, de idővel ebbe is belerázódtam. Kénytelen voltam az elvegyülés érdekében valami hagyományos és egyszerű névre váltani, mert akárhogy is nézem, de Räikkönen névvel kicsit feltűnést kellettem volna az egyetemen.

A főiskolát félével később kezdtem el. Kicsit vacilláltam ugyan, hogy elég erős vagy én ehhez, de mindig meg volt a kellő motiváció. Bármikor amikor elbizonytalanodtam elég volt csak a családomra gondolni, és egyből feltöltődtem önbizalommal és energiával. Ilyenkor éreztem azt igazából, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen legyenek bármilyen távol is tőlem, akkor is érzem a láthatatlan kapcsokat amik összekötnek minket.

- Kopp. Kopp. – mi van ma itt? Csúcsforgalom? Miért kell ma mindenkinek megtalálnia. Legalább félórára magamra hagyhatnának, hogy sikerüljön végre elaludnom.

- Szabad! – ordítottam ki mérgesen. Mire belépett egy olyan személy akire a mai nap után végleg nem számítottam.

2.fejezet

2. fejezet

Kopp. Kopp.

Hupsz sikerült elszundítanom. Néha ritkán megesik, hogy elnyom az állom. Sajnos ez a túlóra hátránya, sőt órámra nézve rá kellett jönnöm, hogy már magát a túlórát is bőven túlléptem.

- Bejöhet. – hangomat elnyomta az akaratlan ásítás.

- Doktor nő, most értesítettek, hogy a Hungaroringen súlyos baleset történt, és a kirendelt korház mi vagyunk.

- Értem, lehet tudni valamit páciensről, és magáról a sérülésről?

- Ha jól tudjuk a Ferrari versenyzője. – kezdett bele hadarva.

- Betti nem a pályafutása érdekel, hanem a neve és a vércsoportja valamint a sebe. – nem akartam kioktató lenni, mégis enyhe szigor hallatszódott ki a hangomból.

- Ifjabbik Fernando Alonso – nagy kreativitásról árulkodik a szülők szempontjából, hogy az édesapáról nevezik el a fiúgyermeküket – és Nulla pozitív vére van. A balesetről nem sokat tudni, állítólag a fejét érte egy nagyobb ütés. – nagyszerű pont tegnap fogyott ki a vérbankunk ebből a típusból egy tömeg balesetnek köszönhetően. Még véletlenül se lehetet volna AB –és vértípusa nem akkor túl könnyű lett volna a dolgom. –morogtam magamban - A rendelés amit pedig leadtam még nem érkezett meg.

- Nem tehetjük tönkre a korház hírnevét, azzal hogy nincs megfelelő vértípusunk ezért én adok vért, és meg kell kérni a többi kollégát is, hogy támogassák a pácienst ha ilyen vércsoportjuk van. – Betti olyan áhítattal nézett rám, hogy majdnem elnevettem magam.

- Haho.- integettem a szeme előtt, hogy kicsit észhez térítsem – Betti! Nem érünk rá, a beteg nem sokára itt lesz, addig még vért is kell adnunk.

- Oh, persze. Most azonnal rácsipogok a többiekre, hogy adjanak vért, és beküldök egy kollegát a vérvételre.

- A beteget pedig vigyék azonnal a műtőbe és készítsék megfelelően elő. – adta ki az utolsó utasítást mielőtt még Betti elment volna.

Nem kellett sokat várnom már is érkezett a másik ügyeletes kollega és lecsapolt belőlem 4,5 deciliter nulla pozítivas vért. Ez ugyan nem sok, de több mint a semmi, és ha a többi kollega is mellém áll, akkor megúszhatjuk a nyilvános botrányt.

- Doktor nő még hatan adtak vért sajnos a többieknek nem egyezet a vércsoportja. –robogott be lélekszakadva személyi asszisztensem Betti, aki emellett ápolónői státusszal is rendelkezik. – A páciens már a műtőasztalon vár a műtétre.

- Jó annyi is elég lesz. A többieknek meg mond meg hogy nagyon szépen köszönöm az együttműködésüket. – majd a kezemre szorított vatta pamaccsal, fordultam András felé.

- Tudom, hogy te is túlórában vagy itt, de kell majd a segítséged. – ő csak beleegyezően bólogatott.

- Betti, a média nem jöhet be az épületbe, csak a családtagokat engedhetitek be, a műtő közelébe azonban még ők se jöhetnek. Megértettél? – néztem rá komolyan, mint osztályvezető.

- Igen.

- Helyes. Akkor munkára fel. – mi Andrással együtt a műtő felé rohantunk, míg Betti az adminisztrációs ügyeket intézte el.

A műtét elég sokáig tartott, és az sem segített sokat, hogy túlórában, hullafáradtan dolgoztam fájó karral. De a magnak tett esküt soha nem szegtem volna meg, így emelt fővel tettem meg minden tőlem telhetőt a páciens érdekében. Testvérem balesete után döntöttem el, hogy orvos akarok lenni. Hihetetlen, néha még én magam is megdöbbenek azon, hogy kitűntetéssel az évfolyam legfiatalabb hallgatójaként sikerült ledoktorálnom. A szüleim biztos büszkék lennének rám. Na igen, csak lennének feltételes módban. Azaz igazság, hogy hat év után se tudtam haza menni, nem volt hozzá merszem. Igazából nagyon féltem a család és a többiek véleményétől. Elvégre majdnem miattam halt meg a testvérem, azért ezt nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Még nekem se sikerült teljesen, amikor eljöttem otthonról folyamatos rémálmaim voltak. Egyfolytában a családtagjaimat látom, ahol egymást túlkiabálva ócsárolnak. Ez azóta persze változott, de néha a rosszabb napjaimon előjönnek ezek az álmok, és végleg eltántorítanak azon döntésemtől, hogy haza menjek.

A műtét végül sikeresen folyt le, igaz a páciens vérnyomásával okozott némi gondot az altató orvosoknak és nekem is, de a lényegen és a műtét kimenetelén nem változtatott. Ha orvosilag kellene jellemezni a pácienst akkor egyszerűen csak azt mondanám, hogy egy forma -1-es autó gyorsaságával vetekedett a pulzusszáma.

- András kimennél a hozzátartozókhoz? – néztem rá kérlelő boci szemekkel.

- Ugyan nem akarom én helyetted learatni a babérokat. – noszogatott az ajtó felé. - Menj csak ki nyugodtan, ez a te műtéted volt.

- De tudod hogy reagálnak rám a szülök? Egyszerűen nem bírják elviselni a koromat. – huszonnégy évesen valahogy senki sem nézi ki belőlem a hozzáértést és az elhívatottságot a szakmám felé.

- Ugyan. Tudod mit? Veled megyek, nehogy a vérszomjas szülök, neked ugorjanak. – képes volt kiröhögni, és még őt tartják komoly embernek.

- Kösz a biztatást. – vágtam egy fancsali fintort, mire még jobban elkezdett röhögni. –Tudod mit, ha így viselkedsz, akkor nem kell gardedámot játszanod. – most egy az egyben egy hisztis kiscsaj stílusát ütöttem meg - Majd elintézem én magam. Nagylány vagyok. – kész vége itt már végleg lemondhattam Andrásról, már a hasát fogta a röhögéstől, és én hogy mentsem büszkeségem megmaradt morzsáit hercegnői tartásban államat felszegve léptem ki a műtőajtajából.

Ezután jött a teljes döbbenet.

Nem hazudok ha azt mondom, egy kisebbfajta üdvhadsereggel találtam szembe magam. Szó szerint köpni nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől. (na ennyit arról hogy magabiztos és rendíthetetlen leszek)Végül András megérkezése vetett véget a némán töltött másodperceknek.

- Jó napot. Dr. Sípos András vagyok az altató orvos. – azért ő is megszeppent.

- Doktor úr kérem mondja meg mi lett a fiammal? – na igen, ilyenkor érzem magam kirekesztetve. Miért van az, hogy őt megmerték kérdezni, de engem nem?

- Erről a műtétért felelős kolléga tudna válaszolni. – bökött oldalba kicsit sem feltűnően, mire azonnal mindenki rám figyelt.

- Jó napot. Dr. Szabó Izabella vagyok a fiuk kezelőorvosa. A műtét jól sikerült. Azonban a mai nap még kritikus lehet, ezért folyamatos megfigyelés alatt tartjuk a fiukat.

- Hogy érti azt hogy kritikus? – nézett rám döbbenten a páciensem édesanyja.

- A fiuk homlokcsontjába egy fém implantátumot kellett helyeznünk. – foglaltam össze röviden és tömören a lényeget. – Nézzék nem elkeseríteni akarom önöket, de jelen helyzetben már annak is örülhetünk, hogy a fiuk nem vakult meg. Ha az ütés csak fél centivel éri lentebb a fejét, akkor most biztos, hogy fél szemére vak lenne.

- De nem lesz semmilyen maradandó károsodása? - ezt már az apuka tette fel.

- Ez csak is a mai estétől függ. Mi mindent megteszünk a fiuk egészségéért. – szó szerint a vérünket áldozzuk tettem hozzá magamban.

- Na persze, és ezt higgyük is el ilyen fiatal doktornőcskének. – ez kicsit szíven ütött, főleg hogy egy édesanyától érkezett.

- Hé, maga nem tudja kit szidót le éppen…

- Hagyd András – fogtam meg erősen a karját - mindenkinek meg van a maga véleménye. A fiukat ma még nem látogathatják meg, holnap is csak a szűk családi kör mehet be hozzá a fertőzések elkerülése érdekében. – majd mit sem törődve a döbbent hozzátartozókkal és barátokkal egyszerűen elmentem.

1.fejezet

1.fejezet

Abban a pillanatban megbántam minden eddig elkövetett bűnömet. A lelkiismeret és a szégyen elemi erővel kezdte elszorítani a szívem, esélyt sem adva másnak. Csak a testvéremre tudtam gondolni, és arra, hogy miért nem fogadtam neki szót. Miért nem tudtam csak egyszer az életben igazat adni neki? Tudtam a szívem mélyén tudtam, hogy követni fog. Eddig is követett, akkor miért pont ez lett volna kivétel? És engem még ez sem tudott megállítani, még ennek ellenére is csak a saját fejem után mentem. Tényleg egy szörnyeteg vagyok, egy lelketlen szörnyeteg, aki csak magára képes gondolni.

- Hol van? Hol van a testvéred?- ráz meg erősen édesanyám, akin már most látszik, hogy teljesen az összeomlás szélén áll.

- A műtőben belső vérzései voltak. – bármennyire is próbáltam lesütni a szememet, nem bírtam.

- Mit csináltál vele? – anyám vádló tekintete egy életen át kísérteni fog.

- Én próbáltam…- édesanyám dühös hangja azonnal félbeszakított, és én már most tudtam, hogy a tetteimre itt és most nincs mentség.

- Próbáltál? Nem! Te nem próbálsz meg semmit. Te csak következmények nélkül mész a fejed után. – anyám a mondat végére egy hatalmas nagy pofont kevert le, ami egy kicsit, de enyhítette a testvérem ellen elkövetett bűneimet. – Miért… miért nem gondoltál most az egyszer rá is? Tudtad jól, hogy fél autóba ülni! - nem bírtam megszólalni a némán töltött percek pedig nem hogy segítettek csak rontottak a helyzeten. Szinte egy beismerő vallomással ért fel a hallgatásom.

- Sajnálom. – nem tudtam mást mondani, holott tudtam ez már ide nagyon kevés.

- Sajnálod? – ennyire kiábrándultan még soha senki nem nézett rám. Édesanyám tekintettében benne volt minden, és ez még az előző pofonnál is jobban fájt. Hatalmasat csalódott bennem, és az eddig megtörhetetlen türelmét most szakítottam véglegesen félbe. Ha eddig csináltam valamit, akkor azt közösen a szőnyeg alá söpörtök mondván nem történt semmi eget rengető, de most?! minden megváltozott éreztem én is, és ő is. Ezt nem lehetet egy egyszerű bocsánatkéréssel megúszni. – Tudod most először gondoltam arra, hogy jobban jártam volna ha csak egy lányom születik. – tudtam, hogy ezzel most nem rám akart utalni, és iszonyatosan fájt a burkolt célzás. Ezzel az egy mondatával sikerült elérnie azt amit az eddigi összes szidásával nem. Végre kijózanodtam, rájöttem, hogy változnom kell. Nem lehetek mindig a szüleim és a testvérem terhére. Fel kell nőnöm. Végre annak kell lennem akinek eddig is látni akartak.

Elakartam mondani , hogy szeretnék megváltozni, de az orvos megérkezése belém fojtotta a szót, és végül úgy döntöttem , hogy mindenkinek jobb lesz ha ezt a változást egyedül hajtom végre, távol azoktól akiket eddig megbántottam. Úgy éreztem csak így nyerhetem vissza az életemet ha magamtól a saját lábamra állva kezdek új életet.

Új elhatározásommal céltudatosan tértem haza , az orvos szavait már meg se hallottam, tudtam a szívem mélyén hogy a testvérem túl élte a műtétet. Az a bizonyos ikres kötödés most is biztosított róla, hogy testvérem életben van, és ha most még rosszul is van, biztos hogy később jól lesz és teljesen fel fog épülni.

A házba beérve hálaistenek nem találkoztam senkivel. Édesapám most is biztos a pályán van, ahol ifjú tehetségek felfedezését segíti. Ő mindig is ilyen volt, az ő életét teljesen kitöltötte a kocsik közelsége, talán csak akkor lehetet az arcán több boldogságot látni amikor velünk volt. De most nem szabad ilyen dolgokra gondolnom, nem szabad emlékeznem.

A szobámba betoppanva mégis elözönlöttek a régi szép emlékek. A ruháimat rakosgatva gondoltam arra, hogy milyen érzés volt megmutatni anyunak és apunak az első gokarton nyert kupámat. Akkor még tényleg büszkék voltak rám a szüleim, most viszont…

A pakolást befejezve elraktam az összes iratomat, és az évek alatt spórolt pénzemet, és egy darab lapra újra ráfirkantottam azt az egy szót, amit még ha ezerszer is ismételnék is el kevés lenne.

Sajnálom

A papírlapot az íróasztalom tetején hagytam jó látható helyen, hogy a szüleim tudják önszántamból mentem el. Majd vissza se nézve elindultam, hogy új életet kezdhessek, távol azoktól, akiket eddig ismertem és szeretem.

Bevezető

Sziasztok itt lenne az újabb történetem. Magáról a történetről olyan sok mindent nem akarok elárulni , mivel a bevezetőben benne lesz minden.


Ikerkristály

Ikreknek lenni a világ egyik legcsodásabb dolga, gondolják egyesek. Mások pedig akik maguk is ennek a csodának a részesei teljesen más állásponton vannak. Ezen a véleményen voltam én is, egészen egy bizonyos napig, ami mindent megváltoztatott az életemben. Addig csak magamnak éltem, nem érdekelt senki véleménye, mondhatni igazi lázadó voltam, aki notorikusan szegte át az összes elé állított szabályt. Nem érdekeltek a következmények, gondtalanul tetem azt, amit akartam és senki nem tudta megállítani az ámokfutásomat. A szüleim próbáltak rám hatni, de minden hiába volt, ha én valamit a fejembe vettem, akkor senki nem állíthatott meg, még a testvérem sem.

Na igen, az én édes kistestvérem. Hiába minden genetikai hasonlóság szinte semmiben se hasonlítunk. Ő a megalkuvás jelképe, míg én az örökös dac voltam. Ha ő azt mondta, hogy fehér én azonnal rávágtam, hogy fekete. Szinte semmiben se egyezett meg a véleményünk. Mégis valami miatt elválaszthatatlanok voltunk, talán nálunk is működött az ikrekre jellemző ösztönös ragaszkodás.

A hibát mégis én követem el aznap. Hagynom kellett volna magam lebeszélni, de a fránya büszkeségem nem engedte. A rendíthetetlen bizonyítás vágy vitt tovább, hogy megmutassam mindenkinek, hogy egy lány is lehet olyan jó gokartos, mint egy fiú.

A gond csak ott kezdődött, hogy a húgomat az Istenért se lehetett levakarni magamról. Megállás nélkül szajkózta a magáét.

- Bella kérlek ne tedd meg. – ragadt karon ikertestvérem- Erre még nem vagy kész. – könyörögve nézett rám saját lelkiismeretem, de most még húgom könnybe lábadt riadt szemei se tudtak eltántorítani a célomtól.

- Nézd Ailen nem tudsz megakadályozni, indulni fogok azon a versenyen és megmutatom annak a sok nagyszájúnak, hogy vagyok olyan jó, mint ők. – taszítottam el magamtól durván, majd tovább akartam indulni, de húgom akaratos hangja megállított.

- Jó akkor én is indulni fogok. Ha neked szabad, akkor nekem is. – most direkt ki akar kikészíteni?

- Te nem mész sehova, max a nézőtérre. Nem tudok veled is foglalkozni a pályán. – fordítottam neki újra hátat.

- Nem kell velem foglalkoznod a pályán. – vágta fel dacosan az állát. – Ha hiszed, ha nem, én is konyítok a vezetéshez. – nehéz lenne nem elhinni, hisz elvégre ugyanaz az apánk. Egy volt formula-1 –es pilóta lányaiként nem kis tehetséget örököltünk mindketten.

- Más a gyakorlat és más az elmélet. Ailen a kocsit érezni kell, nem tanulmányozni. – szegény testvérem ugyanolyan megszállítottja a kocsiknak, mint én, de egy gyerek kori baleset miatt abba hagyta a gyakorlati vezetést, és a könyvekben szereplő autó csodáknak szentelte az életét. – Ameddig félsz a volán mögé ülni addig a pályán nincs semmi esélyed.

Akkor még reménykedtem benne, hogy testvérem szót fogad. Ám mint az lenni szokott most is követett, és meg is lett az eredménye. A verseny vége előtt egy körrel bemondták, hogy box utcák előtti kanyarban két versenyző súlyosan összeütközött. Én akkor még nem is foglalkoztam vele, csak akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor a bemondó bemondta a porul járt versenyzők nevét. Az első név nem rendített meg bennem semmit, de a másodiknál úgy éreztem, hogy ott esek össze. A testvérem nevét mondta be a bemondó.