5. fejezet

5. fejezet

Tegnapi nap végül nem is végződött olyan rosszul, hiszen szereztem egy új barátot. Raquel személyében egy olyan embert ismertem meg, aki nehezen köt barátságot, de az viszont egy életre szól. Másrészt elég sok mindent megtudtam róla. Az élete tisztára regénybe illő. Először is tők fiatalon a barátaival megalapították a bandájukat, utána meg összeismerkedet Fernando Alonsoval, a második nagy forma-1–es kedvencemmel, aki több mint négy világbajnoki címmel rendelkezik. (tudom, hogy nincs neki ennyi, de ez a jövőben játszódik, szóval megelőlegeztem neki kettőt:) Utána meg amikor mindent elért az életben, büszkén bevállalták a családalapítást. Most meg itt vannak és izgulnak az egyetlen fiuk egészségéért. Azért nehéz lehet Raquelnek, nem elég hogy fél életén át izgult a férje miatt a pályákon, most ugyanezt teheti a fiával is.

- Csrssssssssssssss. – gondolatmenetemet, csipogom éles hangja tört meg. – 314-es F. A. olvastam fel hangosan az üzenetet. – mire nyúlcipőmet felkapva kezdtem el rohanni a 314-es szoba felé. Ha a csipogón keresnek, az annyit tesz minden orvos számára, hogy azonnal mennie kell. Ilyenkor nem számít ki hol van, lehetsz otthon is, akkor is bekell jönnöd a leghamarabb a kórházba. A másik fontos dolog, hogy lehetőleg kényelmes cipőben kell lened, mert soha nem tudhatód mikor keresnek csipogón. Nálam ez úgy szokott lenni, hogy pont akkor csipognak rám, amikor az épület átellenes pontján vagyok. Szóval nem ajánlatos magas sarkúban dolgozni, mert leszakad a lábad és akár egy élet is múlhat azon, hogy te most mit bénázol össze, míg eljutsz valahova. Én a magam részéről igazi kis gyűjteményt hoztam össze a converse cipőkből. Habár nem éppen korházi dizájnnak megfelelő darabok, de nekem tökéletes beváltak. Most is csak úgy suhanok velük, szinte örülök, hogy megbírok állni az ajtóban. (Azért érdekes nézett volna ki ha felkenődök az ajtóra.) Ámokfutásomnak persze sok szemtanúja volt, köztük a betegem szülei és a barátai.

- Bella mi a baj? – állított meg kétségbeesetten Raqu.

- Nem tudom, még én se. Most mennem kell. – toltam arrébb az ajtóból hogy bemehessek. Bent sem volt túl rózsás a helyzet. Már mindenki összevissza kapkodott, és nem tettek semmit se a betegért.

- Azonnal álljanak félre. – gépek csipogásából azonnal rájöttem a problémára. – Az asztalon lévő defibrilátor felé nyúltam, és a megfelelő fokozatra beállítva azonnal kiütöttem pácienst. A teste hatalmasat rándult, de a szíve mégsem akart mozgásba lendülni.

- A fenébe is, meg ne haljon nekem. Tőlem még soha senki nem szabadult meg ilyen könnyen. – ezzel egy az előzőnél is nagyobb fokozatra kapcsoltam a gépet, majd azonnal rátettem a testére. Hála istenek ez már hatott, a szíve gyengén, de újra elkezdett verni. – A frászt hozta rám. – töröltem meg izzadt homlokomat. – Most már rendben lesz, de mindig legyen nála egy nővér, lehetőleg olyan, aki érti is a dolgát. – miután leszidtam őket, nyakukat behúzva hagyták el a szobát. Én még bent maradt egy kicsit hogy átellenőriztem az értékeit, hogy nyugodt szívvel tudjam utána ott hagyni.

- Ugye él? Mi van vele? – ajtón kilépve csak úgy záporoztak felém a kérdések.

- Él. Kamrafibrillációja volt. – mintha kínaiul beszéltem volna belekezdtem a magyarázatba - Magyarán ez azt jelenti, hogy megállt a szíve. De pánikra semmi ok. – nyugtattam meg őket – Sikerült megmenteni, és az értékei most az előírtaknak megfelelő, eddig nagyon magas volt a vérnyomása és ez okozta a gondot. Most gyógyszerekkel lentebb tartjuk neki, és a gépek azonnal jeleznek ha valami gond lépne fel, emellett az ágya mellé állítunk egy ápolónőt aki probléma esetén azonnal közbe tudna lépni.

- Bella hogy tudnám megköszönni azt, amit a fiamért tettél? – Raqu arcán látszott, hogy min ment keresztül az elmúlt két percben.

- Nem kell megköszöni, tudod nekem ez a munkám. – hálálkodásra nem maradt sok időm, mert újabb csipogást kaptam – Ez egy ilyen nap, mennem kell. – rohantabb tovább ezúttal a földszintre.