2.fejezet

2. fejezet

Kopp. Kopp.

Hupsz sikerült elszundítanom. Néha ritkán megesik, hogy elnyom az állom. Sajnos ez a túlóra hátránya, sőt órámra nézve rá kellett jönnöm, hogy már magát a túlórát is bőven túlléptem.

- Bejöhet. – hangomat elnyomta az akaratlan ásítás.

- Doktor nő, most értesítettek, hogy a Hungaroringen súlyos baleset történt, és a kirendelt korház mi vagyunk.

- Értem, lehet tudni valamit páciensről, és magáról a sérülésről?

- Ha jól tudjuk a Ferrari versenyzője. – kezdett bele hadarva.

- Betti nem a pályafutása érdekel, hanem a neve és a vércsoportja valamint a sebe. – nem akartam kioktató lenni, mégis enyhe szigor hallatszódott ki a hangomból.

- Ifjabbik Fernando Alonso – nagy kreativitásról árulkodik a szülők szempontjából, hogy az édesapáról nevezik el a fiúgyermeküket – és Nulla pozitív vére van. A balesetről nem sokat tudni, állítólag a fejét érte egy nagyobb ütés. – nagyszerű pont tegnap fogyott ki a vérbankunk ebből a típusból egy tömeg balesetnek köszönhetően. Még véletlenül se lehetet volna AB –és vértípusa nem akkor túl könnyű lett volna a dolgom. –morogtam magamban - A rendelés amit pedig leadtam még nem érkezett meg.

- Nem tehetjük tönkre a korház hírnevét, azzal hogy nincs megfelelő vértípusunk ezért én adok vért, és meg kell kérni a többi kollégát is, hogy támogassák a pácienst ha ilyen vércsoportjuk van. – Betti olyan áhítattal nézett rám, hogy majdnem elnevettem magam.

- Haho.- integettem a szeme előtt, hogy kicsit észhez térítsem – Betti! Nem érünk rá, a beteg nem sokára itt lesz, addig még vért is kell adnunk.

- Oh, persze. Most azonnal rácsipogok a többiekre, hogy adjanak vért, és beküldök egy kollegát a vérvételre.

- A beteget pedig vigyék azonnal a műtőbe és készítsék megfelelően elő. – adta ki az utolsó utasítást mielőtt még Betti elment volna.

Nem kellett sokat várnom már is érkezett a másik ügyeletes kollega és lecsapolt belőlem 4,5 deciliter nulla pozítivas vért. Ez ugyan nem sok, de több mint a semmi, és ha a többi kollega is mellém áll, akkor megúszhatjuk a nyilvános botrányt.

- Doktor nő még hatan adtak vért sajnos a többieknek nem egyezet a vércsoportja. –robogott be lélekszakadva személyi asszisztensem Betti, aki emellett ápolónői státusszal is rendelkezik. – A páciens már a műtőasztalon vár a műtétre.

- Jó annyi is elég lesz. A többieknek meg mond meg hogy nagyon szépen köszönöm az együttműködésüket. – majd a kezemre szorított vatta pamaccsal, fordultam András felé.

- Tudom, hogy te is túlórában vagy itt, de kell majd a segítséged. – ő csak beleegyezően bólogatott.

- Betti, a média nem jöhet be az épületbe, csak a családtagokat engedhetitek be, a műtő közelébe azonban még ők se jöhetnek. Megértettél? – néztem rá komolyan, mint osztályvezető.

- Igen.

- Helyes. Akkor munkára fel. – mi Andrással együtt a műtő felé rohantunk, míg Betti az adminisztrációs ügyeket intézte el.

A műtét elég sokáig tartott, és az sem segített sokat, hogy túlórában, hullafáradtan dolgoztam fájó karral. De a magnak tett esküt soha nem szegtem volna meg, így emelt fővel tettem meg minden tőlem telhetőt a páciens érdekében. Testvérem balesete után döntöttem el, hogy orvos akarok lenni. Hihetetlen, néha még én magam is megdöbbenek azon, hogy kitűntetéssel az évfolyam legfiatalabb hallgatójaként sikerült ledoktorálnom. A szüleim biztos büszkék lennének rám. Na igen, csak lennének feltételes módban. Azaz igazság, hogy hat év után se tudtam haza menni, nem volt hozzá merszem. Igazából nagyon féltem a család és a többiek véleményétől. Elvégre majdnem miattam halt meg a testvérem, azért ezt nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Még nekem se sikerült teljesen, amikor eljöttem otthonról folyamatos rémálmaim voltak. Egyfolytában a családtagjaimat látom, ahol egymást túlkiabálva ócsárolnak. Ez azóta persze változott, de néha a rosszabb napjaimon előjönnek ezek az álmok, és végleg eltántorítanak azon döntésemtől, hogy haza menjek.

A műtét végül sikeresen folyt le, igaz a páciens vérnyomásával okozott némi gondot az altató orvosoknak és nekem is, de a lényegen és a műtét kimenetelén nem változtatott. Ha orvosilag kellene jellemezni a pácienst akkor egyszerűen csak azt mondanám, hogy egy forma -1-es autó gyorsaságával vetekedett a pulzusszáma.

- András kimennél a hozzátartozókhoz? – néztem rá kérlelő boci szemekkel.

- Ugyan nem akarom én helyetted learatni a babérokat. – noszogatott az ajtó felé. - Menj csak ki nyugodtan, ez a te műtéted volt.

- De tudod hogy reagálnak rám a szülök? Egyszerűen nem bírják elviselni a koromat. – huszonnégy évesen valahogy senki sem nézi ki belőlem a hozzáértést és az elhívatottságot a szakmám felé.

- Ugyan. Tudod mit? Veled megyek, nehogy a vérszomjas szülök, neked ugorjanak. – képes volt kiröhögni, és még őt tartják komoly embernek.

- Kösz a biztatást. – vágtam egy fancsali fintort, mire még jobban elkezdett röhögni. –Tudod mit, ha így viselkedsz, akkor nem kell gardedámot játszanod. – most egy az egyben egy hisztis kiscsaj stílusát ütöttem meg - Majd elintézem én magam. Nagylány vagyok. – kész vége itt már végleg lemondhattam Andrásról, már a hasát fogta a röhögéstől, és én hogy mentsem büszkeségem megmaradt morzsáit hercegnői tartásban államat felszegve léptem ki a műtőajtajából.

Ezután jött a teljes döbbenet.

Nem hazudok ha azt mondom, egy kisebbfajta üdvhadsereggel találtam szembe magam. Szó szerint köpni nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől. (na ennyit arról hogy magabiztos és rendíthetetlen leszek)Végül András megérkezése vetett véget a némán töltött másodperceknek.

- Jó napot. Dr. Sípos András vagyok az altató orvos. – azért ő is megszeppent.

- Doktor úr kérem mondja meg mi lett a fiammal? – na igen, ilyenkor érzem magam kirekesztetve. Miért van az, hogy őt megmerték kérdezni, de engem nem?

- Erről a műtétért felelős kolléga tudna válaszolni. – bökött oldalba kicsit sem feltűnően, mire azonnal mindenki rám figyelt.

- Jó napot. Dr. Szabó Izabella vagyok a fiuk kezelőorvosa. A műtét jól sikerült. Azonban a mai nap még kritikus lehet, ezért folyamatos megfigyelés alatt tartjuk a fiukat.

- Hogy érti azt hogy kritikus? – nézett rám döbbenten a páciensem édesanyja.

- A fiuk homlokcsontjába egy fém implantátumot kellett helyeznünk. – foglaltam össze röviden és tömören a lényeget. – Nézzék nem elkeseríteni akarom önöket, de jelen helyzetben már annak is örülhetünk, hogy a fiuk nem vakult meg. Ha az ütés csak fél centivel éri lentebb a fejét, akkor most biztos, hogy fél szemére vak lenne.

- De nem lesz semmilyen maradandó károsodása? - ezt már az apuka tette fel.

- Ez csak is a mai estétől függ. Mi mindent megteszünk a fiuk egészségéért. – szó szerint a vérünket áldozzuk tettem hozzá magamban.

- Na persze, és ezt higgyük is el ilyen fiatal doktornőcskének. – ez kicsit szíven ütött, főleg hogy egy édesanyától érkezett.

- Hé, maga nem tudja kit szidót le éppen…

- Hagyd András – fogtam meg erősen a karját - mindenkinek meg van a maga véleménye. A fiukat ma még nem látogathatják meg, holnap is csak a szűk családi kör mehet be hozzá a fertőzések elkerülése érdekében. – majd mit sem törődve a döbbent hozzátartozókkal és barátokkal egyszerűen elmentem.