30. fejezet

30. fejezet

Bella szemszöge (Nos ez egy átvezető rész lesz, szinte semmi köze nincs a történezhez, de kell a cselekmény folytatásához)

- Keresettek fel egy jó gyerekorvost, szűkségetek lesz rá. – remélem megfogadják a tanácsomat. – Az inhalátor pedig mindig legyen a zsebetekben, sose lehet tudni mikor jön rá a következő roham. – jobb elővigyázatosnak lenni.

- Te orvos vagy? – vonja fel kérdőn a szemöldökét Rami.

- Nem az al- Káida egyik tagja. – hogy lehet ilyen hülye kérdést feltenni - Szerinted? – még mindig elég kétkedő fejet vág - Hé nem vagyok kontár, diplomás orvos vagyok, úgyhogy le lehet állni. – nem akartam fölvágni, de azért ne nézzenek már idiótának.

- Köszönjük, hogy segítettél nekünk. – jött oda hozzám kezét nyújtva Titus – Ha te nem vagy itt, nem tudom mi lett volna Ainennel. – elfogadtam a béke jobbot.

- Szívesen. Ha vannak kérdéseitek a betegséggel kapcsolatban, akkor csak kérdezettek. – ültem le a szokásos helyemre.

- Visszafordítható? – egyből bele a közepébe.

- Nos ez összetett dolog. Addig míg nem vizsgálták ki, nem lehet pontos diagnózist felállítani. Ha öröklött a betegség nem fogja kinőni, csak korlátozni lehet.

- És ha nem öröklött?

- Akkor megfelelő odafigyeléssel és gyógykezeléssel szépen elmúlik.

- Szerinted melyikre van nagyobb esélye? – mindenszülő ilyen kétségbeesett képet vág ha megtudja , hogy a gyereke beteg.

- Nem vagyok jós, nem tudom. Fiatal ez mellette áll, de mint ti is láthattátok ez nem egyszerű roham volt. Asztma és asztma közt sok különbség van. – mit gondoltak, hogy csettintek egyet, és már nem is lesz beteg? – Nos, most én kérdezek, ezek indiszkrét kérdések lesznek, de ebből megtudhatjuk melyik eset felé billen a mérleg. – nem nagyon tetszik nekik az ötlet, de végül bele mennek.

- Mint tudjuk a mi családunkban senki nem volt asztmás, ergo maradt Jazmin családja. Nálatok volt valaki ilyen betegséggel kezelve? – némán gondolkodik, szinte hallom a fogas kereket csikorogni a fejében.

- Igen anyukám testvére. – ott a pont.

- Értem. Amikor Ainen kicsi volt, mivel tápláltad. Mármint anyatejjel vagy tápszerrel? – most érkeztünk a kínos részhez.

- Fontos ez? – valamiért a nők nem szeretnek erről beszélni.

- Igen. – bólintottam rá bőszen, másképp fel se tettem volna a kérdést.

- Tápszerrel, nekem nem volt tejem. – ez baj, jó nagy baj.

- Oké. Dohányzik valaki a családban?

- Mi ez kivallatás? – nos valaki lebukott.

- Szokj le. – vágok oda Raminak, legalább egy jó legyen ebben a betegségben – Vagy nem mehetsz az unokád közelébe. – szigorúnak tűnik az ítélet, de ez van.

- Mi? – lehet szemét vagyok, de olyan jó kiélvezni, hogy most én uralkodok fölötte.

- A dohányfüst erősíti a váladéktermelést a tüdőben. A passzív dohányzás a legártalmasabb az asztmásoknak. Le kell szoknod. – fordultam felé mosolyogva.

- Jól van megteszem. – más nem is tehetsz tettem hozzá magamban.

- Milyen gyakran takarítjátok a házatokat? – megint csak kínos témához értünk – Ezt a gyerekorvos is fel fogja tenni, szóval ne nézettek így rám. Most nem léteznek tabuk.

- Hetente egyszer tartunk nagytakarítást. – Jazmin félénkségéből rájövök, hogy ő is érzi a beszélgetés kimenetlét. – Akkor eddig hogy állunk? – kérdezik egyszerre a szülők.

- Nem túl rózsásan. Nem akarlak titeket becsapni, de minden jel szerint öröklött a betegsége. Ez egy recesszív, lappangó tulajdonság, ami egy nemzedéket átugrott. Ezért nem lettél se te, se az anyukád beteg holott, bennetek volt a hajlam.

- És mi van a többi kérdéssel? – Titusz próbáljuk menteni a menthetőt alapon kérdezte meg, holott…

- Nem javítottatok a dolgok állásán, ha erre vagy kíváncsi. Az anyatej valamennyire meg tudta volna fogni a betegség kialakulását. A dohányzást már említettem, a takarítás pedig az atkák és a klíma miatt kell. Fontos a megfelelő tisztaság, nem azt mondom, hogy naponta takarítsatok, de a kislány szobájára mindenféleképpen nagyobb figyelmet kell ezután szentelni.

- És mi van a klímával. – kezdenek feloldódni, ami jó jel.

- Hideg van, mindig, és ez nem jó. Hideg hatására a tüdőben lévő hörgőcskék élénkebben dolgoznak, ami a köhögéshez vezet a köhögés pedig a rohamhoz. – ilyen egyszerű levezetni a folyamatot, nem kell hozzá nagy agytrösztnek lenni. – Viszont egy valami határozottan Finnország mellett áll.

- Tiszta a levegő. – látom Titusszal egy rugóra jár az agyunk.

- Úgy van. Nézzétek fiatal és mégha örökölte is, ugyanúgy tud majd teljes életet élni. Jó nem lesz belőle az olimpián hosszútávfutó, de ettől még annyi mindent kipróbálhat. Nem ezen fog múlni a jövője. – nagyon el vannak szontyolodva. – Ha akarjátok segíthetek. Sok jó módszer ismerek, és most elsődlegesen nem a gyógyszerekre gondoltam.

- Azt hiszem… elfogadjuk a segítséged. – ha nem is úgy, ahogy én szerettem volna, de visszafogadtak. Láttam Ramin is, hogy megnyugodott, most hogy meggyőződött róla, hogy nem én vagyok a kaszás gyilkos. Egy valami azonban mégse hagyott nyugodni. Miért mondta azt Rami Ailenről, hogy utál?

29.fejezet

29. fejezet

Bella szemszöge

Szépen megvártam, míg elmentek és csak utána merészkedtem elő. Nem akartam sem őket sem magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Mert azt egyből kikövetkezettem, hogy amint kiteszem a lábam a szobából, egy darázsfészekbe nyúlok, és nem akartam magam mérges csípéseknek kitenni.

Halkan leosontam a konyhába ahol, egy ismeretlen rokon fogadott.

- Szia. – köszöntem neki kedvesen – Hát te mit keresel itt? – nagyon aranyos volt, igazi szőke loknis baba, nagy kék szemekkel. Talán egy kicsit saját magamra emlékeztet.

- Szia. – köszön bátortalanul. – Éhes lettem. – biztos a korgó pocija verte ki az ágyból.

- Én Bella vagyok, és ha elfogadod, készítek neked reggelit.

- Engem Ainának hívnak. – gyűrögeti macis pizsamájának nadrágját. – És a palacsintát nagyon szeretem. – teszi hozzá csak a mihez tartás végett.

- Vettem az adást főnök. – szalutálok előtte – Csüccs le, az egyik székre, és mesélj magadról. – rózsaszín nyuszis mamuszán elcsoszog a székig, és aranyosan elhelyezkedik.

- Mire vagy kíváncsi? – lóbálja le lábait a székről, mire a mamusz elején található nyuszi fülei ide-oda ringanak az enyhe légáramtól.

- Mondjuk mesélhetnél a szüleidről és magadról is? – legalább egy normális rokonom van, könyveltem el magamban.

- Aput Titusnak hívják anyut pedig, Jázminnak. – tehát Rami kisebbik fiának a lánya. (Bella unokatestvérének a lánya)

- Várj hagy találgassak. Négy éves vagy. – vágtam rá csak úgy heccből, mire a kiscsaj is felélénkült.

- Neeeeeeeem. – húzza el nevetve a választ.

- Akkor talán nyolc? – a massza összeállítása után, kérdőn nézzek rá.

- Ez sem talált. – villogtatja meg előttem gyermeki mosolyát.

- Hajaj gondban vagyok, aszem nézőközönség segítségét kell igénybe vennem. – elővettem a Vágó Istvános hangomat – Kérjük a nézőket vegyék elő a nyomógombokat és tegyék meg jelölésüket az A: 5 éves ; B : 6 éves ; C: 7 éves; D: 8 éves. Tik-tak tik-tak lejárt az idő. – mire Aine élénken az ötöst mutogatja apró kezeivel.

- Várj, várj még gondolkozok. Nem akarom elsietni a választ, tudod nem minden esetben lehet hinni a közönségnek. – erre elég durcás pillantást kapok. – Na jó megjelölöm az A választ.

- Eltaláltad. – tapsikolt rúgkapálva.

- Mivel ilyen jó segítő társam voltál választhatsz a feltét illetően.

- Szeretnék csokisat, juharsziruposat, lekvárosat, és fahéjasat. – mutogatja végig az ujján az összes általam is ismert feltétet.

- Biztos, hogy megbírsz enni ennyit? – nézek rákétkedve, egy elkészült palacsinta után.

- Nem kell félteni – teszi a pocijára a kezét –apu szerint igazi haspók vagyok.

- Ezzel sajnos nem tudok vitába szállni. – gyorsan hajtogatok neki mindegyik fajtából.

- Na hogy ízlik? – érdeklődöm.

- Mit csinálsz itt? – ront be Rami a konyhába, mint valami dúvad. – Meg akarod mérgezni az unokámat? – ennek elmentek otthonról? Mégis hogy mérgezném meg?! Azért ennyire nem vagyok megátalkodott, hogy megmérgezek valakit.

- Nem – utasítom vissza a vádakat – egyszerűen csak csináltam neki reggelit. – nyugodt hangommal, sikerült olajat öntenem a parázsra.

- Tudom mire megy ki a játékod. Engem nem tudsz becsapni. – szegénynek elgurult a gyógyszerre, vagy csak meggárgyult mióta nem voltam itt, más okot tényleg nem tudok felhozni a védelmére.

- Nem érdekelnek a vádjaid. – hűtöttem le azonnal – Lepereg rólam minden, úgyhogy azt mondasz amit akarsz.

- Csak egy betolakodó vagy semmi más! – ezt a képembe üvöltötte, mint valami parancsnok a kadétjának. Azt hiszem ennél már nem lehet jobban megalázni valakit a saját házában.

- Nem a katonáságnál vagyunk, akkor is megértettem volna, ha nem a képembe üvöltöd. – nem lehet kizökkenteni látszólagos nyugalmamból. Olyan kemény maszkot húztam az évek során az arcom elé, hogy az ilyen kis sértegetések minden gond nélkül lepattannak rólam.

- Mit képzelsz magadról? Ki vagy te itt, hogy kioktass? – erre a hangoskodásra már a többiek is lejöttek a szobáikból, úgy látszik mindenki itt maradt a tegnapi buli után. – Te csak egy senki vagy, egy senki! – nem tudtam reagálni a vádakra, mert egy éles sípoló hang jobban lekötötte a figyelmemet. Hátra fordulva észrevettem azt, amit a többieknek eddig fel se tűnt. Ainen a mellkasára szorított kezekkel fuldoklót, az arca már kezdett elkékülni. A francba ez egy asztma roham lesz, mégpedig a súlyosabbik fajtából. Nem teketóriáztam azonnal odarohantam hozzá és próbáltam megnyugtatni.

- Megmérgezte. Én előre megmondtam. – hogy tud még mindig vádaskodni?

- Apa hozd le az orvosi táskámat a szobából. – fordultam gyorsan hátra.

- A micsodádat? – olyan értetlenül nézz rám, hogy legszívesebben elnevetném magam.

- Van fent egy nagy bőrtáska csak hozd le. – milyen jó, hogy mindenhova magammal cipelem.

- Kicsim lélegez mélyeket. Az orrodon át vedd a levegőt. Csak szépen lassan, nem kell sietni, tudom, hogy fáj, de mindjárt jobb lesz. – a sípoló hang, halkabb lett egy fokkal, de a kékülés nem akart elmúlni. – Hagyd hogy a levegő szabadon áramoljon benned. – ilyenkor az első a beteg megnyugtatása, a kezelés csak utána jöhet.

- Mi van vele? – ugrott oda hozzám, egy szőke nő, aki minden vonásában az előttem lévő kislányra emlékeztetett.

- Erős asztma rohama van. – nem értem rá vele is foglalkozni, most a kislány az első. Ainent a mellkasomhoz szorítottam, és próbáltam megadni a kellő ritmust a lélegzéshez, ha leszorítjuk, a görcsöket könnyebben kap levegőt.

- Itt van. – érkezik meg apu a kellő orvosi felszereléssel. Gyorsan leguggoltam a táskám mellé Ainent az ölembe tartva, és elkezdtem kutatni az inhalátor után.

- Végre meg vagy. – gyorsan kibontottam a csomagolásából.

- Ainen ezt a szádba teszem – mutatom meg neki a kis szerkezetet - az egyetlen dolog, amit tenned kell, hogy végy egy mély levegőt amint megérzed a spriccelést. – a megfelelő technika nélkül egy fabatkát sem ér a készülék. – Ne ijedj meg. – a szájába tettem és ütemesen a légzésével megegyezően kezdtem el nyomogatni az inhalátort. – Ez az, nagyon ügyes vagy, most veszünk közösen egy mély levegőt az orrunkon keresztül, és kifújjuk. - a légzéstechnika sokat segít az ilyen betegeknél - Könnyebb ugye? – a karomba ringatva ismételgettem meg vele az életmentő mozdulatokat, míg meg nem érzem, hogy nyugodtan magától is kap levegőt.

- Elmúlt. – könnyebbültem meg – Vége van. Az arca még lila maradt az erőlködéstől, de az is elmúlik egy kis idő után. – adtam át a kislányt az édesanyjának. – Ha akarod beadok neki egy enyhe nyugtatót, az első roham elég felkavaró tud lenni a kisgyerekeknél.

- Szerintem mindenkire ráfér egy kis nyugtató. – apu beszólása még vicces is lett volna, ha nem ismerem az előzményeket.

- Akkor beadok neki egy kis nyugatot, nem nagy dózisút, éppen csak annyit hogy ne fájón neki a légzés ha fel kel. – Ainen is nagyon elfáradt, nagyon megerőltető egy ilyen roham. A szurit gyorsan és fájdalom mentesen adtam be neki, és a biztonság kedvéért raktam rá egy mese figurás sebtapaszt is, hogy jobb kedve legyen ha felébred. – Keresettek fel egy jó gyerekorvost, szűkségetek lesz rá.

28.fejezet

28. fejezet

Fernando szemszöge

Elment haza, Finnországba. Még is miért? A családja magas ívben tojt rá hat évig, ő meg első szóra pattan, és ott hagy mindent maga mögött?! Nem tudom elhinni.

- Mi az? Mi történt? – na ezt jó lenne tudni.

- Semmi, elment haza. – apu szemei elkerekedtek az értetlenségtől.

- Haza? De hát ő nem Magyarországon lakik?

- Nem, ő igazából finn származású. Csak most haza repült a szüleihez. Igazából nem is értem miért ment haza. – csóváltam bosszúsan a fejem.

- Hogyhogy?

- A szülei nem törődtek vele, elüldözték otthonról, nem is keresték őt, egyszerűen csak hagyták elmenni. – fakadtam ki indulatosan. Nagyon bosszant Bella döntése.

- Biztos vagy te ebben? – apu most szándékosan kötekedik.

- Már hogyne lennék. – vágtam rá azonnal.

- Szerintem nem ment volna haza, ha a szülei tényleg így bántak volna vele. – na jó ebben van valami. De Bellát eddig nem a józan eszéről ismertem meg. Mindig rá tör a segítő készség, ha elesett embereket lát. Soha fel se merül benne az, hogy az emberek ki akarják használni.

- Jó de akkor is féltem, valamiért csak elment. Az ember tizenhét évesen csak úgy nem hagyja ott a családját.

- Szerintem ne stresszelj ezen, nem érdemes. Bella tudja mit csinál. – könnyű azt mondani. Bella már a részem lett, és nehezen tudok a saját dogomra koncentrálni ameddig nem vagyok száz százalékosan biztos abban hogy ő jól van.

- Majd még később felhívom. – zártam le a témát, de megnyugodni azt biztos nem fogok , max csak akkor ha beszéltem Bellával.

Bella szemszöge

Mély szendergésemből éles szóváltás ébresztettet fel. Valakik pont az én szobám előtt beszélgettek. Ami nem is zavarna annyira, ha nem rólam lenne szó.

- Szerinted miért jött haza? – tapasztottam oda a fülemet az ajtóhoz.

- Biztos azért hogy további bajt okozzon, mást úgyse nagyon tud. – Toni Vilander apu legjobb barátja volt, aki válaszolt.

- Én biztos nem veszem be ezt a mindent megbántam dumát. – Rami válasza nagyon szíven ütött. Nem hittem volna, hogy ezt gondolja rólam. – Lehet, hogy valami bajba keveredett, és most itt akarja meghúzni magát, de én azt se tartom kizártnak, hogy pénzért jött. – egyre abszurdabb elképzeléseket hallottam visszaérkezésemről. Nem tudom mi lesz a következő variáció. Talán bankrablás? Most komolyan, egy „kis” stikli elég volt ahhoz, hogy egy egész éltre leírjanak? Másrészt, hogy jönnek ők ahhoz, hogy engem kritizáljanak? Ők se egy ma születet bárányok. Ha jól tudom fiatalon ők is elég sok borsot törtek a szülei orra alá.

- Remélem hamar elmegy, semmi keresni valója nincs itt. – legszívesebben kimentem volna, és beolvastam volna nekik, de nem tehettem. Tudtam, hogy akkor nekik adok igazat. Ehelyett inkább csak magamat nyugtatgattam.

- Erről már csak a testvéremet kéne meggyőznöd. – a csak szóra felkaptam a fejemet. Hogyhogy csak a testvérét. Mi van Ailennel?

- Hogyhogy mi van Ailennel? – na ez az? Én is ezt kérdezem.

- Mi lenne? Ugyanúgy utálja Bellát, mint mi. – nem, ez biztos csak hazugság. – Tegnap csak megjátszotta magát. Látom te is bevetted a tegnapi kis alakítását. – és én még reménykedtem a békülésben. Ezek után megbeszélem apuval az ujjságban írtakat, és szépen haza megyek. Ott van az én otthonom és nem itt. – Te se lennél jóban azzal, aki miatt majdnem meghaltál.

- Hát nem tudom öregem, nekem elég hihető volt, de ha te mondod, én elhiszem. – most az egyszer egyetértek Tonival. Fáj beismerni, de úgy látszik a családom szimpátiáját már rég elveszítettem.

27. fejezet

27. fejezet

Bella szemszöge

A család viszonylag jól fogadta a hirtelen betoppanásomat, de a láthatatlan falakat, amiket az évek alatt felépítettünk, még nem omlottak le. Ők is, és én bizonytalan voltam. Egyszerűen nem tudtam eldönteni mit akarnak tőlem. Az évek során megtanultam elfogadni az elvárásokat, mindig tudtam mekkora akadály áll előttem, és annak mérten próbáltam meg áthidalni a nehézségeket is. Most viszont nem tudom mivel állok szemben.

- Kislányom, hol voltál eddig? – miután kibontakoztunk az ölelésből, kényelmesen elhelyezkedtünk a nappaliban, és elkezdődött az, amitől a legjobban féltem a kérdezősködés - Egyáltalán miért tűntél el? – mindenki némán várta a válaszomat.

- El kellett mennem. – hajtottam le a fejem bűnösként – Nem maradhattam itt. – vallottam be keserűen – Túl sok minden nyomta akkoriban a vállamat, olyan sok hibát követtem el tizenhét évesen, amennyit egy ember egész alatt sem követ el. Szégyelltem magam, a viselkedésem miatt.

- De miért? – édesapám olyan zavartan nézett rám, hogy én magam is elhittem, hogy nem tudja a kérdésére a választ.

- Közveszélyessé váltam, kezelhetetlenné, aminek valaki más itta meg a levét. Az akkori baleset is csak nekem köszönhető. – apu úgy néz rám, mintha egy új embert látna, most biztos nagyot csalódott bennem - Én voltam a makacs, aki ment vakon a saját feje után. Ha akkor felnőttként nemet tudok mondani, akkor nem lett volna semmi baj, szépen haza megyünk és éljünk tovább az életünket. – szavaimra néma csend telepszik a társaságra, biztos nehéz lehet megemészteni a hallottakat.

- Nem, ez nem igaz! – csattant élésen testvérem dühös hangja. – Arról a balesetről nem te tehetsz, ha valakit hibáztatni kell, akkor az én vagyok. Én voltam az, aki nem hallgatott rád. Te figyelmeztettél, hogy veszélyes utánad mennem, de én makacsul ellenálltam. Az egész az én hibám volt, ha nem ülők be felkészületlenül egy versenyautóba, akkor nem lett volna semmi baj. – makacsul csóváltam a fejem.

- Ha én nem lettem volna ott az nap, azon a versenyen, akkor nem lett volna semmi baj. – hiába minden ellenérv. Tudom jól, hogy én vagyok a felelős az akkori balesetért. Én voltam az idősebb, nekem kellett volna őt óvnom, és nem fordítva.

- Ezt csak bebeszélted magadnak. –tajtékzott testvérem.

- Ez az igazság. Ha én nem vagyok ott, akkor te sem. – mint ahogy az ember sem létezhet szív nélkül, úgy mi se léteztünk egymás nélkül. Az én szívem a testvérem volt.
- Egyszerűen nevetséges amit mondasz.

- Akkor a többiek, miért hisznek nekem? – akárhogy tagadják is, csak úgy süt a szemeikből a gyűlölet. Látom amit látok. Ők igenis engem tartanak felelősnek.

- Nem hisznek neked. Ugye? – fordult feléjük dölyfösen. Most ez az egyben olyan volt, mintha rendre teremtette volna őket.

- Nem tudjuk mit higgyünk. – vont vállat Rami, apu testvére.

- Ezt nem mondhatjátok komolyan! – hüledezett húgocskám – Most mondtam el. Ő nem tehet semmiről, ti mégis őt vádoljátok?! Azért a balesetért, egyes egyedül csak én vagyok a hibás. Eddig nem mondtam el, de most elmondom. Az nap veszekedtünk Bellával, én nem akartam, hogy induljon a versenyen, de ő nem akart az utolsó pillanatban visszakozni. Nem akart megfutamodni az ellenfelek elől. Én viszont nem akartam, hogy elinduljon, foggal körömmel küzdöttem ellene, mindent bevetettem a cél érdekében, még meg is zsaroltam. Azt mondtam neki, hogy én is elindulok, hogyha ő is megy. És tudjátok mit mondott erre? Azt, hogy nem lesz esélyem, ha elindulok. Ő előre megmondta, hogy rossz vége lesz, én mégis elindultam, a saját felelőségemre. Én döntöttem aznap rosszul, és nem ő. – most eszembe jutott annak a napnak minden egyes pillanata. A győzelem mámoros érzése, ahogy áthaladok a célvonalon és az azt felváltó félelem és aggódás.

- Azért a napért senki nem felelős. – apu, mint valami békebíró úgy jelenti ki a véleményét. – Aki pedig más véleményen van, nyugodtan elmehet. – intett az ajtó felé. Mivel senki nem mozdult meg, kicsit megnyugodtam, talán még nincs minden veszve. – Akkor folytatódjon a buli. – én időközben szépen felsettenkedtem a szobámba. Semmi kedvem nem volt tovább jópofiskodni. Elfáradtam ez a mai nap teljesen kikészített.


Fernando szemszöge

Vége van a napnak és a Bellával való megállapodásunk szerint, most én hívom őt. Úgyhogy nem is vártam vele sokat, azonnal megcsöngettem.

- Szabó Izabellát hívta ….

- A fenébe csak a hangpostája válaszol. Mi történhetett? – vakargattam a fejemet - Azt mondta, hogy nem fogja kikapcsolni, csak akkor ha nagyon muszáj.

- Mi az fiam? – ült le mellém apu.

- Csak nem tudom elérni Bellát.

- Miért nem hívod fel a korházat? Ők biztos tudják, hogy mi van vele.

- Tényleg. – csaptam a homlokomra, hogy ez nekem miért nem jutott szembe. – Kösz apu, ilyenkor örülök, hogy itt vagy. – már nevetve hajoltam is el egy atyai pofon elől.

- Ezt most megúsztad. – mutogatott rám idegesen.

- Ugyan apu, fogad el, megöregedtél. Ez van. – hecceltem tovább, mert a kora igen érzékeny témának számított nála.

- Mit mondtál? – egyre vörösebb a feje.

- Csak azt hogy lassú vagy. Ez az öregedés első jele. Ma holnap már öregek otthona után kell néznem. – csóváltam álszenten a fejem.

- Ezt megjegyeztem fiam. Még egy ilyen beszólás és kitagadlak. – még el is hittem volna neki, ha nem a Keresztapából ismert Al Pacino hangján fenyeget meg.

- Reszket kezem lábam. Úgyse tenné földönfutóvá, azért abba anya is beleszólna.

- Na látod ez az egy szerencséd. – kacsint rám cinkosan. – De mi lesz, nem hívod fel a korházat?

- De, de hívom már.

- Hallo. – ez Betti, szerencsém van.

- Szia Betti, Fernando vagyok. Bellát keresem, oda tudnád hívni a telefonhoz?

- Ő most nincs itt. Szabadságon van.

- Hoghogy? – ezt nem értem. Miért vett ki szabit? Ennyi erővel akkor velem is eljöhetett volna. Most egy kicsit mérges vagyok rá.

- Haza kellett mennie.

- Haza? – miért kell mindent harapófogóval kiszedni Bettiből.

- Finnországba. A szüleihez.

Kreatív Blogger!

Szeretném megköszönni a díjat kathynek Ezt a díjat 7 embernek kell elküld,7 dolgot kell írj magadról,meg kell köszönd a díjat annak, akitől kaptad ,be kell írd kitől kaptad a díjat-a nevét pedig belinkelve :)És természetesen a díjazottakat is értesítened kell! :D


7. dolog rólam

1: Több mint 7 éve nézem a Forma-1 -et. kezdettől fogva Alonso , Räikkonen rajongó vagyok , de emellé még betársult Sebastian Vettel is.
2: Imádom a két bátyámat.
3: Nagy csoki fan vagyok, főleg Milka.
4: Soha nem hallgattam eddig Britney Spears számot , és aszem már nem is fogok.
5:4 évig öttusáztam de szét ment a térdem és abba hagytam.
6: Nagy Spanyol fan vagyok, imádom Fernando Torrest , Iker Casillast, Sergio Ramost.
7: Bárki lehet a barátom , több kikötésel, egy ne legyen nagyképű és kettő ne hazudjon, akkor biztos jól ki fogunk jönni egymással:)D

Kinek adjam tovább : Igazából a többiek már rég lelőtték előttem összes lehetőséget, ezért én csak felsorolom azt a 7 embert akinek szívesen adnám tovább.

Noncsi http://noncsi120.blogspot.com/
Alufon http://alofun-alonsoka.blogspot.com/
Szabus http://szabus.blogspot.com/2010/04/40-resz.html
Icu http://elveszettmult.blogspot.com/
Bett (focis oldala van)http://thebett09.blogspot.com/
Fernik(vámpíros könyv vállogatásos oldala van)http://fernik.blog.hu/2010/w22
Nyx (legjobb Harry Potter írományok)http://nyx-blog.blogspot.com/

26.fejezet

26. fejezet

Bella szemszöge

Megérkeztem Espooba. Hihetetlen, hat év után végre újra itthon vagyok, morzsoltam el egy könnycseppet a szemem sarkában.

- Kisasszony valami baj van? – nézett hátra a visszapillantó tükörből a taxisofőr.

- Nem. Nincs semmi baj. – az arcomat az ablak felé fordítottam, és így élveztem tovább az utat. A kinti a táj csodálatos volt. A nap éppen most kezdett el lehanyatlani, így pont azt a pillanatot sikerült elkapnom, amikor minden a narancs a kék és a píros különböző keverékében csillogott. Olyan mintha egy pillanatra összeforrna a föld és az ég. Csodálatos a látvány, ahogy a fenyők ágain megbújó esőcseppekről visszaverődik a fény, és mint egy tört prizmáról sugározza vissza a szivárvány minden egyes színét. A taxiban ülve tényleg úgy érezhetem magam, mint aki egy kaleidoszkóp belsejében üldögél, és onnan tekint ki a világra.

- Megérkeztünk. – rikkantott egy nagyot ideiglenes sofőröm. – Segítek kipakolni. – hatalmas nagy félelem fogott el. Megérkeztem, itt állok a régen látott családi ház előtt, ami most is úgy magasodik elém mint anno amikor elhagytam. – Sok sikert. –köszönt el mosolyogva a taxis miután kifizettem.

- Akkor hajrá. – mondtam magamnak hangosan, és csomagjaimat magam után húzva megindultam az ajtó felé. Gyorsan becsöngettem és vártam az elkerülhetetlen találkozást.

Az ajtó előtt állva próbáltam összeszedni a megmaradt bátorságomat és a maradék büszkeségemet, amit még nem vesztettem el az évek alatt. Nagyon nehéz volt idejönnöm, de eljöttem. Én megtettem az első lépést, és remélem, hogy ezt a családom is értékelni fogja.

Odabent hangos szöszmötölést hallok, majd a zárkattanását és tudtam most végre elérkezik az a pillanat, ami hat éve kísért folytonosan a rémálmaimban.

- Ki az? – bent valamit ünnepelhettek, mert elég nagy zsivaj szűrődött ki. De most jelenleg nem is ez érdekelt, hanem a küszöbön álló személy. A szívem a torkomban dobbogot, de nem fordítottam el a fejem, álltam azt az állhatatos pillantást, amivel régebben is az őrületbe kergetet. Most nekem kell fejet hajtanom előtte, úgy ahogy ő is megette az régebben nem is egyszer.

- Bel… Bella? – látszólag még nem tért magához az első sokkból.

- Igen, én vagyok. – próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom még így is megremeget.

- Te jó Isten! – ahogy elhagyta az utolsó a száját, a nyakamba ugrott, és könnyek közt karolt át. Szavakkal el se lehet mondani mennyire jó érzés volt ott állni, és ölelni a testvéremet. Mintha csak szárnyakat kaptam volna a régen várt találkozástól. A feloldozást még nem nyertem el, de testvérem testét ölelve, úgy gondolom nem is kérhetek többet. Ő velem van, és ez a lényeg.

- Hogy ker… de mit is fecsegek, gyere beljebb. – tolt volna be maga előtt, de rajtam újra úrrá lett a rettegés.

- Úgy hallom ünnepeltek, szóval nem akarok zavarni. – folyamatosan araszoltam hátra, de egyetlen húgocskám megint nem általolt szó nélkül hagyni a cselekedeteimet.

- Ugyan gyere csak be. – noszogatott kedvesen - Mindenki ki fog bújni a bőréből örömében, amikor meglát. – a szívem egy kolibrit megszégyenítően vert, miközben húgomba karolva sétáltam a végzetem felé. Vicces de egy kis dalocska jutott eszembe ami teljesen ráillet a mostani helyzetemre.

,, Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifjú pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.”

Mennyi ki nem mondott szó rejlik ezekben a sorokban. Ennek ellenére valahogy mégis át tudom érezni Ady helyzetét, amikor ezeket a sorokat írta.

Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

A dalocska sorai minden egyes megtett lépésnél, élesen marnak belém. Mintha csak elrettentő példával akarnának előállni, és biztosítani akarnának afelől, hogy a régi bűnökre nincs bocsánat. A záróakkord hangos csattanása után, sikerül megérkeznünk a dalocska szerinti bálba, ahol eddig minden az előírtak szerint zajlik. A családtagjaim arcán úgy vonul végig a megdöbbenés, hogy legszívesebben menten elsüllyednék, és a nyúlcipőt magamra kapva kereket oldanék. Egyszerűen hangulatgyilkosként sokkoltam mindenkit, tényleg minta szellemet láttak volna.

- Öhm. – köszörültem meg a hangom zavaromban. – Sziasztok. – ez volt életem két legégőbb másodperce. Pedig idefele jövet mindent gondosan lezongoráztam magamban, erre tessék, itt állok, és hebegek habogok összevissza.– Remélem nem zavartam meg semmi fontosat. - Az összkép szemernyit se változott az eltelt idő alatt, a többiek még mindig megkövülve ülnek a helyükön.

- Na ne legyetek így megilletődve. Ő csak Bella. – valahogy nem illett a szoba hangulatához testvérem könnyed stílusa.

- Csak Bella?! – édesapám szájából ez most nem tudom minek számítót, remélem a boldog számon kérésnek. – Kislányom. – tájra szelésre karjait. – Annyira hiányoztál. – zárja össze körülöttem karjait.

- Te is nekem. – ahogy felnézek, édesapám boldog, de könny áztatta arcával találkozok.

25.fejezet

25. fejezet

Bella szemszöge

A francba mit tegyek? Azt se tudtam hol áll a fejem annyi mindent kellett hírtelenjébe elintéznem az idő pedig fojtogatóan szorított. Gyerünk Bella, szed össze magad, nem érünk rá siránkozni. Miután lélekben helyre tettem magam, sikerült a fontos dolgokra koncentrálnom.

Az utazótáskáimat már be is pakoltam jó meleg téli ruhákkal, hiszen Finnországban még nyáron is olyan 20 fok van, akkor elképzelhetitek, milyen lehet nyár vége felé. A jegyemet is sikerült lefoglalni, egy óra múlva indul a gép Espooba. A korházzal is megbeszéltem az ilyenkor esedékes teendőket és kaptam egy hét szabit. Már csak egyetlen egy elintézni valóm volt, mégpedig Hádész. Ki a fenére bízzam rá? Nem szeretem egyedül hagyni, mert akkor hatalmas nagy fejetlenséget okoz, de most magammal sem vihetem. Elvégre kicsit furcsán néznének rám odahaza, ha beállítanék egy több mint másfél méteres kutyával.

Meg van! – kiáltottam fel örömömben – Péterre bízlak. – Klinikán jó helye lesz. Péter biztos vigyázni fog rá.

Miután kiötlöttem ezt a mesés tervet, felhívtam Pétert is, aki vonakodva, bár de belement saját önsanyargatásába. Biztos tudta, hogy most ásta meg a saját sírját erre az egy hétre, de hát ő választotta ezt a szakmát. Máskülönben, ő sem hagyhatja, hogy bármelyik páciensének is valami baja legyen miatta, legalábbis én ezt a lelkizős dumát vettem be a cél érdekében.

1 órával később

Végre a gépen ülök, el se hiszem. A mai napom az újság elolvasása után olyan volt, mint egy sprintverseny, egyik helyről rohantam a másikra, miközben a telefent egy pillanatra se tudtam le tenni. Mindig megtalált valaki, akinek sürgősen kellettem a korházból. De kész, innentől kezdve hivatalosan is szabin vagyok, úgyhogy ki is kapcsolom a csipogómat és a telefonomat is. Miután minden technikai cuccot kikapcsoltam magam körül, hátra dőltem az ülésemen, és szememet lehunyva emlékeztem vissza a fájó múltra és az előttem álló megpróbáltatásokra.

Most érkezett el az a pillanat, amikor nem mások életét, hanem végre a sajátomat hozom rendbe. Hat év után végre összekaptam az összes bátorságomat és kész vagyok oda állni a családom elé.

Fernando szemszöge

Megérkezésem után rögtön részt kellett vennem egy gyors sajtó/piár megbeszélésen, ahol igencsak meglepő kérdésekkel bombáztak a riporterek.

- Mire gondolt, amikor először magához tért a korházban? – ezt egy olasz szőke ciklon tette fel.

- Azt, hogy meghalok, ha nem kapok azonnal egy fájdalomcsillapítót. – erre persze a többi riporterből kiszakadt a nevetés.

- Hogy volt megelégedve a Magyarországi ellátással és korházi körülményekkel? – ezt már egy valamivel értelmesebb kollegina tette fel.

- Teljes mértékben meg voltam elégedve mindennel. A korház összes dolgozójának szeretnék köszönetet mondani, de legjobban annak a fiatal doktornőnek, akinek az életemet köszönhetem.

- Vagyis egy újonc orvosra bízták rá az életét? – megint a szőke ciklon. Lassan ott tartok, hogy kiküldöm a teremből.

- A legkevésbé sem. – cáfoltam meg azonnal a vádakat – Dr. Szabó Izabella az egyik legjobb orvos a világon, ezt bátran állíthatom. – nem akartam a nevét említeni, de a kényszer rávitt. – Nem egyszer mentette meg az életemet, ráadásul a rehabilitációs kezelésemet is ő irányította. Nagyon sokat köszönhetek neki, ha ő nem lenne, most biztos nem ülnék itt. – ezt a legnagyobb meggyőződéssel jelenettetem ki.

- Lesznek még korrekciós műtétei? – ezt egy idősebb férfi kérdezte az első sorból.

- Igen, lesz még egy korrekciós műtétem, de azt is szeretném Magyarországon elvégeztetni.

- Akkor nem fog Magyarországra negatívan visszaemlékezni?

- Nem. A baleset bárhol, bármikor bekövetkezhetett volna. – ezt eleinte nem így gondoltam, de a korházban eltöltött napok megváltoztatták a véleményemet.

- Mit gondol van még esélye VB címre? – ez volt az a kérdés amit nagyon vártam.

- Van. – erre mindenki élénken fészkelődni kezdett a helyén – Nagyon nyitott a verseny, bárki győzhet. Tudom hogy jelentős mértékben levagyok maradva a többiekhez képest, de úgy gondolom, hogy van olyan jó most a kocsi és a csapat állapota is, hogy betudjuk hozni őket.

A menedzserem még mondott néhány szót, de engem már nem nagyon érdekelt, csak arra tudtam gondolni, hogyha vége lesznek a napnak, akkor felhívom Bellát és megtárgyalom vele az első külön töltött napunkat.

24. fejezet

24.fejezet

Bella szemszöge

- Hádész, hagyd békén Petit!- ordítok ki neki. Nem szeretem amikor ilyen, a postások utálnak ide jönni, mert előre rettegnek Hádésztól. – Hádész azonnal gyere ide! – Hádész néhány másodperccel később előkerült – Pajti miért kell minden alkalommal rád szólnom ha jön a postás? – ő csak bűnbánóan rázogatja a fejét, majd a kezembe ejti az aznapi újságot. – Nem szeretem…- elállt a szavam arra amit az újságban láttam. – Úristen ne! Nem ez nem lehet igaz.

Az újság címlapján egy olyan szalagcím köszöntőt, amit soha nem gondoltam volna, hogy megélek.

SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ. A VOLT FORMULA-1-ES PILÓTA ELVÁLIK 25 ÉV HÁZASSÁG UTÁN.

Az én szüleim virítottak a címlapon, de nem egymást átölelve, ahogy megszoktam, hanem kellő távolságra állva egymástól. A szöveg írója ráadásul éles cikcakkot vágott kettőjük közé a képre, hogy még feltűnőbb és látványosabb legyen az egész cikk.
Gyorsan belekezdtem a cikk olvasásába, de ettől sem lettem nyugodtabb a végén már úgy éreztem, hogy leesek a székről amin ülök, annyira ideges és kétségbeesett lettem.

A cikk írója ezt írta idézem:

A házaspár már hosszú ideje gondokkal küszködik, ezt a rokonok és a hozzátartozok is megerősítették, ennek ellenére valami miatt kitartottak egymás mellett. A hangsúly viszont a múlt időn van, ugyanis a pár úgy gondolta, hogy 25 év házasságot semmibe véve elválnak egymástól. A válókeresetet már be is adták a megfelelő hatósági személyeknek, így már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pár végleg megszakítja egymással a kapcsolatot.

Itt még reménykedtem, hogy kacsa az egész. Az én szüleim nem válhatnak el egymástól, olyan nincs! Hiszen 25 évig éltek együtt, ez nem olyan kis idő, amit válással csak úgy ellehet intézni. Egyáltalán a többiek mit csináltak, hogy eddig fajult ez az egész helyzet? Miért nem segítettek nekik?

Az okok a válásra nem egyértelműek, de sokan egy hat évvel ezelőtti tragikus balesetre emlékeznek vissza, ami kiváltó ok lehetet.

Mi? Mit hadovál ez itt össze vissza? A szüleim csak ez miatt nem vesztek volna össze? A testvérem felépült abból a betegségéből, tudom hiszen láttam. Három évvel ezelőtt Pestre kellett mennem egy konferenciára, de előtte még meg kellett vennem a megfelelő ruhát, így gyorsan beugrottam egy áruházba, azt már nem tudom melyikbe, de nem is ez volt a lényeg, hanem az hogy ott találkoztam össze a képmásommal. Ailen éppen az egyik mozgólépcsőn jött le, míg én a vele párhuzamoson mentem fel. Hála istenek nem nézett rám, végig a butikokat nézte, így én is meg tudtam nézni, hogy milyen a mostani állapota. Első ránézésre minden rendben volt, nem láttam rajta semmilyen maradandó károsodást, amit jó jelnek vettem. Másrészt, ha valami komolyabb baja lett volna még mindig, a szüleink biztos nem engedték volna el vásárolgatni egy másik országba, ebben száz százalékig biztos vagyok.

Egyes személyek szerint, akik nevüket nem szeretnék felfedni, azt mondták, hogy az ikerlányok közül a fiatalabbik vesztette aznap majdnem életét, míg a másik lány, az idősebbik a baleset napján hirtelen nyomtalanul eltűnt. A forrásaink szerint a fiatalabbik lány azóta felépült és fotóriporterként tevékenykedik egy híres finn sportlapnál, míg a másik idősebbik ikerlányról azóta se lehet tudni semmit.

Fotóriporter lett belőle. Ezen csak mosolyogni tudok. Ailen mindig is imádott fényképezni, ez volt a nagy szerelme. Örülök neki, hogy sikerült valóra váltani az álmait.

Értesüléseink szerint az idősebbik lány elvesztése vezetett ahhoz, hogy a házaspár között kibékíthetetlen ellentét jöjjön létre. Ugyanis a férj (Kimi Matias Räikkönen) az utóbbi időben a feleségét (Gabriella Räikkönen) kezdte el vádolni idősebbik gyermekük eltűnése miatt.

Ez most valami vicc akar lenni? Nem, ez biztos, hogy nem igaz. Ismételgettem magamban megállás nélkül ezt az egy mondatot. A szüleim nem veszhettek össze miattam! Nem ezt nem tehetik meg velem. Én azért jöttem el direkt otthonról, hogy nekik jobb életük legyen, nem azért, hogy 25 év házasság után csak úgy elváljanak, ráadásul miattam.

A cikk vége már nem is érdekelt, most azonnal tennem kell valamit, pattantam fel kanapémról. Nem engedem, hogy az a két személy, akit a világon a legjobban szeretek, és akit még az Isten is egymásnak teremtett, elváljon egy ilyen kis apróság miatt.

23.fejezet

23. fejezet

Fernando szemszöge

A repülőgépen ülve gondolkodtam el az elmúlt hónap eseményein. Hirtelen csupa olyan dolog jutott eszembe, amit biztos nem felejtek el soha. Ilyen eseménynek számított a balesetem és Bella megismerése is. Hihetetlen hogy meg tud változni valaki élete akaratán kívül. Én biztos vagyok benne, hogy soha nem találkoztam volna Bellával ha nem lesz ez a kis balesetem, és most hálát kell adnom istenek, hogy mégis így alakult. Talán ez valahol így volt megírva. Ki tudja? Én mindenestre nagyon örülök, mert Bella személyében nem csak az őrangyalomat, de a szerelmemet is tisztelhetem. Azt a nőt, akinek sikerült teljesen átformálnia, akinek sikerült újraélesztenie, visszaráznia a valóéletbe. Hála neki megtudtam látni az élet apró örömeit, azt amit eddig nem akartam vagy csak egyszerűen nem is vettem észre. Ő ezekre a dolgokra tanított meg, amiért csak hálás lehetek neki. Ha ő nem lenne még mindig az a semmit mondó, léhűtő alak lennék, akik az egekig dicsérné magát, aki semmibe venné a rajongóit. Márpedig bármennyire fáj is bevallani, tényleg ez voltam, a lehetőségek és a győzelmek a fiatalkori sikerek annyira elvakítottak, hogy nem vettem észre időközben teljesen megváltoztam. Átformálódtam egy olyan emberré, aki igazán soha nem akartam lenni. Így visszatekintve tényleg gyerekesen viselkedtem, de hála Bellának sikerült kinőnöm ezt a gyerekes maradiságomat. Hála neki megváltoztam, teljesen meg tudtam komolyodni. Úgy érzem most az egyszer méltó társa tudok lenni annak aki igazán megérdemli.

- Fiam, mi a baj? Úgy le vagy törve, azt hittem kicsit boldogabb leszel, most hogy újra visszamehetsz versenyezni. – apu ült le mellém, de én nem is nagyon törődtem vele, inkább a kinti tájat figyeltem.

- Most néma királyt játszatsz, mint kiskorodban, amikor azt akartad, hogy mindenki hagyjon békén? – erre csak a szemeimet forgattam. Most csak egyedül akarok lenni, hogy higgadtam ki tudjam értékelni, a magánéletem és a karrierem közti éles szakadékot.

- Remélem azért tudod, hogy ránk mindig számíthatsz, úgyhogy ne félj segítségért folyamodni ha bizonytalan vagy. Tudom hogy most válaszút előtt vagy, mert kétfelé húzz a szíved, de előbb utóbb majd te is megtalálod azt a középutat, ami kövezett ebből a kétségbeejtő állapotból. – apa tudja csak igazán mit érzek most. Olyan mintha a testem két részre akarna szakadni. Az eszem folyamatosan azt suttogja, hogy válasszam versenyt, a szívem viszont csak Bella nevét ismételgeti megállás nélkül. Szinte minden egyes dobbanásban érzem őt magamban, azt ahogy a testem reagál az említésére. Az érzékszerveim felerősödnek és a vérem villámgyorsan kezd el áramlani az ereimben, az egész testem fellángol, ha csak arra a nőre gondolok akit a világon a legjobban szeretek.

- Te annak idején, hogy tudtál dönteni?

- Nekem nem kellett döntenem. Édesanyád döntött helyettem is. Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunk áldozatokkal jár, és hogy előbb utóbb valamelyikünknek döntenie kell. Nehéz döntés volt, de édesanyád megtette értem, és azt hiszem ennél jobban nem is tudta volna bizonyítani azt, hogy mennyire szeret engem. – ezzel megint csak ki lettem segítve, kösz apu. Én nem várhatom el Bellától hogy hagyjon ott csapot papot, és éljen velem a bizonytalanságban. Neki meg van a maga nyugodt élete Magyarországon, sőt igazán még csak most indult be a karrierje, tudom mennyit jelent neki a szakmája, és az, hogy kinevezték egy híres korház élére, mint osztályvezető.

- Én ilyet soha nem várnék el Bellától. – soha nem kérnék tőle ilyet, mert úgy érzem, én magam se tudnám meg tenni érte. Nem tudnám ott hagyni a versenyzést, azaz életem, mindenem, ami eddig csak voltam és lettem azt csak a versenyzésnek köszönhettem. Ha feladnám olyan mintha ha az eddigi életemnek mondanék búcsút.

Bella szemszöge

Fernando egy napja ment el, de én úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Jobban hiányzik, mint hittem. A korházban se találtam egész nap a helyem, mindenhol csak Fernandot kerestem. Teljesen a megszállottja lettem, még a munkámra se tudtam úgy koncentrálni, ahogy azt az előtt tettem mielőtt belecsöppent volna az életemben.

Vauuuuuu. Hádész ugatása ráz fel elmélkedésemből. Biztos az újságot hozta a postás, mert a zöld ruhás postás hatására nagyon megélénkül. Szerintem a ruhája miatt egy élő teniszlabdának nézi, akivel jót lehet játszani.

- Hádész, hagyd békén Petit!- ordítok ki neki. Nem szeretem amikor ilyen, a postások utálnak ide jönni, mert előre rettegnek Hádésztól. – Hádész azonnal gyere ide! – Hádész néhány másodperccel később előkerült – Pajti miért kell minden alkalommal rád szólnom ha jön a postás? – ő csak bűnbánóan rázogatja a fejét, majd a kezembe ejti az aznapi újságot. – Nem szeretem…- elállt a szavam arra amit az újságban láttam. – Úristen ne! Nem, ez nem lehet igaz.

22. fejezet

22. fejezet

Bella szemszöge

Tegnap valami maradandót akartam nyújtani Fernek. Valami olyan dolgot, ami biztos megmarad benne szép emléknek, és mivel tartoztam neki egy vacsorával, úgy gondoltam, hogy miért is ne lephetném meg ezzel? Persze mondanom sem kell, könnyebb volt kitervelni, mint megvalósítani az egészet, de így visszagondolva tényleg megérte az a sok vesződség, mert Fernek nagyon bejött az ötletem.

Visszaemlékezés

- Nem érdekel az a lényeg, hogy te csináltad. – nagyon félek a véleményétől, mert eddig nem sok alkalommal brillíroztam konyhatündérként. És azért az sem elhanyagolható tény, hogy mielőtt meg tanulhattam volna rendesen főzni elmentem otthonról.

- Ezt most miért kaptam? – Fernek sikerült minden aggodalmamat egy pillanat alatt elsöpörnie egy csókkal.

- Aki annyit fáradozik értem mint te, annak ez a legkevesebb amit nyújthatok. Bár most szívesebben kóstolnék meg valami mást. – simított végig derekamon félreérthetetlenül.

- Fer még mindig a korházban vagyunk. – hűtöttem le gyorsan mielőtt még valami meggondolatlanságot tennénk. Én a magam részéről ugyanúgy benne lennék a dologban, de nem itt. A munkahelyem nekem szent és sérthetetlen, és azt se akarom, hogy később esetleg valamilyen atrocitás érjen engem vagy Fert a kapcsolatunk kezdete miatt. Tudom milyenek az emberek, és azt is tudom, hogy nem kell sok képzelet erő a firkászoknak, ha be akarnak feketíteni valakit. – Majd ha kijöttél innen. – adtam egy kedves puszit az arcára, és asztal felé tologattam.

- Ha kijutok, innen azonnal el kell mennem a csapattal. – sóhajtott gondterhelten, miközben az asztalterítőt gyűrögeti. – Fogalmam sincs mikor látlak újra. – nyugtatás kép a kezére tettem a sajátomat és apró köröket rajzoltam a kézfejére.

- Még az is lehet, hogy nem kell elmenned. – sejtelmes válaszomra azonnal felkapta a fejét.

- És ugyan miért? – nézett fel érdeklődve.

- A gyomorrontás fájdalmas dolog tud lenni. – Fer kétkedve nézett rám, majd az ételre ami előtte gőzölgött gusztusosan tálalva.

- Ördögi egy nő vagy. – majd a mondat végével bekapott egy kis falat tapast. ( spanyol étel, borok mellé szokták felszolgálni apró kis adagokban) – Hüm ez nem is rossz – ezután még meg kostólt egy másik ízesítésűt is – Nagyon finoman tudod megmérgezni az embert.

- Ugyan – legyintettem viccesen - csak úgy mondtam. – most, hogy kicsit megnyugodott újra visszatértem az eredet témához - Tudom mennyit jelent neked a csapat, nem hagyhatod őket cserben, főleg ennyi hiányzás után nem. – nem mondta, de tudom, hogy hiányzik neki a régi megszokott élete. A versenyek hangulata, a dopping amit csak a vezetés tud megadni neki. A rajongók és maga az egész felhatás, ami a csillogó cirkusszal jár együtt. – Másrészt kinyeri meg nekem a világbajnokságot, ha te nem? – mielőtt megtörtént volna ez a kis balesete vezette VB pontversenyt, ám most kicsit le van maradva, de még mindig van esélye. A Red Bullosok ott vannak a nyomában, de mostanában nekik se megy valami fényesen. Sorra szenvedik el a kudarcokat, legutóbb is egymást lökték ki a pályáról.

- Nem hiszem, hogy sikerülne behozni őket. – csóválta a fejét lemondóan - Ez olyan lenne, mintha box utcából indulnék, és úgy nyernék versenyt. Egyszerűen lehetetlen.

- Tudod valaki, nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy bízzak benne, és akkor nem lesz semmi gond, én akkor hittem neki, és még most is hiszek benne. Képes vagy rá, én tudom.

Visszaemlékezés vége

Akkor még könnyű volt bíztatni az álmai elérésére, most meg, már szinte a könnyeimmel küszködök. Azt viszont tudom, hogy soha nem hátráltatatnám a karrierjében, az egyszerűen nem én lennék. Ha menni akar, amúgy se tarthatnám vissza. Később pedig csak rosszabb lenne, mert minden alkalommal a fejemre olvasná, hogy nem hagytam akkor elmenni, amikor mennie kellett volna. Így a leghelyesebb, és ezt mindketten tudjuk, még akkor is, ha a szívem törik darabokra.

- Hé, ne vágj ilyen fancsali képet. – a többiek tapintatosan magunkra hagytak, szinte már nyílt titok volt mindenki előtt a kapcsolatunk, kivéve természetesen a korház alkalmazottait. – Megmondtam nem megyek el örökre.

- Tudom, és nagyon vigyázz magadra. –öleltem hírtelen magamhoz – Nem akarom azt hallani, hogy megint korházba kerültél. – nagyon kemény pillanatok voltak ezek számomra. Egy hónap alatt megadatott nekem az a csoda, ami sok embernek egy egész életben sem sikerül elérnie, megtaláltam azt az embert, akit egész eddigi életemben kerestem.

- Megígérem, hogy ha korházba megyek az csakis miattad lesz. Máshoz amúgy se mennék szívesen. – húzta el viccesen a száját.

- Utálok búcsúzkodni. Úgyhogy jobb ha még most elmész. – minél tovább húzzuk annál nehezebb lesz.

- Oké. De azért még egy búcsúcsókot adhatok neked? – a kérdés csak terelő jellegű volt tőle, mivel válaszomat meg se várva azonnal az ajakaimra hajolt, és életem eddigi legszebb és legromantikusabb csókját kaptam tőle.

21. fejezet

21. fejezet

Bella szemszöge (ugrunk egyet az időben kerek egy hónapot) itt még délelőtt van

Életem egyik legjobb honapja volt ez a mostani. Rengeteget meglepetésben és boldogságban volt részem hála Fernek. Minden egyes napra tudott valami újdonságot nyújtani, ami miatt dőltem a nevetéstől. Mégis az egyik legszebb meglepetése, amivel végleg a szívembe lopta magát, azaz volt, amikor önként jelentkezett kedvenc betegeim meglátogatására. Annyira aranyos volt a picurik közt, teljesen elérzékenyítem, amikor láttam mennyire jól kijön velük.

- Min töröd a fejed? – simogatja végig az arcom élét.

- Csak az elmúlt egy hónapra gondoltam. – nem akartam keserűnek vagy szomorúnak tűnni, ennek ellenére nem tudtam elrejteni a hangomból a keserű élt.

- Azért ennyire nem volt rossz velem, vagy igen? Nagyon szomorúnak tűnik a hangod. – néz rám boci szemekkel.

- Nem dehogy. – öleltem szorosan magamhoz – azért vagyok szomorú, mert holnap elmész – a vállgödrébe hajtottam a fejem, és jó mélyen magamba szívtam a férfias illatát.

- Ez miatt nem kell ennyire letörtnek lenned. – ölelt ő is jó sorosan magához és közben hátamat simogatta – Nem megyek el véglegesen.

- Nem, de nem is leszel itt folyton. – tudom, hogy most a hisztis barátnőit utánozom, amitől mindig frászt kap, de nem tehetek róla, így érzek, ez van – Hiányozni fogsz, nagyon. – nem akartam sírni mégis kibuggyant egykét könnycsepp.

- Hé, te most sírsz? – emelte fel a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nem, nem. – töröltem le gyorsan az árulkodó jeleket – Csak valami bele ment a szemembe.

- Persze. – puszilta meg a könnyek nyomát – De tényleg nem kell félned. Megígérem neked, hogy amint lesz, egy kis szabadidőm, azonnal itt leszek veled.

- De az akkor sem lesz ugyanaz. – míg én itt leszek, ő valahol a világ másik végén, és a sok csinos kis csajról nem is beszéltem, akik folyton a nyakában fognak lihegni.

- Tudom, de megoldjuk. – én nem vagyok ebben annyira biztos, de nem akarom letörni a lelkesedését. – Csak bízz bennem és akkor minden rendben lesz.

- Én csak benned bízom. – ha ő azt mondja, hogy tartja a szavát, akkor én hiszek neki.

Fernando szemszöge (itt már este van)

Bella rengeteget segített ebben az egy hónapban. Nem csak a testemet hozta rendbe, hanem az egész életemet, mintha az újjáélesztéssel kicseréltek volna. Teljesen megváltoztam, aminek a szüleim örültek a legjobban.

- Kopp. Kopp. Elrabolhatom a beteget. – Bella ilyen kései látogatása meglepet, ilyenkor már otthon szokott lenni.

- Szia Bella. – köszöntek egyszerre a többiek. A családtagjaim és a közelebbi ismerőseim is ismerik Bellát és nagyon jól kijönnek egymással, aminek én örülök a legjobban. Jó tudni, hogy a családom elfogadja a páromat.

- És hova akarsz vinni? – kérdeztem incselkedve.

- Az meglepetés. Na gyere. –kezdett el kihúzni az ágyból.

- Akkor legalább had öltözzek át. – az alvós cuccomban nem szívesen mennék sehova.

- Jó leszel így is, csak gyere. – a női akaratnak behódolva ott hagytam a többieket, és csak követtem Bellát.

- Megmondanád, hogy hova megyünk? – nyűgösködtem.

- Le. – ennél kicsit bővebb választ vártam, de elfogadtam, hogy erőszakkal semmire se megyek.

- Mikor érünk oda? – direkt bosszantom.

- Mindjárt. – vágja rá nyugodtan.

- Ott vagyunk már?

- Most olyan vagy, mint a Shrekben a szamár. – viccesen jegyezte meg, de én egyáltalán nem nevettem rajta, inkább csak csöndben maradtam.

- Itt is vagyunk. – mire én csak nagyokat pislogtam.

- Hol vagyunk? – a korháznak ezen részén még nem jártam.

- Ez a korház uszodája, de gyere menjünk beljebb. Ne ácsorogjunk itt kint. – nem igazán tudtam, mit akar itt csinálni, de mint mindig most is mentem utána.

- Huha. – sikerült teljesen ledöbbentenie. - Ezt most miért kapom? – előttem egy csodálatosan megterített asztal állt, apró kis gyertyákkal és virágokkal díszítve.

- Mert megérdemled, és mert tartoztam neked egy vacsival. – nem hiába imádom ezt a nőt, mindig meg tud lepni valamivel. – De előre szolok hogy nem vagyok egy nagy szakácsnő.

- Nem érdekel, az a lényeg, hogy te csináltad. – oda hajoltam hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam.

20.fejezet

20.fejezet

Bella szemszöge

- És mi lenne az? – kérdeztem kétkedve, mert kicsit féltem a választól.

- Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni – mi van ezekkel a Foma-1-es pilótákkal? Mindegyik egy adott séma körül tud mozogni - természetesen csak akkor, ha kikerültem innen. – másképp nem is egyeztem volna bele. Egyrészt ő a betegem és ez teljesen etikátlan lenne, másrészt, azonnal kirúgnának, amint kiderülne, hogy egy beteggel létesítettem viszonyt. – Tudod, még véletlenül sem szeretném megszegni a korház szabályait. – olyan huncut arcot vágott, hogy akaratlanul is felnevettem.

- Nem illik kinevetni egy beteg embert! – kezdet bele a műdurcijába.

- És ugyan miért nem? – kontráztam rá, mert most a halálán lévő szenvedő beteget játszotta el egész látványosan. – Elmehetnél színésznek is, nagyon jól alakítod a szegény, szenvedő áldozatot.

- Azonnal abba hagyom ezt a kis melodrámát, ha válaszolsz a kérdésemre. – kacsintott rám kéjsóváran, amitől még egy apácalány is simán beindulna.

- És mi lenne akkor, ha nemet mondanék? – megizzasztom egy kicsit a válaszom előtt. Elvégre milyen nő lennék, ha az első szóra pattannék? Én nem fogok néma bábuként a háta mögött kullogni, mint a többi barátnője. Ha valami bajom van, azt azonnal elmondom, és ha kell harcok árán is, de megvédem a magam igazát.

- Nem illik kérdéssel válaszolni a kérdésre. - most nyíltan flörtöl velem, az agyam eldobom tőle – De, hogy lásd, kivel van dolgod, addig nem tágítanék, amíg igent nem mondanál. – miközben a beszél a kezeivel észrevétlenül kezd el simogatni - Elég kitartó vagyok, és mint tudod van egy teljes hónapom, hogy meggyőzzelek. – olyan gyorsan hajolt oda hozzám, hogy esélyem se volt a menekvésre. Az ajkai héja módjára csaptak le az ajkaimra, és könyörtelenül ostromoltak, míg végül be nem adtam a derekam. – a kezei időközben a derekamra kulcsolódtak, hogy még véletlenül se tudjak megszökni előle - Amint érintkeztek a nyelveink elemi erővel vonult végig rajtam az eddig elfojtott vágy, és most én kezdeményeztem lelkesen egy újabb csókcsatát. Végül egy fájdalmas sóhajjal szakadtam el az ajkaitól.

- Ilyet többet nem tehetsz. – tértem észhez az első döbbenetből, és karjait letaszítva magamról, azonnal felpattantam az ágyáról – Bárki ránk nyithatót volna, és akkor mit mondtunk volna? – mérges voltam rá nagyon, de magamra még jobban, mert képtelen voltam neki ellenállni.

- Azt, hogy szájon át lélegeztettél. – vágta rá viccesen, mintha az év poénját sütötte volna el.

- Ja, mert pont úgy nézel ki, mint akit szájon át kell lélegeztetni? – nem hiszem el, hogy egy hónapig össze leszek zárva egy kéjsóvár, liliomtipró, spanyol csődörrel.

- Ha közelebb jössz, akkor megtudod. – Isten ments, ezentúl betartom a két lépés távolságot – Na csak nem félsz tőlem? Valld csak be, hogy élvezted? – Jaj mamám most segíts rajtam, amikor így néz rám, teljesen megbabonáz, és elveszítem az eszem. – Ugyan már senki nem lát meg minket, ne félj. – na ez kellett ahhoz, hogy egy másodperc alatt kijózanodjak.

- Jó lesz, ha még most azonnal lefektettünk néhány alapszabályt.

- De miért? Elegem van a szabályokból. Miért nem tudnál csak most az egyszer elvonatkoztatni a szabályaidtól. Néha lehetnél lazább is. – ezt a gyerekes viselkedést nem vártam volna el tőle.

- Azért, mert ez olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak. – csökönyösködtem.

- Ugyan már. Nem lehetsz ennyire merev. – még hogy én merev? Én nem vagyok merev! Vagy mégis?

- Kíváncsi vagyok ki a merevebb most kettőnk közül! – mutattam le a vastag takaró felé, ami láthatólag dudorodni kezdett. Erre mondjál valamit, ha tudsz, húztam kéjes mosolyra a számat.

- Ez is neked köszönhető. – durcizot tovább.

- Nos, segítek neked elkerülni az ilyen „kis” – hecceltem tovább – merevedéseket, az újonnan felállított szabályaimmal.

- Muszáj ilyen szavakat használnod? – szűrte a fogai közt, mint aki tényleg megküzd minden egyes szóért.

- Milyeneket? – adtam a hülyét.

- Szerinted? Merevedés, meg felállít.

- Te kezdted. – rándítottam meg a vállamat, mintha mi se történt volna.

- Te meg aljasul folytattad. – szegény már alig bírt megmaradni az ágyban, akárhogy forgolódott az ott odalent, úgy állt mint a cövek.

- Felőlem álldogálhatunk még itt – hú de szemét vagyok, de piszkosul élvezem - de én akkor is, itt is most lefektettem a szabályaimat. – a lefektetésnél Fer nem bírta tovább és párnákkal kezdett el bombázni.

- Most azonnal menj el innen te boszorkány! Úgy felizgattál, hogy már csak a hidegvíz segít.

- Ne segítsek fölállni? – imádom az agyát a húzni - Tudod ilyen mereven már nehezen mennek a dolgok.

- Tűnés!

19. fejezet

19.fejezet

Bella szemszöge

Másnap reggel olyan kialvatlan voltam, hogy hatszor sikerült átesnem Hádészon, és egyszer még a fejemet is bravúrosan bevertem az asztal szélébe, ami már tényleg kijózanított.

- Áuuu. – tettem oda fájó buksimhoz a kezemet. – És még vérzik is. – sóhajtottam fel, mert megint hoztam a reggeli formámat. Ahogy elvánszorogtam a fürdőszobába, és megnéztem magam a tükörbe, majdnem dobtam egy hátast. A hajam természetesen szénakazalként meredt mindenfele, a szemeim alatt hatalmas nagy lila karikák és a homlokomon ott virított egy három centi mély vágás. – Jól indul ez a nap is. – gyorsan kitisztítottam a sebemet és raktam rá egy sebtapaszt, amivel csak még röhejesebben néztem ki mint előtte. – Borzalmas, komolyan úgy nézek, mint aki egész este egy boksz meccsen vett részt. – A hajamat kifésülni felért egy Guinness rekorddal. Nem elég, hogy kócos, még göndör is. Ezután neki álltam az arcomat rendbe tenni, ami csak két réteg alapozóval sikerült, és így már sikerült egy teljes házat lemeszelnem. Igazán büszke voltam a reggeli teljesítményemre.

- Hádész! – üvöltöttem egy nagyot, hogy most azonnal itt legyen előttem. Ameddig szem előtt van nem esek át rajta. Vagyis csak reménykedtem benne hogy nem vagyok olyan béna , hogy még egyszer elessek benne.

- Na végre , hogy elő kerültél. – simogattam meg a füleit. – Ezen túl mindig előttem kell lenned, nem lesz több elesés játék. – szegény teljesen örültnek nézett, de muszáj volt vele is közölnöm, hogy rossz játék a gazdit folyamatosan föllökni. – Remélem megértetted, és viselkedni fogsz. – egy ekkora kutyánál már életveszélyes csak úgy a házban rohangálni, mert egy óvatlan pillanatban több métert is repülhet az ember. (egy kis infó: az dán dogok a világ legnagyobb kutyái)

- Rakok ki neked egy kis kaját, meg jó sok vizet. – a betegsége miatt most egy kicsit koplalnia kell, és rengeteg folyadékot kell magához vennie. – Tudom, hogy kevés, főleg a te pocidnak de oszd be, két nap múlva majd annyit ehetsz amennyit csak akarsz. – szegény még a kunyerálós szemeit is bevetette, de most az egyszer nem engedtem neki. – Ez van, ezt kell szeretni. Ja és a házat nem hagyhatod el érted, légy jó fiú, különben megint a korházban kötsz ki a szomszéd miatt. – a birtok körül ugyan van kerítés, de egy ekkora kutya könnyűszerrel átugorja. – A ház meg maradjon egybe mire haza érek. – adtam még neki egy puszit, és én is elindultam a munkába.

Fernando szemszöge

Kicsit még mérges voltam a tegnapi nap miatt Bellára, de úgy gondoltam, hogy ma végre eláshatjuk a csatabárdot, és új esélyekkel indíthatunk. Én a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan elviselhetetlen alak, mint amennyire azt ő gondolja.

- Jó reggelt. – köszöntem egyből kedvenc dokimnak, ahogy megláttam.

- Jó reggelt. – köszönt vissza bár egy kicsit, mintha morcos lenne.

- Mi történt az arcoddal? – na tessék, ennél durvábban nem tudtam volna tényleg megkérdezni, vágtam magam fejbe gondolatban. – Már mint nem az én dolgom, és…

- Nincs semmi baj. – vágott közbe – Reggel sikerült átesnem a kutyámon és ez lett a vége. – Mekkora lehet az a kutya, hogy az ember akkorát esik, benne, hogy szétreped a feje?

- Jó nagy kutyád lehet. – most meg simán elkezd nevetni, mint ha valami viccesett mondtam volna.

- Ha látnád nem azt mondanád róla. A legtöbb ember óriásnak nevezi. – óriás? Hajaj egyre kevésbé szeretném megismerni azt a kutyát. – Én …- úgy látszik most érkezett a nagy pillanat, amikor egész nap vártam – csak szeretnék bocsánatot kérni. Tegnap kicsit elvetettem a sulykot.

- Kicsit? – húztam az agyát, az ennyi még belefér.

- Na jó nagyon. – kicsit elpirult, ami még aranyosabbá tette az arcát.

- Bocsánatkérés elfogadva – láttam hogy megkönnyebbül, de a mondatomnak még nincs vége. – de csak egy feltétellel. – remélem nem rémítem el magamtól.

- És mi lenne az? – kérdezi kétkedve.

18.fejezet

18. fejezet

Fernando szemszöge

- Te meg menthetetlenül szerelmes. – vágtam a képembe Krisz fejfájásom igazi okát.

Szerelem milyen megfoghatatlan dolog, és mégis mennyi gond forrása. Főleg egy olyan reménytelen alaknak, mint nekem, aki eddig egyáltalán nem hitt benne. Lehet ezért büntet most az ég egy ilyen makacs nővel, mert tanulnom kell az eddigi hibáimból.

- Igaz ez? – kérdezte meglepődve édesanyám, mint ha az a tény hogy én szerelmes legyek valakibe teljesen lehetetlen lenne.

- Igen. – a szüleim úgy néznek rám mintha nem is az ő fiuk lennék. – Most mi van? Nem szálltak meg a marslakók egyszerűen csak kezdek megváltozni. – kár hogy ezt Bella nem veszi észre, pedig ha ismert volna régebben, akkor tudná, hogy sokat fejlődtem az érzelmek terén.

- Huha fiam, nagyon komolynak kell lennie ennek a dolognak, ha már kezdesz felnőtt módjára viselkedni. – kösz, most ez igazán jól esett, akkor eddig a szüleim szerint is egy hormontúltengéses kamasz fiú voltam.

- Azért ennél kicsit komplikáltabb a dolog.

- Mert mindketten túlbonyolítjátok. – Krisz miért nem képes befogni a csipogóját.

- Nem hinném, valamin mindig összeveszünk. Eddig még nem telt el úgy nap, hogy ne vitatkoztunk volna valami apróságon. – hatottam le bánatosan a fejemet.

- Legalább nem unatkoztok, és a te vérmérsékletteddel ezen ne is csodálkozz. – ezt most anyám mondta? Hihetetlen sosem hittem volna, hogy bárkit is el tudott volna fogadni az eddigi kapcsolataim közül. – Most én kérdezem azt, hogy mi van? – anyám néha könnyen felkapja a vizet - Beszéltem már Bellával és igazán kedves lánynak tűnt, aki tényleg hozzád való, és nem csak a pénzedért lenne veled, ami nem mellékes rád nézve. – ahogy elnézem anyámat, ő már össze is boronált minket, és most tervezi az esküvőnket.

- Milyen jó nekem, hogy ilyen gyakorlatias szüleim vannak – kiábrándítóak voltak szavaim - de ha nem vettétek volna észre akkor közlöm, hogy felnőtt férfi vagyok, már nem kell beleszólnotok az életembe, én magam is eltudom dönteni, hogy mit akarok, és mi a jó nekem.

- Igazából csak erre vártunk, hogy végre magadtól is rájöjj. – apám szavai valahogy boldogsággal töltöttek el, mert tudtam most ezzel egy jelentős korszak zárult le. A gyermek éveimnek végét jelentette ez a mondat.

Bella szemszöge

Otthon volt de mégse bírt pihenni. A szűni nem akaró rémálmok most is megtalálták, és ezernyi tűvel szurkálták agyát. Mintha apró molylepkék rágnák szét a boldog szép álmokat, hogy ne maradjon más csak a rettegés és a sötétség. Az árnyak az agyában testet öltöttek, és családtagjai torzult képén riogatták elméjét.

- Bűnös! Csak te vagy egyedül a felelős, egyes egyedül te. – érezte, hogy szakad róla a víz, és forgolódik, menekül a láthatatlan rémek elől.

- Ne, nem én tehetek róla. - próbált viaskodni, szembeszállni a démonjaival, de mint oly sokszor most se járt sikerrel.

- Hiába menekülsz, bárhova bújhatsz, bárhova mész is, mi ott leszünk …veled…az álmaidban. – rokonai egyszerre vetették rá magukat, és kezdték el fojtogatni.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee. – fuldokolva tért magához eddigi legrosszabb rémálmából.

17.fejezet

17. fejezet

Bella szemszöge

Vereséget szenvedő katonaként hagytam el a korházat, aki ugyan a csatát elvesztette, de a háborút nem. Van még esélyem mindent helyre hozni, legalábbis keményen ebbe tudatba ringattam magam, és nagyon nem vártam a holnapi találkozást. Biztos voltam benne, hogy a holnapi nap se ígér sok jót számomra, főleg nem a mai nap után.

- Á, Bella már itt is vagy Hádészért? – futottam össze Péterrel, kedvenc állat dokimmal.

- Igen, megígértem neki, hogy sietek vissza. – öleltük meg egymást, mint régi ismerősök. - Meg tudod milyen, képtelen egyhelyben maradni, főleg idegen helyen. – Péter arcából kiolvastam, hogy egy időre elege lett nagy kedvencemből.

- Az biztos. – nevetett fel, fejét vakargatva.

- Tudod mit nem is akarom tudni – tettem fel kezem védekezően - egyszerűen csak állíts ki egy csekket a károkról és a gyógyításról.

- Ahogy óhajtod. – hagyott ott Hadész szobája előtt.

- Szia pajti. – amint beléptem a szobába Hádész bűnbánó képe fogadott. – Hallom a te napod se volt jobb az enyémnél. – most már tudta, hogy nem vár rá bünti és szokás szerint a nyakamba ugrott. – Fogalmam sincs, hogy lehetünk ennyire bénák, de jó lenne ha végre véget érne a pech sorozatunk. Te mit szólsz hozzá? – ő csak vakkantott egyet – Ezt egy határozott igenek veszem.

Fernando szemszöge

A fiuk ma is eljöttek a szüleimmel együtt, de még ez se nagyon tudott jobb kedvre deríteni. Hiába is tagadom eléggé elvagyok keseredve. Szinte semmi se az elképzeléseimnek megfelelően jött mostanság össze. A felhők teljesen összecsaptak a fejem fölött és én csak magatehetetlenül hagyom, mert sehol se találok menedéket. Azt hittem, hogyha a magán életem rendeződik, akkor legalább nem kell majd annyit gondolnom a romokban heverő karrieremre. Erre tessék, a magánéletem még rosszabb állapotban van, mint a karrierem, pedig ez már nagy szó.

- Kisfiam mi a baj? Olyan csöndben vagy. – nem szerettem amikor anyám kisfiamnak nevez ez olyan gyerekes, főleg mások előtt.

- Fáj a fejem. – rándítottam meg a vállam semmitmondóan.

- Ó miért nem mondtad hamarabb, akkor már rég hívtam volna az egyik nővért. – anyám már nyúlt volna a nővérhívó gombjáért, de én hamarabb elkaptam a kezét.

- Átvitten értettem. – tettem hozzá az érthetőség kedvéért.

- És mi miatt fáj a fejed? – kérdezett rá azonnal apám.

- Én inkább azt kérdezném ki miatt. – Krisz megint hozza a formáját, mire édesapám csak kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Tudod te azt jól. – vágtam vissza Krisznek címezve mondandómat.

- Mit tudtatok csinálni egy nap alatt míg nem voltam itt? – tárta szét a karját hitetlenkedve.

- Elég sok mindent. Megjártam egy teljes emeletet, és sikerült újra kikészítenünk egymást. – számoltam be a mai nap viszontságairól.

- Ti most miről beszéltek? - kérdezték egyszerre döbbent szüleim.

- A doktornő és a fiatok bimbózó románcáról. –Krisz ennél nyálasabban már nem tudta volna kifejezni magát.

- Mert van nektek olyanotok is? - nézett rám kétkedve apám.

- Ha látnátok őket veszekedés közben, azt hinnétek húsz éve házasok.

- Na azért ne essünk túlzásokba.

- Igazad van akkor csak tíz. – heccelt tovább.

- Fárasztó vagy tudsz róla?

- Te meg menthetetlenül szerelmes. – vágtam a képembe Krisz fejfájásom igazi okát.