27. fejezet

27. fejezet

Bella szemszöge

A család viszonylag jól fogadta a hirtelen betoppanásomat, de a láthatatlan falakat, amiket az évek alatt felépítettünk, még nem omlottak le. Ők is, és én bizonytalan voltam. Egyszerűen nem tudtam eldönteni mit akarnak tőlem. Az évek során megtanultam elfogadni az elvárásokat, mindig tudtam mekkora akadály áll előttem, és annak mérten próbáltam meg áthidalni a nehézségeket is. Most viszont nem tudom mivel állok szemben.

- Kislányom, hol voltál eddig? – miután kibontakoztunk az ölelésből, kényelmesen elhelyezkedtünk a nappaliban, és elkezdődött az, amitől a legjobban féltem a kérdezősködés - Egyáltalán miért tűntél el? – mindenki némán várta a válaszomat.

- El kellett mennem. – hajtottam le a fejem bűnösként – Nem maradhattam itt. – vallottam be keserűen – Túl sok minden nyomta akkoriban a vállamat, olyan sok hibát követtem el tizenhét évesen, amennyit egy ember egész alatt sem követ el. Szégyelltem magam, a viselkedésem miatt.

- De miért? – édesapám olyan zavartan nézett rám, hogy én magam is elhittem, hogy nem tudja a kérdésére a választ.

- Közveszélyessé váltam, kezelhetetlenné, aminek valaki más itta meg a levét. Az akkori baleset is csak nekem köszönhető. – apu úgy néz rám, mintha egy új embert látna, most biztos nagyot csalódott bennem - Én voltam a makacs, aki ment vakon a saját feje után. Ha akkor felnőttként nemet tudok mondani, akkor nem lett volna semmi baj, szépen haza megyünk és éljünk tovább az életünket. – szavaimra néma csend telepszik a társaságra, biztos nehéz lehet megemészteni a hallottakat.

- Nem, ez nem igaz! – csattant élésen testvérem dühös hangja. – Arról a balesetről nem te tehetsz, ha valakit hibáztatni kell, akkor az én vagyok. Én voltam az, aki nem hallgatott rád. Te figyelmeztettél, hogy veszélyes utánad mennem, de én makacsul ellenálltam. Az egész az én hibám volt, ha nem ülők be felkészületlenül egy versenyautóba, akkor nem lett volna semmi baj. – makacsul csóváltam a fejem.

- Ha én nem lettem volna ott az nap, azon a versenyen, akkor nem lett volna semmi baj. – hiába minden ellenérv. Tudom jól, hogy én vagyok a felelős az akkori balesetért. Én voltam az idősebb, nekem kellett volna őt óvnom, és nem fordítva.

- Ezt csak bebeszélted magadnak. –tajtékzott testvérem.

- Ez az igazság. Ha én nem vagyok ott, akkor te sem. – mint ahogy az ember sem létezhet szív nélkül, úgy mi se léteztünk egymás nélkül. Az én szívem a testvérem volt.
- Egyszerűen nevetséges amit mondasz.

- Akkor a többiek, miért hisznek nekem? – akárhogy tagadják is, csak úgy süt a szemeikből a gyűlölet. Látom amit látok. Ők igenis engem tartanak felelősnek.

- Nem hisznek neked. Ugye? – fordult feléjük dölyfösen. Most ez az egyben olyan volt, mintha rendre teremtette volna őket.

- Nem tudjuk mit higgyünk. – vont vállat Rami, apu testvére.

- Ezt nem mondhatjátok komolyan! – hüledezett húgocskám – Most mondtam el. Ő nem tehet semmiről, ti mégis őt vádoljátok?! Azért a balesetért, egyes egyedül csak én vagyok a hibás. Eddig nem mondtam el, de most elmondom. Az nap veszekedtünk Bellával, én nem akartam, hogy induljon a versenyen, de ő nem akart az utolsó pillanatban visszakozni. Nem akart megfutamodni az ellenfelek elől. Én viszont nem akartam, hogy elinduljon, foggal körömmel küzdöttem ellene, mindent bevetettem a cél érdekében, még meg is zsaroltam. Azt mondtam neki, hogy én is elindulok, hogyha ő is megy. És tudjátok mit mondott erre? Azt, hogy nem lesz esélyem, ha elindulok. Ő előre megmondta, hogy rossz vége lesz, én mégis elindultam, a saját felelőségemre. Én döntöttem aznap rosszul, és nem ő. – most eszembe jutott annak a napnak minden egyes pillanata. A győzelem mámoros érzése, ahogy áthaladok a célvonalon és az azt felváltó félelem és aggódás.

- Azért a napért senki nem felelős. – apu, mint valami békebíró úgy jelenti ki a véleményét. – Aki pedig más véleményen van, nyugodtan elmehet. – intett az ajtó felé. Mivel senki nem mozdult meg, kicsit megnyugodtam, talán még nincs minden veszve. – Akkor folytatódjon a buli. – én időközben szépen felsettenkedtem a szobámba. Semmi kedvem nem volt tovább jópofiskodni. Elfáradtam ez a mai nap teljesen kikészített.


Fernando szemszöge

Vége van a napnak és a Bellával való megállapodásunk szerint, most én hívom őt. Úgyhogy nem is vártam vele sokat, azonnal megcsöngettem.

- Szabó Izabellát hívta ….

- A fenébe csak a hangpostája válaszol. Mi történhetett? – vakargattam a fejemet - Azt mondta, hogy nem fogja kikapcsolni, csak akkor ha nagyon muszáj.

- Mi az fiam? – ült le mellém apu.

- Csak nem tudom elérni Bellát.

- Miért nem hívod fel a korházat? Ők biztos tudják, hogy mi van vele.

- Tényleg. – csaptam a homlokomra, hogy ez nekem miért nem jutott szembe. – Kösz apu, ilyenkor örülök, hogy itt vagy. – már nevetve hajoltam is el egy atyai pofon elől.

- Ezt most megúsztad. – mutogatott rám idegesen.

- Ugyan apu, fogad el, megöregedtél. Ez van. – hecceltem tovább, mert a kora igen érzékeny témának számított nála.

- Mit mondtál? – egyre vörösebb a feje.

- Csak azt hogy lassú vagy. Ez az öregedés első jele. Ma holnap már öregek otthona után kell néznem. – csóváltam álszenten a fejem.

- Ezt megjegyeztem fiam. Még egy ilyen beszólás és kitagadlak. – még el is hittem volna neki, ha nem a Keresztapából ismert Al Pacino hangján fenyeget meg.

- Reszket kezem lábam. Úgyse tenné földönfutóvá, azért abba anya is beleszólna.

- Na látod ez az egy szerencséd. – kacsint rám cinkosan. – De mi lesz, nem hívod fel a korházat?

- De, de hívom már.

- Hallo. – ez Betti, szerencsém van.

- Szia Betti, Fernando vagyok. Bellát keresem, oda tudnád hívni a telefonhoz?

- Ő most nincs itt. Szabadságon van.

- Hoghogy? – ezt nem értem. Miért vett ki szabit? Ennyi erővel akkor velem is eljöhetett volna. Most egy kicsit mérges vagyok rá.

- Haza kellett mennie.

- Haza? – miért kell mindent harapófogóval kiszedni Bettiből.

- Finnországba. A szüleihez.