17.fejezet

17. fejezet

Bella szemszöge

Vereséget szenvedő katonaként hagytam el a korházat, aki ugyan a csatát elvesztette, de a háborút nem. Van még esélyem mindent helyre hozni, legalábbis keményen ebbe tudatba ringattam magam, és nagyon nem vártam a holnapi találkozást. Biztos voltam benne, hogy a holnapi nap se ígér sok jót számomra, főleg nem a mai nap után.

- Á, Bella már itt is vagy Hádészért? – futottam össze Péterrel, kedvenc állat dokimmal.

- Igen, megígértem neki, hogy sietek vissza. – öleltük meg egymást, mint régi ismerősök. - Meg tudod milyen, képtelen egyhelyben maradni, főleg idegen helyen. – Péter arcából kiolvastam, hogy egy időre elege lett nagy kedvencemből.

- Az biztos. – nevetett fel, fejét vakargatva.

- Tudod mit nem is akarom tudni – tettem fel kezem védekezően - egyszerűen csak állíts ki egy csekket a károkról és a gyógyításról.

- Ahogy óhajtod. – hagyott ott Hadész szobája előtt.

- Szia pajti. – amint beléptem a szobába Hádész bűnbánó képe fogadott. – Hallom a te napod se volt jobb az enyémnél. – most már tudta, hogy nem vár rá bünti és szokás szerint a nyakamba ugrott. – Fogalmam sincs, hogy lehetünk ennyire bénák, de jó lenne ha végre véget érne a pech sorozatunk. Te mit szólsz hozzá? – ő csak vakkantott egyet – Ezt egy határozott igenek veszem.

Fernando szemszöge

A fiuk ma is eljöttek a szüleimmel együtt, de még ez se nagyon tudott jobb kedvre deríteni. Hiába is tagadom eléggé elvagyok keseredve. Szinte semmi se az elképzeléseimnek megfelelően jött mostanság össze. A felhők teljesen összecsaptak a fejem fölött és én csak magatehetetlenül hagyom, mert sehol se találok menedéket. Azt hittem, hogyha a magán életem rendeződik, akkor legalább nem kell majd annyit gondolnom a romokban heverő karrieremre. Erre tessék, a magánéletem még rosszabb állapotban van, mint a karrierem, pedig ez már nagy szó.

- Kisfiam mi a baj? Olyan csöndben vagy. – nem szerettem amikor anyám kisfiamnak nevez ez olyan gyerekes, főleg mások előtt.

- Fáj a fejem. – rándítottam meg a vállam semmitmondóan.

- Ó miért nem mondtad hamarabb, akkor már rég hívtam volna az egyik nővért. – anyám már nyúlt volna a nővérhívó gombjáért, de én hamarabb elkaptam a kezét.

- Átvitten értettem. – tettem hozzá az érthetőség kedvéért.

- És mi miatt fáj a fejed? – kérdezett rá azonnal apám.

- Én inkább azt kérdezném ki miatt. – Krisz megint hozza a formáját, mire édesapám csak kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Tudod te azt jól. – vágtam vissza Krisznek címezve mondandómat.

- Mit tudtatok csinálni egy nap alatt míg nem voltam itt? – tárta szét a karját hitetlenkedve.

- Elég sok mindent. Megjártam egy teljes emeletet, és sikerült újra kikészítenünk egymást. – számoltam be a mai nap viszontságairól.

- Ti most miről beszéltek? - kérdezték egyszerre döbbent szüleim.

- A doktornő és a fiatok bimbózó románcáról. –Krisz ennél nyálasabban már nem tudta volna kifejezni magát.

- Mert van nektek olyanotok is? - nézett rám kétkedve apám.

- Ha látnátok őket veszekedés közben, azt hinnétek húsz éve házasok.

- Na azért ne essünk túlzásokba.

- Igazad van akkor csak tíz. – heccelt tovább.

- Fárasztó vagy tudsz róla?

- Te meg menthetetlenül szerelmes. – vágtam a képembe Krisz fejfájásom igazi okát.