29.fejezet

29. fejezet

Bella szemszöge

Szépen megvártam, míg elmentek és csak utána merészkedtem elő. Nem akartam sem őket sem magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Mert azt egyből kikövetkezettem, hogy amint kiteszem a lábam a szobából, egy darázsfészekbe nyúlok, és nem akartam magam mérges csípéseknek kitenni.

Halkan leosontam a konyhába ahol, egy ismeretlen rokon fogadott.

- Szia. – köszöntem neki kedvesen – Hát te mit keresel itt? – nagyon aranyos volt, igazi szőke loknis baba, nagy kék szemekkel. Talán egy kicsit saját magamra emlékeztet.

- Szia. – köszön bátortalanul. – Éhes lettem. – biztos a korgó pocija verte ki az ágyból.

- Én Bella vagyok, és ha elfogadod, készítek neked reggelit.

- Engem Ainának hívnak. – gyűrögeti macis pizsamájának nadrágját. – És a palacsintát nagyon szeretem. – teszi hozzá csak a mihez tartás végett.

- Vettem az adást főnök. – szalutálok előtte – Csüccs le, az egyik székre, és mesélj magadról. – rózsaszín nyuszis mamuszán elcsoszog a székig, és aranyosan elhelyezkedik.

- Mire vagy kíváncsi? – lóbálja le lábait a székről, mire a mamusz elején található nyuszi fülei ide-oda ringanak az enyhe légáramtól.

- Mondjuk mesélhetnél a szüleidről és magadról is? – legalább egy normális rokonom van, könyveltem el magamban.

- Aput Titusnak hívják anyut pedig, Jázminnak. – tehát Rami kisebbik fiának a lánya. (Bella unokatestvérének a lánya)

- Várj hagy találgassak. Négy éves vagy. – vágtam rá csak úgy heccből, mire a kiscsaj is felélénkült.

- Neeeeeeeem. – húzza el nevetve a választ.

- Akkor talán nyolc? – a massza összeállítása után, kérdőn nézzek rá.

- Ez sem talált. – villogtatja meg előttem gyermeki mosolyát.

- Hajaj gondban vagyok, aszem nézőközönség segítségét kell igénybe vennem. – elővettem a Vágó Istvános hangomat – Kérjük a nézőket vegyék elő a nyomógombokat és tegyék meg jelölésüket az A: 5 éves ; B : 6 éves ; C: 7 éves; D: 8 éves. Tik-tak tik-tak lejárt az idő. – mire Aine élénken az ötöst mutogatja apró kezeivel.

- Várj, várj még gondolkozok. Nem akarom elsietni a választ, tudod nem minden esetben lehet hinni a közönségnek. – erre elég durcás pillantást kapok. – Na jó megjelölöm az A választ.

- Eltaláltad. – tapsikolt rúgkapálva.

- Mivel ilyen jó segítő társam voltál választhatsz a feltét illetően.

- Szeretnék csokisat, juharsziruposat, lekvárosat, és fahéjasat. – mutogatja végig az ujján az összes általam is ismert feltétet.

- Biztos, hogy megbírsz enni ennyit? – nézek rákétkedve, egy elkészült palacsinta után.

- Nem kell félteni – teszi a pocijára a kezét –apu szerint igazi haspók vagyok.

- Ezzel sajnos nem tudok vitába szállni. – gyorsan hajtogatok neki mindegyik fajtából.

- Na hogy ízlik? – érdeklődöm.

- Mit csinálsz itt? – ront be Rami a konyhába, mint valami dúvad. – Meg akarod mérgezni az unokámat? – ennek elmentek otthonról? Mégis hogy mérgezném meg?! Azért ennyire nem vagyok megátalkodott, hogy megmérgezek valakit.

- Nem – utasítom vissza a vádakat – egyszerűen csak csináltam neki reggelit. – nyugodt hangommal, sikerült olajat öntenem a parázsra.

- Tudom mire megy ki a játékod. Engem nem tudsz becsapni. – szegénynek elgurult a gyógyszerre, vagy csak meggárgyult mióta nem voltam itt, más okot tényleg nem tudok felhozni a védelmére.

- Nem érdekelnek a vádjaid. – hűtöttem le azonnal – Lepereg rólam minden, úgyhogy azt mondasz amit akarsz.

- Csak egy betolakodó vagy semmi más! – ezt a képembe üvöltötte, mint valami parancsnok a kadétjának. Azt hiszem ennél már nem lehet jobban megalázni valakit a saját házában.

- Nem a katonáságnál vagyunk, akkor is megértettem volna, ha nem a képembe üvöltöd. – nem lehet kizökkenteni látszólagos nyugalmamból. Olyan kemény maszkot húztam az évek során az arcom elé, hogy az ilyen kis sértegetések minden gond nélkül lepattannak rólam.

- Mit képzelsz magadról? Ki vagy te itt, hogy kioktass? – erre a hangoskodásra már a többiek is lejöttek a szobáikból, úgy látszik mindenki itt maradt a tegnapi buli után. – Te csak egy senki vagy, egy senki! – nem tudtam reagálni a vádakra, mert egy éles sípoló hang jobban lekötötte a figyelmemet. Hátra fordulva észrevettem azt, amit a többieknek eddig fel se tűnt. Ainen a mellkasára szorított kezekkel fuldoklót, az arca már kezdett elkékülni. A francba ez egy asztma roham lesz, mégpedig a súlyosabbik fajtából. Nem teketóriáztam azonnal odarohantam hozzá és próbáltam megnyugtatni.

- Megmérgezte. Én előre megmondtam. – hogy tud még mindig vádaskodni?

- Apa hozd le az orvosi táskámat a szobából. – fordultam gyorsan hátra.

- A micsodádat? – olyan értetlenül nézz rám, hogy legszívesebben elnevetném magam.

- Van fent egy nagy bőrtáska csak hozd le. – milyen jó, hogy mindenhova magammal cipelem.

- Kicsim lélegez mélyeket. Az orrodon át vedd a levegőt. Csak szépen lassan, nem kell sietni, tudom, hogy fáj, de mindjárt jobb lesz. – a sípoló hang, halkabb lett egy fokkal, de a kékülés nem akart elmúlni. – Hagyd hogy a levegő szabadon áramoljon benned. – ilyenkor az első a beteg megnyugtatása, a kezelés csak utána jöhet.

- Mi van vele? – ugrott oda hozzám, egy szőke nő, aki minden vonásában az előttem lévő kislányra emlékeztetett.

- Erős asztma rohama van. – nem értem rá vele is foglalkozni, most a kislány az első. Ainent a mellkasomhoz szorítottam, és próbáltam megadni a kellő ritmust a lélegzéshez, ha leszorítjuk, a görcsöket könnyebben kap levegőt.

- Itt van. – érkezik meg apu a kellő orvosi felszereléssel. Gyorsan leguggoltam a táskám mellé Ainent az ölembe tartva, és elkezdtem kutatni az inhalátor után.

- Végre meg vagy. – gyorsan kibontottam a csomagolásából.

- Ainen ezt a szádba teszem – mutatom meg neki a kis szerkezetet - az egyetlen dolog, amit tenned kell, hogy végy egy mély levegőt amint megérzed a spriccelést. – a megfelelő technika nélkül egy fabatkát sem ér a készülék. – Ne ijedj meg. – a szájába tettem és ütemesen a légzésével megegyezően kezdtem el nyomogatni az inhalátort. – Ez az, nagyon ügyes vagy, most veszünk közösen egy mély levegőt az orrunkon keresztül, és kifújjuk. - a légzéstechnika sokat segít az ilyen betegeknél - Könnyebb ugye? – a karomba ringatva ismételgettem meg vele az életmentő mozdulatokat, míg meg nem érzem, hogy nyugodtan magától is kap levegőt.

- Elmúlt. – könnyebbültem meg – Vége van. Az arca még lila maradt az erőlködéstől, de az is elmúlik egy kis idő után. – adtam át a kislányt az édesanyjának. – Ha akarod beadok neki egy enyhe nyugtatót, az első roham elég felkavaró tud lenni a kisgyerekeknél.

- Szerintem mindenkire ráfér egy kis nyugtató. – apu beszólása még vicces is lett volna, ha nem ismerem az előzményeket.

- Akkor beadok neki egy kis nyugatot, nem nagy dózisút, éppen csak annyit hogy ne fájón neki a légzés ha fel kel. – Ainen is nagyon elfáradt, nagyon megerőltető egy ilyen roham. A szurit gyorsan és fájdalom mentesen adtam be neki, és a biztonság kedvéért raktam rá egy mese figurás sebtapaszt is, hogy jobb kedve legyen ha felébred. – Keresettek fel egy jó gyerekorvost, szűkségetek lesz rá.