23.fejezet

23. fejezet

Fernando szemszöge

A repülőgépen ülve gondolkodtam el az elmúlt hónap eseményein. Hirtelen csupa olyan dolog jutott eszembe, amit biztos nem felejtek el soha. Ilyen eseménynek számított a balesetem és Bella megismerése is. Hihetetlen hogy meg tud változni valaki élete akaratán kívül. Én biztos vagyok benne, hogy soha nem találkoztam volna Bellával ha nem lesz ez a kis balesetem, és most hálát kell adnom istenek, hogy mégis így alakult. Talán ez valahol így volt megírva. Ki tudja? Én mindenestre nagyon örülök, mert Bella személyében nem csak az őrangyalomat, de a szerelmemet is tisztelhetem. Azt a nőt, akinek sikerült teljesen átformálnia, akinek sikerült újraélesztenie, visszaráznia a valóéletbe. Hála neki megtudtam látni az élet apró örömeit, azt amit eddig nem akartam vagy csak egyszerűen nem is vettem észre. Ő ezekre a dolgokra tanított meg, amiért csak hálás lehetek neki. Ha ő nem lenne még mindig az a semmit mondó, léhűtő alak lennék, akik az egekig dicsérné magát, aki semmibe venné a rajongóit. Márpedig bármennyire fáj is bevallani, tényleg ez voltam, a lehetőségek és a győzelmek a fiatalkori sikerek annyira elvakítottak, hogy nem vettem észre időközben teljesen megváltoztam. Átformálódtam egy olyan emberré, aki igazán soha nem akartam lenni. Így visszatekintve tényleg gyerekesen viselkedtem, de hála Bellának sikerült kinőnöm ezt a gyerekes maradiságomat. Hála neki megváltoztam, teljesen meg tudtam komolyodni. Úgy érzem most az egyszer méltó társa tudok lenni annak aki igazán megérdemli.

- Fiam, mi a baj? Úgy le vagy törve, azt hittem kicsit boldogabb leszel, most hogy újra visszamehetsz versenyezni. – apu ült le mellém, de én nem is nagyon törődtem vele, inkább a kinti tájat figyeltem.

- Most néma királyt játszatsz, mint kiskorodban, amikor azt akartad, hogy mindenki hagyjon békén? – erre csak a szemeimet forgattam. Most csak egyedül akarok lenni, hogy higgadtam ki tudjam értékelni, a magánéletem és a karrierem közti éles szakadékot.

- Remélem azért tudod, hogy ránk mindig számíthatsz, úgyhogy ne félj segítségért folyamodni ha bizonytalan vagy. Tudom hogy most válaszút előtt vagy, mert kétfelé húzz a szíved, de előbb utóbb majd te is megtalálod azt a középutat, ami kövezett ebből a kétségbeejtő állapotból. – apa tudja csak igazán mit érzek most. Olyan mintha a testem két részre akarna szakadni. Az eszem folyamatosan azt suttogja, hogy válasszam versenyt, a szívem viszont csak Bella nevét ismételgeti megállás nélkül. Szinte minden egyes dobbanásban érzem őt magamban, azt ahogy a testem reagál az említésére. Az érzékszerveim felerősödnek és a vérem villámgyorsan kezd el áramlani az ereimben, az egész testem fellángol, ha csak arra a nőre gondolok akit a világon a legjobban szeretek.

- Te annak idején, hogy tudtál dönteni?

- Nekem nem kellett döntenem. Édesanyád döntött helyettem is. Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunk áldozatokkal jár, és hogy előbb utóbb valamelyikünknek döntenie kell. Nehéz döntés volt, de édesanyád megtette értem, és azt hiszem ennél jobban nem is tudta volna bizonyítani azt, hogy mennyire szeret engem. – ezzel megint csak ki lettem segítve, kösz apu. Én nem várhatom el Bellától hogy hagyjon ott csapot papot, és éljen velem a bizonytalanságban. Neki meg van a maga nyugodt élete Magyarországon, sőt igazán még csak most indult be a karrierje, tudom mennyit jelent neki a szakmája, és az, hogy kinevezték egy híres korház élére, mint osztályvezető.

- Én ilyet soha nem várnék el Bellától. – soha nem kérnék tőle ilyet, mert úgy érzem, én magam se tudnám meg tenni érte. Nem tudnám ott hagyni a versenyzést, azaz életem, mindenem, ami eddig csak voltam és lettem azt csak a versenyzésnek köszönhettem. Ha feladnám olyan mintha ha az eddigi életemnek mondanék búcsút.

Bella szemszöge

Fernando egy napja ment el, de én úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Jobban hiányzik, mint hittem. A korházban se találtam egész nap a helyem, mindenhol csak Fernandot kerestem. Teljesen a megszállottja lettem, még a munkámra se tudtam úgy koncentrálni, ahogy azt az előtt tettem mielőtt belecsöppent volna az életemben.

Vauuuuuu. Hádész ugatása ráz fel elmélkedésemből. Biztos az újságot hozta a postás, mert a zöld ruhás postás hatására nagyon megélénkül. Szerintem a ruhája miatt egy élő teniszlabdának nézi, akivel jót lehet játszani.

- Hádész, hagyd békén Petit!- ordítok ki neki. Nem szeretem amikor ilyen, a postások utálnak ide jönni, mert előre rettegnek Hádésztól. – Hádész azonnal gyere ide! – Hádész néhány másodperccel később előkerült – Pajti miért kell minden alkalommal rád szólnom ha jön a postás? – ő csak bűnbánóan rázogatja a fejét, majd a kezembe ejti az aznapi újságot. – Nem szeretem…- elállt a szavam arra amit az újságban láttam. – Úristen ne! Nem, ez nem lehet igaz.