25.fejezet

25. fejezet

Bella szemszöge

A francba mit tegyek? Azt se tudtam hol áll a fejem annyi mindent kellett hírtelenjébe elintéznem az idő pedig fojtogatóan szorított. Gyerünk Bella, szed össze magad, nem érünk rá siránkozni. Miután lélekben helyre tettem magam, sikerült a fontos dolgokra koncentrálnom.

Az utazótáskáimat már be is pakoltam jó meleg téli ruhákkal, hiszen Finnországban még nyáron is olyan 20 fok van, akkor elképzelhetitek, milyen lehet nyár vége felé. A jegyemet is sikerült lefoglalni, egy óra múlva indul a gép Espooba. A korházzal is megbeszéltem az ilyenkor esedékes teendőket és kaptam egy hét szabit. Már csak egyetlen egy elintézni valóm volt, mégpedig Hádész. Ki a fenére bízzam rá? Nem szeretem egyedül hagyni, mert akkor hatalmas nagy fejetlenséget okoz, de most magammal sem vihetem. Elvégre kicsit furcsán néznének rám odahaza, ha beállítanék egy több mint másfél méteres kutyával.

Meg van! – kiáltottam fel örömömben – Péterre bízlak. – Klinikán jó helye lesz. Péter biztos vigyázni fog rá.

Miután kiötlöttem ezt a mesés tervet, felhívtam Pétert is, aki vonakodva, bár de belement saját önsanyargatásába. Biztos tudta, hogy most ásta meg a saját sírját erre az egy hétre, de hát ő választotta ezt a szakmát. Máskülönben, ő sem hagyhatja, hogy bármelyik páciensének is valami baja legyen miatta, legalábbis én ezt a lelkizős dumát vettem be a cél érdekében.

1 órával később

Végre a gépen ülök, el se hiszem. A mai napom az újság elolvasása után olyan volt, mint egy sprintverseny, egyik helyről rohantam a másikra, miközben a telefent egy pillanatra se tudtam le tenni. Mindig megtalált valaki, akinek sürgősen kellettem a korházból. De kész, innentől kezdve hivatalosan is szabin vagyok, úgyhogy ki is kapcsolom a csipogómat és a telefonomat is. Miután minden technikai cuccot kikapcsoltam magam körül, hátra dőltem az ülésemen, és szememet lehunyva emlékeztem vissza a fájó múltra és az előttem álló megpróbáltatásokra.

Most érkezett el az a pillanat, amikor nem mások életét, hanem végre a sajátomat hozom rendbe. Hat év után végre összekaptam az összes bátorságomat és kész vagyok oda állni a családom elé.

Fernando szemszöge

Megérkezésem után rögtön részt kellett vennem egy gyors sajtó/piár megbeszélésen, ahol igencsak meglepő kérdésekkel bombáztak a riporterek.

- Mire gondolt, amikor először magához tért a korházban? – ezt egy olasz szőke ciklon tette fel.

- Azt, hogy meghalok, ha nem kapok azonnal egy fájdalomcsillapítót. – erre persze a többi riporterből kiszakadt a nevetés.

- Hogy volt megelégedve a Magyarországi ellátással és korházi körülményekkel? – ezt már egy valamivel értelmesebb kollegina tette fel.

- Teljes mértékben meg voltam elégedve mindennel. A korház összes dolgozójának szeretnék köszönetet mondani, de legjobban annak a fiatal doktornőnek, akinek az életemet köszönhetem.

- Vagyis egy újonc orvosra bízták rá az életét? – megint a szőke ciklon. Lassan ott tartok, hogy kiküldöm a teremből.

- A legkevésbé sem. – cáfoltam meg azonnal a vádakat – Dr. Szabó Izabella az egyik legjobb orvos a világon, ezt bátran állíthatom. – nem akartam a nevét említeni, de a kényszer rávitt. – Nem egyszer mentette meg az életemet, ráadásul a rehabilitációs kezelésemet is ő irányította. Nagyon sokat köszönhetek neki, ha ő nem lenne, most biztos nem ülnék itt. – ezt a legnagyobb meggyőződéssel jelenettetem ki.

- Lesznek még korrekciós műtétei? – ezt egy idősebb férfi kérdezte az első sorból.

- Igen, lesz még egy korrekciós műtétem, de azt is szeretném Magyarországon elvégeztetni.

- Akkor nem fog Magyarországra negatívan visszaemlékezni?

- Nem. A baleset bárhol, bármikor bekövetkezhetett volna. – ezt eleinte nem így gondoltam, de a korházban eltöltött napok megváltoztatták a véleményemet.

- Mit gondol van még esélye VB címre? – ez volt az a kérdés amit nagyon vártam.

- Van. – erre mindenki élénken fészkelődni kezdett a helyén – Nagyon nyitott a verseny, bárki győzhet. Tudom hogy jelentős mértékben levagyok maradva a többiekhez képest, de úgy gondolom, hogy van olyan jó most a kocsi és a csapat állapota is, hogy betudjuk hozni őket.

A menedzserem még mondott néhány szót, de engem már nem nagyon érdekelt, csak arra tudtam gondolni, hogyha vége lesznek a napnak, akkor felhívom Bellát és megtárgyalom vele az első külön töltött napunkat.