20.fejezet

20.fejezet

Bella szemszöge

- És mi lenne az? – kérdeztem kétkedve, mert kicsit féltem a választól.

- Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni – mi van ezekkel a Foma-1-es pilótákkal? Mindegyik egy adott séma körül tud mozogni - természetesen csak akkor, ha kikerültem innen. – másképp nem is egyeztem volna bele. Egyrészt ő a betegem és ez teljesen etikátlan lenne, másrészt, azonnal kirúgnának, amint kiderülne, hogy egy beteggel létesítettem viszonyt. – Tudod, még véletlenül sem szeretném megszegni a korház szabályait. – olyan huncut arcot vágott, hogy akaratlanul is felnevettem.

- Nem illik kinevetni egy beteg embert! – kezdet bele a műdurcijába.

- És ugyan miért nem? – kontráztam rá, mert most a halálán lévő szenvedő beteget játszotta el egész látványosan. – Elmehetnél színésznek is, nagyon jól alakítod a szegény, szenvedő áldozatot.

- Azonnal abba hagyom ezt a kis melodrámát, ha válaszolsz a kérdésemre. – kacsintott rám kéjsóváran, amitől még egy apácalány is simán beindulna.

- És mi lenne akkor, ha nemet mondanék? – megizzasztom egy kicsit a válaszom előtt. Elvégre milyen nő lennék, ha az első szóra pattannék? Én nem fogok néma bábuként a háta mögött kullogni, mint a többi barátnője. Ha valami bajom van, azt azonnal elmondom, és ha kell harcok árán is, de megvédem a magam igazát.

- Nem illik kérdéssel válaszolni a kérdésre. - most nyíltan flörtöl velem, az agyam eldobom tőle – De, hogy lásd, kivel van dolgod, addig nem tágítanék, amíg igent nem mondanál. – miközben a beszél a kezeivel észrevétlenül kezd el simogatni - Elég kitartó vagyok, és mint tudod van egy teljes hónapom, hogy meggyőzzelek. – olyan gyorsan hajolt oda hozzám, hogy esélyem se volt a menekvésre. Az ajkai héja módjára csaptak le az ajkaimra, és könyörtelenül ostromoltak, míg végül be nem adtam a derekam. – a kezei időközben a derekamra kulcsolódtak, hogy még véletlenül se tudjak megszökni előle - Amint érintkeztek a nyelveink elemi erővel vonult végig rajtam az eddig elfojtott vágy, és most én kezdeményeztem lelkesen egy újabb csókcsatát. Végül egy fájdalmas sóhajjal szakadtam el az ajkaitól.

- Ilyet többet nem tehetsz. – tértem észhez az első döbbenetből, és karjait letaszítva magamról, azonnal felpattantam az ágyáról – Bárki ránk nyithatót volna, és akkor mit mondtunk volna? – mérges voltam rá nagyon, de magamra még jobban, mert képtelen voltam neki ellenállni.

- Azt, hogy szájon át lélegeztettél. – vágta rá viccesen, mintha az év poénját sütötte volna el.

- Ja, mert pont úgy nézel ki, mint akit szájon át kell lélegeztetni? – nem hiszem el, hogy egy hónapig össze leszek zárva egy kéjsóvár, liliomtipró, spanyol csődörrel.

- Ha közelebb jössz, akkor megtudod. – Isten ments, ezentúl betartom a két lépés távolságot – Na csak nem félsz tőlem? Valld csak be, hogy élvezted? – Jaj mamám most segíts rajtam, amikor így néz rám, teljesen megbabonáz, és elveszítem az eszem. – Ugyan már senki nem lát meg minket, ne félj. – na ez kellett ahhoz, hogy egy másodperc alatt kijózanodjak.

- Jó lesz, ha még most azonnal lefektettünk néhány alapszabályt.

- De miért? Elegem van a szabályokból. Miért nem tudnál csak most az egyszer elvonatkoztatni a szabályaidtól. Néha lehetnél lazább is. – ezt a gyerekes viselkedést nem vártam volna el tőle.

- Azért, mert ez olyan luxus, amit én nem engedhetek meg magamnak. – csökönyösködtem.

- Ugyan már. Nem lehetsz ennyire merev. – még hogy én merev? Én nem vagyok merev! Vagy mégis?

- Kíváncsi vagyok ki a merevebb most kettőnk közül! – mutattam le a vastag takaró felé, ami láthatólag dudorodni kezdett. Erre mondjál valamit, ha tudsz, húztam kéjes mosolyra a számat.

- Ez is neked köszönhető. – durcizot tovább.

- Nos, segítek neked elkerülni az ilyen „kis” – hecceltem tovább – merevedéseket, az újonnan felállított szabályaimmal.

- Muszáj ilyen szavakat használnod? – szűrte a fogai közt, mint aki tényleg megküzd minden egyes szóért.

- Milyeneket? – adtam a hülyét.

- Szerinted? Merevedés, meg felállít.

- Te kezdted. – rándítottam meg a vállamat, mintha mi se történt volna.

- Te meg aljasul folytattad. – szegény már alig bírt megmaradni az ágyban, akárhogy forgolódott az ott odalent, úgy állt mint a cövek.

- Felőlem álldogálhatunk még itt – hú de szemét vagyok, de piszkosul élvezem - de én akkor is, itt is most lefektettem a szabályaimat. – a lefektetésnél Fer nem bírta tovább és párnákkal kezdett el bombázni.

- Most azonnal menj el innen te boszorkány! Úgy felizgattál, hogy már csak a hidegvíz segít.

- Ne segítsek fölállni? – imádom az agyát a húzni - Tudod ilyen mereven már nehezen mennek a dolgok.

- Tűnés!