22. fejezet

22. fejezet

Bella szemszöge

Tegnap valami maradandót akartam nyújtani Fernek. Valami olyan dolgot, ami biztos megmarad benne szép emléknek, és mivel tartoztam neki egy vacsorával, úgy gondoltam, hogy miért is ne lephetném meg ezzel? Persze mondanom sem kell, könnyebb volt kitervelni, mint megvalósítani az egészet, de így visszagondolva tényleg megérte az a sok vesződség, mert Fernek nagyon bejött az ötletem.

Visszaemlékezés

- Nem érdekel az a lényeg, hogy te csináltad. – nagyon félek a véleményétől, mert eddig nem sok alkalommal brillíroztam konyhatündérként. És azért az sem elhanyagolható tény, hogy mielőtt meg tanulhattam volna rendesen főzni elmentem otthonról.

- Ezt most miért kaptam? – Fernek sikerült minden aggodalmamat egy pillanat alatt elsöpörnie egy csókkal.

- Aki annyit fáradozik értem mint te, annak ez a legkevesebb amit nyújthatok. Bár most szívesebben kóstolnék meg valami mást. – simított végig derekamon félreérthetetlenül.

- Fer még mindig a korházban vagyunk. – hűtöttem le gyorsan mielőtt még valami meggondolatlanságot tennénk. Én a magam részéről ugyanúgy benne lennék a dologban, de nem itt. A munkahelyem nekem szent és sérthetetlen, és azt se akarom, hogy később esetleg valamilyen atrocitás érjen engem vagy Fert a kapcsolatunk kezdete miatt. Tudom milyenek az emberek, és azt is tudom, hogy nem kell sok képzelet erő a firkászoknak, ha be akarnak feketíteni valakit. – Majd ha kijöttél innen. – adtam egy kedves puszit az arcára, és asztal felé tologattam.

- Ha kijutok, innen azonnal el kell mennem a csapattal. – sóhajtott gondterhelten, miközben az asztalterítőt gyűrögeti. – Fogalmam sincs mikor látlak újra. – nyugtatás kép a kezére tettem a sajátomat és apró köröket rajzoltam a kézfejére.

- Még az is lehet, hogy nem kell elmenned. – sejtelmes válaszomra azonnal felkapta a fejét.

- És ugyan miért? – nézett fel érdeklődve.

- A gyomorrontás fájdalmas dolog tud lenni. – Fer kétkedve nézett rám, majd az ételre ami előtte gőzölgött gusztusosan tálalva.

- Ördögi egy nő vagy. – majd a mondat végével bekapott egy kis falat tapast. ( spanyol étel, borok mellé szokták felszolgálni apró kis adagokban) – Hüm ez nem is rossz – ezután még meg kostólt egy másik ízesítésűt is – Nagyon finoman tudod megmérgezni az embert.

- Ugyan – legyintettem viccesen - csak úgy mondtam. – most, hogy kicsit megnyugodott újra visszatértem az eredet témához - Tudom mennyit jelent neked a csapat, nem hagyhatod őket cserben, főleg ennyi hiányzás után nem. – nem mondta, de tudom, hogy hiányzik neki a régi megszokott élete. A versenyek hangulata, a dopping amit csak a vezetés tud megadni neki. A rajongók és maga az egész felhatás, ami a csillogó cirkusszal jár együtt. – Másrészt kinyeri meg nekem a világbajnokságot, ha te nem? – mielőtt megtörtént volna ez a kis balesete vezette VB pontversenyt, ám most kicsit le van maradva, de még mindig van esélye. A Red Bullosok ott vannak a nyomában, de mostanában nekik se megy valami fényesen. Sorra szenvedik el a kudarcokat, legutóbb is egymást lökték ki a pályáról.

- Nem hiszem, hogy sikerülne behozni őket. – csóválta a fejét lemondóan - Ez olyan lenne, mintha box utcából indulnék, és úgy nyernék versenyt. Egyszerűen lehetetlen.

- Tudod valaki, nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy bízzak benne, és akkor nem lesz semmi gond, én akkor hittem neki, és még most is hiszek benne. Képes vagy rá, én tudom.

Visszaemlékezés vége

Akkor még könnyű volt bíztatni az álmai elérésére, most meg, már szinte a könnyeimmel küszködök. Azt viszont tudom, hogy soha nem hátráltatatnám a karrierjében, az egyszerűen nem én lennék. Ha menni akar, amúgy se tarthatnám vissza. Később pedig csak rosszabb lenne, mert minden alkalommal a fejemre olvasná, hogy nem hagytam akkor elmenni, amikor mennie kellett volna. Így a leghelyesebb, és ezt mindketten tudjuk, még akkor is, ha a szívem törik darabokra.

- Hé, ne vágj ilyen fancsali képet. – a többiek tapintatosan magunkra hagytak, szinte már nyílt titok volt mindenki előtt a kapcsolatunk, kivéve természetesen a korház alkalmazottait. – Megmondtam nem megyek el örökre.

- Tudom, és nagyon vigyázz magadra. –öleltem hírtelen magamhoz – Nem akarom azt hallani, hogy megint korházba kerültél. – nagyon kemény pillanatok voltak ezek számomra. Egy hónap alatt megadatott nekem az a csoda, ami sok embernek egy egész életben sem sikerül elérnie, megtaláltam azt az embert, akit egész eddigi életemben kerestem.

- Megígérem, hogy ha korházba megyek az csakis miattad lesz. Máshoz amúgy se mennék szívesen. – húzta el viccesen a száját.

- Utálok búcsúzkodni. Úgyhogy jobb ha még most elmész. – minél tovább húzzuk annál nehezebb lesz.

- Oké. De azért még egy búcsúcsókot adhatok neked? – a kérdés csak terelő jellegű volt tőle, mivel válaszomat meg se várva azonnal az ajakaimra hajolt, és életem eddigi legszebb és legromantikusabb csókját kaptam tőle.