15.fejezet

15.fejezet

Bella szemszöge

Még egy ilyen beképzelt, önletelt, felfuvalkodott alakkal nem találkoztam, dühöngtem magamban. Mert persze csak őt lehet szeretni, senki mást?! Nem tudom mit képzel magáról, hogy talán ő a világ közepe, mert ha igen, én elég gyorsan lerángatom a magas lóról. Nekem senki, ismétlem senki, nem fogja megmondani, hogy kilegyen a kedvenc pilótám. Hu de kihúzta nálam most a gyufát, még hogy ő a jobb? Fényév távolságra van az apám teljesítményétől, sőt még annál is messzebb. Ő még a kisujjáig sem ér fel tehetségileg. De majd adok én neki rajongót, olyat, hogy egy életre megemlegeti. Nem bírjuk a magányt, dicsfényt akarunk, és nyavalygunk a korházi körülmények miatt? Elégedetlenkedünk? Jól van Fernando, most majd megtanulod milyen az, ha én dühös vagyok valakire, mert ez a beszólásodat biztos nem felejtem el egy ideig.

- Betti! - rontottam be irodájába. Szegény akkorát ugrott a székében, hogy majdnem lefejelte az előtte lévő monitort.

- Bella a frászt hoztad rám. – romfolt le mérgesen.

- Jó bocsi, de van egy nagyon sürgős elintézni valód. Ez most tényleg nem tűr halasztást. – na most megkapja pökhendi úr ami neki jár. Kár hogy nem fogom látni az arcát, amikor közlik vele.

- És mi lenne az?

- A 314- as szóba lakosát azonnal költöztesd át a 405-es be. – az ördögi mosoly most teljesesedett ki az arcomon. Meglátjuk Fernando meddig bírja a strapát.

- De, de – Betti csak összevissza dadogott.

- Nincs semmi de. Ez az orvosi előírásom, veheted parancsnak is, amit köteles vagy megtenni. A 314 –as szoba lakosa az imént panaszkodott, hogy egyedül érzi magát. Ezért kötelességemnek érzem, hogy adjak neki társaságot. Hiszen én szívemen viselem minden egyes páciens óhaját. – de még mennyire, hogy szívemen viselem.

- Na de …- akart volna közbe szólni Betti.

- Nincs semmi de. Egyszerűen csak teljesítsd a rád szabott feladatot. – most megtudjuk milyen fából faragtak Fernando. Garantálom, hogy fél nap múlva a lábamnál fogsz könyörögni a bocsánatomért.

Fernando szemszöge

DRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRUUUUUUUUUU.

Mi az Isten ez a hang, mintha fúrótornyot építettek volna a szobámba. Amint kinyitottam a szemem a délutáni alvásból azt hittem rosszul látok.

- Ez meg mi? – néztem körbe az idegen szobában. A szoba térfogata sokkal kisebb volt az előzőnél, de a legnagyobb baj nem is ezzel volt, hanem azzal, hogy nem voltam egyedül.

- Na nem, ez most csak valami vicc. – azonnal megnyomtam a nővérhívó gombot, mire rohanva érkezett meg az egyik alkalmazott.

- Meg magyarázná, hogy mit jelent ez? – mutattam a mellettem békésen alvó úriemberre.

- A szobatársa. – olyan halkan ejtette ki a szót, hogy hegyezni kellett a füleimet, ha egyáltalán hallani akartam valamit.

- Hogy mi?! – szabályosan kiakadtam. – Ez biztos csak valami félreértés lesz. – nyugtatgattam magam.

- Nem. A doktor nő előírása volt a szobaváltás. – majd szétvetett a düh a hírre. Nem tudom, hogy képzelte, de ezt nem teheti meg velem.

- Most azonnal vissza akarom kapni a régi szobámat. – jelentetem ki dühösen.

- Sajnálom, de nem tehetem. – a nő már szabályosan remeget.

- Mi az hogy nem? – most már szabályosan őrjöngtem, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy a fúrótorony felébredjen.

- Sajnálom ez a doktor nő utasítása. – a nő mondat végére sírva rohant ki, mire én csak egy nagyot csaptam a takarómba.