26.fejezet

26. fejezet

Bella szemszöge

Megérkeztem Espooba. Hihetetlen, hat év után végre újra itthon vagyok, morzsoltam el egy könnycseppet a szemem sarkában.

- Kisasszony valami baj van? – nézett hátra a visszapillantó tükörből a taxisofőr.

- Nem. Nincs semmi baj. – az arcomat az ablak felé fordítottam, és így élveztem tovább az utat. A kinti a táj csodálatos volt. A nap éppen most kezdett el lehanyatlani, így pont azt a pillanatot sikerült elkapnom, amikor minden a narancs a kék és a píros különböző keverékében csillogott. Olyan mintha egy pillanatra összeforrna a föld és az ég. Csodálatos a látvány, ahogy a fenyők ágain megbújó esőcseppekről visszaverődik a fény, és mint egy tört prizmáról sugározza vissza a szivárvány minden egyes színét. A taxiban ülve tényleg úgy érezhetem magam, mint aki egy kaleidoszkóp belsejében üldögél, és onnan tekint ki a világra.

- Megérkeztünk. – rikkantott egy nagyot ideiglenes sofőröm. – Segítek kipakolni. – hatalmas nagy félelem fogott el. Megérkeztem, itt állok a régen látott családi ház előtt, ami most is úgy magasodik elém mint anno amikor elhagytam. – Sok sikert. –köszönt el mosolyogva a taxis miután kifizettem.

- Akkor hajrá. – mondtam magamnak hangosan, és csomagjaimat magam után húzva megindultam az ajtó felé. Gyorsan becsöngettem és vártam az elkerülhetetlen találkozást.

Az ajtó előtt állva próbáltam összeszedni a megmaradt bátorságomat és a maradék büszkeségemet, amit még nem vesztettem el az évek alatt. Nagyon nehéz volt idejönnöm, de eljöttem. Én megtettem az első lépést, és remélem, hogy ezt a családom is értékelni fogja.

Odabent hangos szöszmötölést hallok, majd a zárkattanását és tudtam most végre elérkezik az a pillanat, ami hat éve kísért folytonosan a rémálmaimban.

- Ki az? – bent valamit ünnepelhettek, mert elég nagy zsivaj szűrődött ki. De most jelenleg nem is ez érdekelt, hanem a küszöbön álló személy. A szívem a torkomban dobbogot, de nem fordítottam el a fejem, álltam azt az állhatatos pillantást, amivel régebben is az őrületbe kergetet. Most nekem kell fejet hajtanom előtte, úgy ahogy ő is megette az régebben nem is egyszer.

- Bel… Bella? – látszólag még nem tért magához az első sokkból.

- Igen, én vagyok. – próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom még így is megremeget.

- Te jó Isten! – ahogy elhagyta az utolsó a száját, a nyakamba ugrott, és könnyek közt karolt át. Szavakkal el se lehet mondani mennyire jó érzés volt ott állni, és ölelni a testvéremet. Mintha csak szárnyakat kaptam volna a régen várt találkozástól. A feloldozást még nem nyertem el, de testvérem testét ölelve, úgy gondolom nem is kérhetek többet. Ő velem van, és ez a lényeg.

- Hogy ker… de mit is fecsegek, gyere beljebb. – tolt volna be maga előtt, de rajtam újra úrrá lett a rettegés.

- Úgy hallom ünnepeltek, szóval nem akarok zavarni. – folyamatosan araszoltam hátra, de egyetlen húgocskám megint nem általolt szó nélkül hagyni a cselekedeteimet.

- Ugyan gyere csak be. – noszogatott kedvesen - Mindenki ki fog bújni a bőréből örömében, amikor meglát. – a szívem egy kolibrit megszégyenítően vert, miközben húgomba karolva sétáltam a végzetem felé. Vicces de egy kis dalocska jutott eszembe ami teljesen ráillet a mostani helyzetemre.

,, Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifjú pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.”

Mennyi ki nem mondott szó rejlik ezekben a sorokban. Ennek ellenére valahogy mégis át tudom érezni Ady helyzetét, amikor ezeket a sorokat írta.

Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

A dalocska sorai minden egyes megtett lépésnél, élesen marnak belém. Mintha csak elrettentő példával akarnának előállni, és biztosítani akarnának afelől, hogy a régi bűnökre nincs bocsánat. A záróakkord hangos csattanása után, sikerül megérkeznünk a dalocska szerinti bálba, ahol eddig minden az előírtak szerint zajlik. A családtagjaim arcán úgy vonul végig a megdöbbenés, hogy legszívesebben menten elsüllyednék, és a nyúlcipőt magamra kapva kereket oldanék. Egyszerűen hangulatgyilkosként sokkoltam mindenkit, tényleg minta szellemet láttak volna.

- Öhm. – köszörültem meg a hangom zavaromban. – Sziasztok. – ez volt életem két legégőbb másodperce. Pedig idefele jövet mindent gondosan lezongoráztam magamban, erre tessék, itt állok, és hebegek habogok összevissza.– Remélem nem zavartam meg semmi fontosat. - Az összkép szemernyit se változott az eltelt idő alatt, a többiek még mindig megkövülve ülnek a helyükön.

- Na ne legyetek így megilletődve. Ő csak Bella. – valahogy nem illett a szoba hangulatához testvérem könnyed stílusa.

- Csak Bella?! – édesapám szájából ez most nem tudom minek számítót, remélem a boldog számon kérésnek. – Kislányom. – tájra szelésre karjait. – Annyira hiányoztál. – zárja össze körülöttem karjait.

- Te is nekem. – ahogy felnézek, édesapám boldog, de könny áztatta arcával találkozok.