18.fejezet

18. fejezet

Fernando szemszöge

- Te meg menthetetlenül szerelmes. – vágtam a képembe Krisz fejfájásom igazi okát.

Szerelem milyen megfoghatatlan dolog, és mégis mennyi gond forrása. Főleg egy olyan reménytelen alaknak, mint nekem, aki eddig egyáltalán nem hitt benne. Lehet ezért büntet most az ég egy ilyen makacs nővel, mert tanulnom kell az eddigi hibáimból.

- Igaz ez? – kérdezte meglepődve édesanyám, mint ha az a tény hogy én szerelmes legyek valakibe teljesen lehetetlen lenne.

- Igen. – a szüleim úgy néznek rám mintha nem is az ő fiuk lennék. – Most mi van? Nem szálltak meg a marslakók egyszerűen csak kezdek megváltozni. – kár hogy ezt Bella nem veszi észre, pedig ha ismert volna régebben, akkor tudná, hogy sokat fejlődtem az érzelmek terén.

- Huha fiam, nagyon komolynak kell lennie ennek a dolognak, ha már kezdesz felnőtt módjára viselkedni. – kösz, most ez igazán jól esett, akkor eddig a szüleim szerint is egy hormontúltengéses kamasz fiú voltam.

- Azért ennél kicsit komplikáltabb a dolog.

- Mert mindketten túlbonyolítjátok. – Krisz miért nem képes befogni a csipogóját.

- Nem hinném, valamin mindig összeveszünk. Eddig még nem telt el úgy nap, hogy ne vitatkoztunk volna valami apróságon. – hatottam le bánatosan a fejemet.

- Legalább nem unatkoztok, és a te vérmérsékletteddel ezen ne is csodálkozz. – ezt most anyám mondta? Hihetetlen sosem hittem volna, hogy bárkit is el tudott volna fogadni az eddigi kapcsolataim közül. – Most én kérdezem azt, hogy mi van? – anyám néha könnyen felkapja a vizet - Beszéltem már Bellával és igazán kedves lánynak tűnt, aki tényleg hozzád való, és nem csak a pénzedért lenne veled, ami nem mellékes rád nézve. – ahogy elnézem anyámat, ő már össze is boronált minket, és most tervezi az esküvőnket.

- Milyen jó nekem, hogy ilyen gyakorlatias szüleim vannak – kiábrándítóak voltak szavaim - de ha nem vettétek volna észre akkor közlöm, hogy felnőtt férfi vagyok, már nem kell beleszólnotok az életembe, én magam is eltudom dönteni, hogy mit akarok, és mi a jó nekem.

- Igazából csak erre vártunk, hogy végre magadtól is rájöjj. – apám szavai valahogy boldogsággal töltöttek el, mert tudtam most ezzel egy jelentős korszak zárult le. A gyermek éveimnek végét jelentette ez a mondat.

Bella szemszöge

Otthon volt de mégse bírt pihenni. A szűni nem akaró rémálmok most is megtalálták, és ezernyi tűvel szurkálták agyát. Mintha apró molylepkék rágnák szét a boldog szép álmokat, hogy ne maradjon más csak a rettegés és a sötétség. Az árnyak az agyában testet öltöttek, és családtagjai torzult képén riogatták elméjét.

- Bűnös! Csak te vagy egyedül a felelős, egyes egyedül te. – érezte, hogy szakad róla a víz, és forgolódik, menekül a láthatatlan rémek elől.

- Ne, nem én tehetek róla. - próbált viaskodni, szembeszállni a démonjaival, de mint oly sokszor most se járt sikerrel.

- Hiába menekülsz, bárhova bújhatsz, bárhova mész is, mi ott leszünk …veled…az álmaidban. – rokonai egyszerre vetették rá magukat, és kezdték el fojtogatni.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee. – fuldokolva tért magához eddigi legrosszabb rémálmából.